„Nem hívtak el a castingra, úgyhogy azt mondtam, nem lesz műtét”
Hogy Major Erik generációja egyik legjobb színésze, az is jelzi, hogy háromszor is jelölték a legígéretesebb pályakezdő díjára, és idén meg is nyerte a Színházi Kritikusok Céhe elismerését. A Radnóti Színház színészével bűnöző édesapja örökségéről, szeretetlenségről és arról is beszélgettünk, miért érezte úgy, visszaadhatja élete egyik legfontosabb főszerepét.
Major Erik 1996-ban született, a színművészeti egyetem elvégzése után Szombathelyre szerződött, és hamar a társulat emblematikus színésze lett; a szakma már akkor felfigyelt rá, a hvg.hu is interjút készített vele „A legmenőbb magyar fiatal színészek” sorozatban. Már egyetemistaként, 2019-ben főszerepet játszott az egyik első magyar „metoo-filmben”, a Szép csendben című drámában. 2023-tól a budapesti Radnóti Színházhoz szerződött, de az idei évadban már több külső munkája is volt: éppen Európát járja Mundruczó Kornél és a Proton Színház magyar támogatás nélkül készült, itthon – a támogatás elmaradása miatt megfelelő pénzügyi háttér nélkül – várhatóan nem is látható előadásában, a Parallaxban, és ő az egyik főszereplője a Hal és háló című, Zsótér Sándor által rendezett előadásnak is a Trafóban.
Most azt mondja: bár korábban nem kímélte magát a színpadon, azért egy-egy olyan jelzés után, mint egy gerincsérv, már eszébe jut, hogy mielőtt belehalna a szerepeibe, másnap is be kell tudnia menni a színházba. Interjú.
Korábban azt mondtad, „színházba tartó emberként izgalmas és hasznos” volt belelátni bűnöző apád révén ebbe a világba is. Most, már jó ideje színházban dolgozva is úgy gondolod, jó, hogy ilyen „izgalmas” háttérből érkezel?
Igen, sokat köszönhetek apámnak. Én magam sem tudom pontosan, mit okozott bennem; szokták mondani, hogy „olyan könnyen beszélek erről a témáról”: ez valószínűleg ezért van. Nincsenek emlékeim, csak homályos képek; talán az agyam önvédelemből törölte a többit. A legtöbb dologról, amire emlékszem, tudom, hogy nem történhettek meg. Mégis valahogy ezek a legtisztább emlékeim. Annyi biztos, ha olyan szereppel van dolgom, akit elhagynak, nem szeretnek, akkor van bennem egy tartomány, ahová nyúlni tudok.
Hiányzik, hogy valahogy tisztába kerülj mindezzel?
Igen, és foglalkozom is vele, próbálom leírni amire emlékszem, és kibővíteni, akár elfantáziálni arról, hogy mi történhetett. Annak a vizsgálatába, hogyan hat rám mindez, nem kezdtem bele. Azt tudom, hogy sokáig csak gyűlölet és harag volt bennem, de nem tudom, mi iránt. Ebben az érzésben máig el tudok veszni.
Ilyenkor még örülsz is, hogy tudsz miből dolgozni a színpadon?
Ez helyzetfüggő. Egyszer Szombathelyen egy Equus-előadás előtt pánikrohamom volt, és rettegtem bemenni a színpadra. Végül bementem, és abban a pillanatban azt éreztem: mindig így kéne belépni, bárcsak mindig ennyire töltött lennék!
Nem figyeltem a saját határaimat, és nem is kíméltem magam. Aminek lettek is következményei, a testem már adott jeleket, például egy gerincsérvet.
Én mindig is arra törekedtem, hogy azt érezzem, amit a szerep. Nem arra, hogy jól mondjam a szöveget, hanem hogy ugyanazt érezzem, és addig próbáltam csinálni, amíg nem éreztem azt. Ez vált számomra a színészetté; az csak nagyon későn jött, hogy emellett jól is mondjam a szöveget.
A gerincsérved konkrétan azért alakult ki, mert túlhajtottad magad színészként?
Nem tudom pontosan az okát. Ha egy rendező azt mondta, valamit nem kell megcsinálnom, én azt gondoltam: de, azért is. Amikor a Woyzeckben feltettek a hátamra egy követ, és az egy kicsit rosszul volt ott, egy kicsit fájt, azt éreztem, az nem akadály, hanem eszköz, ami segít, hiszen ebben a történetben ennek az embernek a hátán óriási teher van, fájdalmai vannak, tehát ha én sem érzem magam komfortosan, az segít. Amikor A játszma végében olyan figurát játszottam, aki naponta egy kekszet evett, úgy éreztem, le kell fogynom ötvenvalahány kilóra, és azt a szerepet úgy játszottam. Ma már jobban átgondolom az ilyesmit, figyelembe veszem például, hogy azért másnap is lesz előadás, másnap is be kell tudnom menni a színházba.
Nem elég, ha a színész imitálja, hogy az – akár hungarocellből lévő – kő nehéz a hátán?
Az imitáció is teljesen járható út, és rajongok a nagyon ügyes színészekért. Én nem sorolom magam az ügyes kategóriába; bennem, azt hiszem, valami más értékelhető vagy szerethető. Törőcsik Mari mondta, hogy minél nagyobb tragédiát játszik el, annál jobban érzi magát – ez velem is így van.
A tragédia számomra megnyugtató.
Szoktam is mondani Zsótérnak a próbák alatt, hogy nem kell a végére koncentrálni, az már könnyű lesz. Az eleje nehéz, valahogy eljutni a végéig.
Minél nagyobb tragédia, annál jobban érzed magad, mondod, de folytathatnám a mondatot: csak éppen gerincsérvet kapsz közben.
Akkor a Koldusoperát próbáltuk; minden újabb zenés főszerep újabb gerincsérvet okozhatna nekem. De tényleg nem tudom, mitől alakult ki; emlékszem, az előtte lévő nyáron Kőszegen a Szentivánéji álom próbái alatt többször megemeltem Kálid Artúrt; biztos, hogy az ilyesmi se segített. De soha nem gondoltam volna, hogy ennek bármi következménye lehet.
Azért alakult ki benned ez a „mindent bele”, önmagadat nem kímélő hozzáállás a színházban, hogy valahogy helyre tedd magadban az apa, az apai szeretet hiányát?
Igen, szerintem ez így van. Ugye nem tudom pontosan, hogy mi vele a történetem, de azt tudom, hogy mindig várakozás, csalódottság és gyűlölet volt bennem. Azt akartam, hogy szeressen, és
azt is tudom, miatta nehéz elképzelnem, hogy engem lehet szeretni.
Viszont tényleg úgy érzem, hogy a szerepeim miatt talán van rá lehetőség.
De ha ennyire ezen múlik minden, mi van akkor, ha a szerep nem sikerül jól? Katasztrófa?
Igen. Gerincsérv. Meg szoktam szenvedni. De a színészekben ösztönösen ott van a védekezési reflex, amivel meg tudjuk magyarázni magunknak, hogy mi történt, még ha nem is igaz. Így egy időre meg tudunk békélni.
A dolog másik oldala is működik, gyógyítani is tud a színészet?
Abban nem igazán hiszek, hogy tud gyógyítani. Elfeledtetni, figyelmet elterelni tud. Vagy esetleg el tudsz csenni egy-egy dolgot azokból a szerepekből, amelyek más árnyalatban festik le a helyzetedet. De gyógyítani, űrt kitölteni nem lehet vele.
Már gyerekként is ezek vonzottak a színészet felé?
Eleinte kényszer volt: négyig volt iskola, de anyukám csak hatra tudott értem jönni, úgyhogy foglalkozásokra kellett járnom. A színészet volt az egyik. Nem voltam egy extrovertált gyerek, élveztem, hogy olyankor nem kell magamnak lenni, hogy más lehettem.
Mindig azt érzed, hogy megéri ennyi energiát, akár fájdalmat beletenni egy-egy szerepbe?
Sajnos nem, szinte soha nem érzem azt, hogy „na, ezt most megcsináltam”. Csak pár ilyen előadás volt életemben. Tulajdonképpen az első munkám óta azt keresem, hogyan tudnék úgy játszani, ahogyan szeretnék. Nagyon sok mindent kipróbáltam: van, hogy kiszámolom, milyen italokat és mennyit igyak, mikor és mit egyek, vagy amikor tusolok, beviszem magammal a jelmezemet, és már abban jövök ki a fürdőszobából.
Sok ilyen idióta babonám van, amelyek valójában soha nem segítenek.
Fogalmam sincs, mitől van, hogy valaki egyik nap ilyen, másik nap meg olyan állapotban van.
Sokat gondolkodom azon is, meddig lehet megőrizni az igazi szenvedélyt, főleg olyan környezetben, ahol látszólag nagyon keveset kapsz vissza azért, amit csinálsz. Külföldön sokan odajönnek előadás után, beszélgetni akarnak, elmondják a véleményüket, megköszönik; érdekes, hogy mennyire más kultúrája van ennek. Biztos sok minden közrejátszik abban, hogy nem ilyen távolságtartó ez a közeg; az is, hogy azok a színészek egy hónapban öt előadást játszanak ötször annyi fizetésért, mint mi, mi pedig havi huszonnyolcat, és reggel még szinkronizálunk vagy tanítunk is. Nem tudom, hogy lehet megőrizni, hogy az ember mindig bele akarjon halni. Azt hiszem, nem szabad mindenbe belehalni.
Azt mondtad, „minden újabb zenés főszerep újabb gerincsérvet okozhatna”. Nem szereted a „könnyű műfajt”?
Szeretem nézni a humoros dolgokat, néha csinálni is, de csak ritkán. Ha kiírják a következő évad előadásait, örülök, ha épp a vicces darabból maradok ki. Megnyugtat. Nem azért, mert egyáltalán nincs humorérzékem, hanem mert tudom, hogy annyi ember van, aki ezt nálam jobban tudja csinálni. Én is szívesebben nézném őket magam helyett.
De Magyarországon, ha az ember társulati tag – ahogy te is az vagy jó ideje –, nemigen kérdezik meg a színészt, miben szeretne vagy nem szeretne szerepelni.
Szombathelyen sokáig szerencsés voltam; lett volna zenés darab, amiben játszanom kellett volna. Akkor felhívtam Jordán Tamást – akkor még ő volt az igazgató –, hogy ne haragudjon, de én ezt nem tudom, nem akarom megcsinálni. Nem hiszek benne.
Mit mondott erre?
Megértette.
Tízből kilenc társulatban dolgozó színész azt mondaná, szerepet tilos visszaadni.
Én Trepljovot (Csehov Sirály című művének főszerepe – K. B.) is visszaadtam. Nem tudtam kijönni azzal a rendezővel, aki elkezdte csinálni a darabot. Nagyon sok időt adtam neki, hogy eljussunk az első rész végére, és amikor már csak tíz nap volt hátra a bemutatóig, azzal próbált megnyugtatni, ennyi bőven elég arra, hogy feltegyük a második és a harmadik részt. Azt mondtam, lehet, hogy neki elég, de nekem nem elég, hogy el tudjam játszani. Felmentem az igazgatóhoz, és elmondtam, ezt így nem tudom vállalni. Felajánlottam, hogy ha ez nincs rendben, nyugodtan rúgjanak ki. Szerencsés helyzet volt, mert nem egyedül voltam a problémával, és végül rendezőt váltottak. Widder Kristóffal már nagyon jó volt együtt dolgozni.
Komolyan is gondoltad, hogy inkább rúgjanak ki?
Ha ezért kirúgnak, akkor nekem nincs ott helyem. Nagyon fontos volt nekem az a szerep; azt éreztem, hogy ha nem játszom el, jobban képviselem, mint abban a felállásban.
Mert a szülői szeretet milyenségéről, az apakép hiányáról (is) szól?
Igen.
A Radnóti Színház-beli munkáidon kívül Mundruczó Kornél új, kizárólag külföldi támogatással készült előadásában, a Parallaxban is játszol. Hogy talált meg ez a szerep?
Korábban forgattam Kornéllal (Az Evolúció című filmben – K. B.), nagyon jó volt a közös munka, megkedveltük egymást. Aztán jött a gerincsérv, két hónapig felállni se tudtam. Amikor már voltam annyira jól, hogy fel tudtam ülni egy vonatra, hogy hazajöjjek Szombathelyről, arra vártam, hogy megműtsenek; Mácsai Pál nagyon kedves volt, korábban soha nem beszéltünk, de felhívott és ajánlott egy orvost. El is mentem hozzá, előjegyeztek a műtétre. Ekkortájt teljesen véletlenül hallottam, hogy Kornél castingol ebbe a darabba, és meglepett, hogy engem meg se keresett. Megkérdeztem a casting directort, tényleg az én korosztályomra keresnek-e színészt; azt mondta, igen, csak hát tudja, hogy engem mindjárt megműtenek. Úgyhogy azt mondtam, nem, nem lesz műtét.
Mármint csak azért, hogy elmehess a castingra?
Igen, azért mondtam, hogy még szóba jöhessek. Hónapokig tartott a casting, végig billegett, hogy ha nem kapom meg, elmegyek a műtétre, ha megkapom, elkezdek próbálni. Végül így alakult.
Műtétre pedig azóta se mentél el?
Nem.
Milyen perspektívát ad a szakmáról Európa színházai között utazni az előadással?
Találkozom európai színészekkel – például németekkel, akik Párizsban élnek, és a havi négy előadásukra hazarepülnek –; furcsa megtapasztalni, amikor megkérdezik, hogy „Te hol voltál eddig?” Mindig azt felelem: hát, Magyarországon. Sokszor beszélnek az életükről: egészen más, mint a mienk. Ők büszke, jómódú polgárok, tudnak házat venni, ott gyereket nevelni, Párizsból repülni az előadásukra. Ha nem is hollywoodi, de olyan az élethelyzetük, ami… Nem akarom azt mondani, hogy ez a fő motiváció, de
az tény, hogy el tudja venni a motivációdat, amikor nincs mit enned.
Te is a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jártál, amikor a kormány elfoglalta az egyetemet. Mennyire befolyásolta a pályakezdésedet a kikényszerített modellváltás?
Az volt az első gyakorlati évem, keveset voltam Budapesten, Szombathelyen dolgoztam. Hajlamos vagyok elég pesszimistán látni ezeket a helyzeteket; rettenetes, amikor valaminek, ami az én életemnek is a legfontosabb időszaka volt, vége van. Ahhoz már hozzászoktam, hogy itthon ilyen könnyen el lehet pusztítani bármit, és nincs következménye. Itt talán tényleg semminek nincs következménye, úgy igazán a sikernek és a bukásnak sincs. Nehéz téma ez; nem tudom pontosan, mit veszítettünk el. Azt el tudom képzelni, mit kaptunk helyette. Nem mondom, hogy ami előtte volt, hibátlan volt és ne kellett volna megreformálni, de biztosan nem így. Tudom, hogy önzően hangzik, de leginkább hálás voltam, hogy mi még megkaptuk, amit meg lehetett.
Miért épp Szombathelyre kerültél?
Zsótér Sándor vitt magával az Equusra, amiben együtt játszottam Jordán Tamással, és nagyon megszerettük egymást. Ő mondta, hogy szerződjek oda. Nagy és jó szerepeket kaptam, bedobtak a mélyvízbe, ami nagyon fontos egy pályakezdőnek. Aztán egy évvel később jött az új igazgató, Szabó Tibor. Kováts Adél, a Radnóti igazgatója épp abban az évben keresett meg, amikor amúgy is úgy éreztem, a Szombathelyen kiírt darabokkal nem igazán számítanak rám, nem voltak annyira érdekfeszítőek számomra.
Játszol független előadásokban és társulatban is. Jól bírod a társulati lét kötöttségeit?
Sok minden érdekel a szakmából a színészeten kívül is; ebben segít a szabadság, ha tudok válogatni abban, mit érdemes nekem megcsinálni és mit nem. Számomra a fő inspiráció a Krétakör volt: Szentesen a drámatagozatos gimnáziumban az ő egyik előadásuk volt az első, amit megmutattak felvételről. Akkor még fogalmam se volt, mi az a független színház, vagy hogy haza kell vinni a ruhákat és nekünk kell kimosni, de nagyon inspirált minden, amit találtam tőlük az interneten.
Öt éve azt mondtad, bár szeretnél családot, még tíz évig nem látsz esélyt arra, hogy rendesen jelen tudj lenni a gyerekeid életében.
Hát, még van öt évem. Semmiképp nem szeretném, hogy a gyerekeim olyan helyzetben legyenek, amilyenben én voltam, hogy nélkülözniük kelljen engem, vagy bármiben nélkülözniük kelljen az életben. Csak úgy mernék nekiállni a dolognak, ha minden adott hozzá.
Lesz ilyen? Elérhető álom ez a magyar színházi szakmában?
Nem tudom. Pont most kezdtem el azon gondolkodni, hogy kell egy második szakma is. De kötöttem saját magammal egy megállapodást, hogy harmincéves koromig biztosan a színészettel szeretnék foglalkozni. Nagyon érdekel a színházrendezés, a filmrendezés, de kettőt nem lehet olyan intenzíven egyszerre csinálni, én legalábbis nem lennék képes rá. Hogy ezek magyar viszonylatban mennyivel nyújtanak jobb kilátásokat… Talán semmivel. De közben tanulok angolul, hogy legyen menekülő útvonal. Most erre is gondolni kell.
Öt évvel ezelőtti interjúnk Major Erikkel itt olvasható:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
