Tetszett a cikk?

Az 1944-ben zsidóként megölt Radnóti Miklós identitásválasztását nem csak a zsidótörvények nyomán kérdőjelezték meg. A magyarságból kitaszítottak között is akadtak, akik a sorsközösséget megtagadónak tekintették a költőt azért, mert "egy nem normális világban" is makacsul ragaszkodott érvényesíthetetlen igazához.

"A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok" - írta 1942 májusának közepén, két héttel második munkaszolgálatba való behívása előtt kelt levelében Radnóti Miklós. A válaszlevél címzettje Komlós Aladár, a Nyugat című folyóiratban a legjelesebbekkel, Szerb Antallal és Schöpflin Aladárral együtt emlegetett irodalomkritikus és irodalomtörténész volt. A magyar líra második vonalába sorolt Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő munkásságát is értelmezve megvilágító Komlósnak a jelzett időszakban minden törekvése arra irányult, hogy újraélessze és megszervezze a magyar zsidó irodalmat. "A zsidóság csak úgy fog megmaradni, ha e végzetes órákban, mikor a halál már rávetette árnyékát népünkre, az áhítat imaköpenyébe burkolódzunk, s hősies végső elszántsággal próbáljuk meggyógyítani népünket közéletünk tisztaságával, egymásközti viszonyunk jóságával és a zsidó kultúra szépségével" - indokolta muszájherkulesi próbálkozását a Múlt és Jövő című folyóiratban.

Komlós e gondolatok megfogalmazása idején, 1942-ben negyedszer adta közre Ararát címmel a Magyar zsidó évkönyvet, s mint az a szóban forgó levélváltás utalásaiból kiderül, már első alkalommal, az 1939-es induláskor szeretett volna verset kapni a három évvel korábbi, Járkálj csak halálraítélt! című kötetével irodalmi berkeken túl is ismertté lett költőtől. Radnóti azonban minden alkalommal visszautasította Komlós "felekezeti kiadványba" szóló szerkesztői invitálását, mivelhogy - ismételte meg s foglalta össze e kérdésben régóta konzekvensen vallott, leginkább azonban csak baráti körben hangoztatott véleményét -: "nem hiszek a »zsidó íróban«, de a »zsidó irodalomban« sem (...), féltehetségek és gyönge tehetségek menekülnek egy kis meleg közösségbe".

Normális körülmények között Radnóti álláspontja persze kikezdhetetlen lenne - állítja Ferencz Győző költő abban a poétaelődről írt vaskos kritikai életrajzban, amely a múlt év egyik irodalmi szenzációja volt, s amelyben a biográfus a korábbiaknál jóval több, Radnóti özvegye által eddig hét lakat alatt őrzött forrás alapján tekinthette át a költő életművét is. Az 1930-as évek második fele azonban aligha nevezhető normális időszaknak, Radnóti például 1939 májusában, 30. születésnapjára a második zsidótörvényt kapta "ajándékba", s így maga is megtapasztalhatta, hogy a kollektív jogfosztás következményeként milyen rohamosan szűkül a zsidónak minősített alkotók publikációs lehetősége. Ez idő tájt tehát a "zsidó identitású irodalom" megkérdőjelezését jó néhány érintett tekinthette, korántsem alap nélkül, a közös sors megtagadásának és a szolidaritás hiányának.

A származási tömörüléssel szembeni ellenérzései Radnótinak korántsem csak a zsidó öntudatúakkal voltak. 1941-ben például a szellemi élet legkülönfélébb irányultságú személyiségeinek Mi a magyar? címmel zajló eszmefuttatásait - s köztük Németh László Petőfit "lehígmagyarozó" megállapításait - ekképp kommentálja naplójában: "Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. Megtudjátok..., aki túl sokat beszél arról, hogy »mi a magyar«, a helyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga." Az 1909. május 5-én, Budapesten Glatter Miklósként anyakönyvezett költő olyan, erőteljesen asszimilálódott családban nőtt fel, ahol semmifajta vallásnak nem volt már meghatározó szerepe. Magyarságát természetesnek tekintette, identitásproblémái akkor merültek fel, amikor 1921-ben nemcsak apja hirtelen halálát kellett feldolgoznia, de ekkor, kiskamaszként tudta meg a család nagy titkát, hogy anyja és ikertestvére az ő születésébe haltak bele, s akit addig édesanyjaként szeretett, az mostohája volt. A haláltraumák feldolgozásának vágya indította el Radnótit a hit felé, a kiteljesedésben pedig a szegedi egyetemen tanító, szintén zsidó származású piarista tanár-költő és egyben apapótló mentor, Sík Sándor segített. "18 éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magamat" - írta Radnóti egy 1943-ban - megkeresztelkedésének évében - kelt levelében. Ebből tudható az is, hogy a költő - meglehetős naivitást tanúsítva - azért várt több mint másfél évtizedet a betérés aktusára, mert azt remélte, hogy választása egyszer majd teljességgel "magánügy" lehet. Ugyanitt, a lehetséges vádakkal szemben védekezve viszont azt írja, hogy "a megkeresztelkedésnek ma már semmi reális előnye nincs".

Felfogásának alakulását jól jelzi névhasználatának változása. Zsengéit, az Új Századok és a Haladás című diáklapokban, még eredeti nevén jegyzi. 1927-től rövid ideig a Radnóti-Glatter kettős nevet használja, például a szociáldemokrata Népszavában. Első verseskötete, az 1930-ban megjelent Pogány köszöntő címoldalán viszont már csak az identitásválasztását is jelző - apja feltételezett születési helyére, az erdélyi Kis-Küküllő vármegyei Radnót községre emlékeztető - magyarosított vezetékneve áll. Radnóti, mint azt a fentebb idézett Komlós Aladárnak írott levél egy másik passzusa tanúsítja, olyan magyar költőnek tartotta magát, aki zsidóságát ugyan "soha nem tagadta meg", de aki egyáltalán "nem érzi zsidónak magát".

E megingathatatlan meggyőződését legtöbbször csak a szűkebb-tágabb baráti körében hangoztatta, a magyarságról vagy az asszimiláció kérdéséről folytatott 1930-as évekbeli gyakori sajtódisputákban - mint arra Ferencz Győző nyomatékkal hívja fel a figyelmet - egyáltalán nem vett részt. Nem nyilvánított véleményt például az 1935-ben hatalmas vitát kiváltó Zsidó sebek és bűnök című vitairatot közreadó Pap Károly és Komlós Aladár közötti azon polémiában sem, amely a zsidóság beolvadásának kudarca utáni új lehetőségeket próbálta meglelni akár a népcsoport nemzetiséggé válásában, akár a Komlós szorgalmazta kettős (magyar-zsidó) identitás megteremtésében. A poéta nyilvánosság előtti hallgatásának legfőbb okát a biográfus abban látja, hogy Radnótinak "olyannyira nem volt zsidótudata, hogy még csak asszimilánsnak sem tekintette magát". Éppen ezért fogadott ingerülten minden próbálkozást a zsidóságba való - értelmezése szerinti - visszarángatásra.

Ilyen kísérletnek látta Komlós Aladár - egyébiránt számos magyar zsidó irodalmi értéket, például Pap Károly, Szép Ernő, Szomory Dezső, Kóbor Tamás vagy Zsolt Béla írásait felvonultató - Ararát évkönyvsorozatában tervezett szerepeltetését is. Az Országos Izraelita Leányárvaház kiadásában megjelenő válogatás első alkalommal 1939-ben, utoljára 1944-ben látott napvilágot. A nyitókötet előszavában Komlós előbb visszafogott óvatossággal, később egyre határozottabban fejtette ki azon nézetét, miszerint az asszimiláció "legnagyobb bűne" az volt, hogy elrabolta a zsidóságnak azt a hitét, hogy "zsidónak lenni szép dolog, nagyszerű hivatás", s hogy amikor "veszélyben van a fa, amely virágot terem, akkor a fáról kell elsősorban gondoskodni, nem a virágról. Így nem csak az egyéneket kell félteni, hanem magát a zsidóságot is." A minőségre igen kényes irodalomszervező 1942-es előszavában viszont már kétségbeesett igyekezettel marasztalta el mindazon "zsidó tehetségeket", akik úgymond "csak írónemzetiségűnek" vallják magukat. Bár néven nem nevezte, kétségtelen, hogy az első számú címzett az antológiában való részvételt rendre elutasító Radnóti Miklós volt.

Makacs következetességében az sem ingatta meg Radnótit, hogy a szélsőjobboldali támadásokkal egy időben az általa addig igen respektált folyóiratban, a katolikus Vigíliában róla és a Mai Magyar Költők című antológiában szereplő zsidó származású költőkről azt írták, hogy általuk "megint előbújt az irodalmi alvilág", és beékelte magát a "derék magyar költők közé".

Efféle előzmények után érkezett meg hozzá Komlós Aladár újabb felkérő levele, s Radnóti - naplójának tanúsága szerint - a "tisztázzuk végre ezt a dolgot" felkiáltással valójában először foglalta össze ez irányú gondolatait. Az 1986-ig teljességgel ismeretlen levelében (lásd Előközlés című írásunkat) három igazi "rokonának" Arany Jánost, Kazinczy Ferencet és a "hitétváltó Balassa Bálintot" nevezve Radnóti leszögezte, őt egyáltalán nem érdekli senki kitagadási vagy éppenséggel befogadási szándéka. Ezután, elnézést kérve a "kissé patetikus fogalmazásért", így folytatta: "Az én »nemzetem« nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét."

Eme passzusban nem nehéz felismerni a majd' másfél évvel későbbi, a két munkaszolgálata közötti hetekben - 1943 decemberében, 1944 januárjában - véglegesített Nem tudhatom kezdetű nevezetes költemény gondolatcsíráját. A Ferencz Győző szerint csak Babits Mihály Húsvét előtt című nagy békeversével rokonítható költeményt még Radnóti szűkebb baráti környezete is értetlenkedő zavarodottsággal fogadta, s "nem aktuális volta" miatt még a "hazaffyaskodó" minősítést is ráragasztották. Az önnön identitásválasztási jogát megkérdőjelezhetetlennek tartó költő pedig még az utolsó hetekben, a rá mint zsidóra leselkedő halál árnyékában sem változtatott - biográfusa szavaival élve - "tragikusan érvényesíthetetlen igazán". A "külső körülmény" legfeljebb annyiban nyomta rá a bélyegét életművére, hogy Radnóti - miután a "magyar" meghatározást utoljára 1932-ben használta költeményben - először 1944-ben foglalta versbe a "zsidó" szót.

MURÁNYI GÁBOR

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Szellem

Előközlés

A szamizdat Beszélő című folyóiratból értesülhetett először a közvélemény, pontosabban annak szűkebb része arról, hogy...