2019-ben mutatták be a németországi Ruhrtriennale színházi fesztiválon a Proton Színház Evolúció című színdarabját, amelyet Ligeti György fájdalmasan komor és túlvilági kompozíciója, a Requiem ihletett, és amelyről ódákat zengtek a kritikusok. Az emlékekkel való megküzdést, a múltat, a jelent és a jövőt egyszerre megjelenítő drámának mind a technikai megvalósítása, a groteszk és nem evilági jelenetei (mint például a közönség szeme láttára elázó díszlet) mind a dramaturgiája, mind a színészek játéka lebilincselte a nézőket. Mundruczó Kornél rendező és Wéber Kata forgatókönyvíró ezután gondolhatták úgy, hogy ami elemi erejű élmény volt a színpadon, az a filmvásznon is le fog taglózni, a székbe fog szögezni, így elkészítették drámájuk filmes adaptációját.

Ezzel, a Pieces of a Woman után, megszületett a második olyan nagyjátékfilmjük, amely a traumafeldolgozás, az átörökített traumák egyáltalán nem könnyen megfogható témáját dolgozza fel, de a Vanessa Kirbyt Oscar-jelölésig repítő előző filmjükhöz képest gyengébb alkotás lett az Evolúció. Egyszerűen azért, mert amiről beszél, azt vagy elmondták már mások jobban, vagy elmondták maguk az alkotók másképpen és átütőbb módon a tavalyi filmjükben. Az Evolúció újszerű formai és dramaturgiai megoldásokkal, a témát időnként kifejezetten humorral, öniróniával kezelő és szívvel-lélekkel teli produkció ugyan, mégis olyan, mintha csak a bevezetőjét látnánk valaminek – egy furcsa rövid film kilencven percben. Nem jut el addig, hogy igazán új állításokat fogalmazzon meg a fő kérdéskörében, így bár a két legfiatalabb főszereplőjével, Goya Regóval és Padmé Hamdemirral egy nagyon bájos történet kerekedik a végére, a hiányérzetünk megmarad a moziból kilépve is.

A film mellett szól, hogy közvetlenül a zsigereinkre céloz, ami önmagában jó megközelítésnek tűnik. Falrepedésekből kihúzott vizes hajcsomók, kredencből ömlő özönvíz, kellemetlen szagok, gomolygó füst, döglött állat – rémálomszerű képekkel és erős szimbolikával dolgozik az Evolúció, és ezzel, a profán valóságba betüremkedő mágikus realizmussal eléri, hogy ne csak megértsük, amit egy holokauszttúlélő családja, utódai cipelnek magukkal generációkon át, hanem meg is érezzünk belőle valamit. A szürreális képi elemeknek van ugyan szavakkal leírható jelentésük, de ezek a képek valójában akkor is megteszik a hatásukat, ha nem adunk nevet a szimbólumoknak. Egyszerűen a néző tudatalattiját hozzák működésbe, hogy az elme abba a nyugtalanító, idegfeszítő állapotba kerüljön, mint amilyenben a kollektív családi tudat lehet, ahova örökre beékelte magát egy ki nem beszélt szörnyűség.

A filmben működik ez a fajta hatáskeltés, mivel a szürrealitás a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg, és minden egyes alkalommal nagy intenzitással gyűr maga alá. Ahogy működnek a csodálatos egysnittes, hosszú jelenetek is, amelyeket Yorick Le Saux (Kisasszonyok, Halhatatlan szeretők) operatőrnek köszönhetünk. Nagyon jó választás volt, hogy a személyes traumáikkal megküzdő szereplőket megszakítás nélkül kövesse a kamera, így szinte észrevétlenül sodródunk a jelenetek epicentruma felé, és sokkal jobban involválódunk a cselekménybe.

A film három, időben és térben is jól elkülöníthető fejezetből áll, amelyek egy család három generációjának egy-egy tagját, illetve az egymáshoz való viszonyát mutatják be. A holokauszttúlélő Éva, a lánya, Léna és az unokája, Jónás a főszereplői az Evolúciónak, és mindhárman a maguk módján viszonyulnak a családi tragédiához.

Mit jelent zsidónak lenni ma, és mit jelentett húsz vagy ötven évvel ezelőtt? Emlékezhetünk-e, kell-e emlékeznünk valami olyanra, ami nem is velünk történt meg? Hogyan épül be a trauma a személyiségünkbe? Egyáltalán miből áll össze a végén az a dolog, amit identitásnak nevezünk? A szereplőket szinte magukba zárják ezek a feszítő kérdések, és a maguk módján szabadulnának az önmeghatározás kínzó, folytonos kényszerétől, de épp annyira szűkös ebben a tekintetben a mozgásterük, mint a fizikai valóságban – a jelenetek nagyrésze ugyanis a négy fal között játszódik.

Baj viszont, hogy ahelyett, hogy a film megmutatná mindezt, többnyire csak elmondatja a szereplőkkel.

Éva (Monori Lili) életének egyetlen pillanatában sem tudott elszakadni attól a gondolattól, hogy a földi pokolban hozta őt világra az édesanyja. Ő az örökös hallgatásra, csendben levésre, bűntudatra és túlélésre ítéltetett generáció képviselője, míg Léna (Láng Annamária) a második generációt testesíti meg, azt, amelyik a holokauszt tragédiájának minden lelki legyűrőződését az első sorból kapta a nyakába.

Egy sokszorosan terhelt anya-lánya kapcsolatról van tehát itt szó, egyéni és közös traumák cipeléséről, olyan problémákról, amelyeket hosszú évekbe telik feldolgozni vagy talán soha. A film törzsét adó második fejezetben azonban a konyhaasztalnál ülve mindössze fél óra alatt sikerül az összes borzalmat és az üldöztetés hosszútávú lelki következményeit feldolgozni vagy legalábbis kibeszélni, kezdve Mengele kegyetlenségeitől és az auschwitzi kismamák kínzásától, a túlélésre nevelt második generáció elveszett gyerekkorán át a tabusításig vagy az ötvenes évek antiszemitizmusáig.

Ez a holokausztfilm nem példabeszéd a felfoghatatlan gaztettről, de a pokol mélyéig visz

A Mundruczó Kornél, Wéber Kata rendező-író páros előző filmjének szereplői azzal az elképzelhetetlen csalódással és gyásszal próbáltak megbirkózni, amit egy élet elvesztése okoz. Az Evolúció szereplői pedig azzal, hogy életben maradtak, és élniük kell abban a világban, ahol egyszerre van jelen a szeretet, a kiszolgáltatottság és a gyűlölet.

A készítők levéltári gyűjtés alapján legalább 20 ember emlékezetét gyúrták egybe ebbe a jelenetbe, és ez sajnos érződik is rajta. Mennyivel elegánsabb lett volna, ha a holokauszt elbeszélhetetlensége és annak generációkon át érezhető hatása nem felsorolásszerűen, mintegy leckeként van felmondva és ránk ömlesztve, papírszagú erőltetett dialógusokban, hanem például megmutatják nekünk azt a folyamatot, amíg eljutunk a teljes némaságtól a problémák artikulálásáig. Mint ahogy ezt az Auschwitzban született egészestés dokumentumfilm például nagyon szépen kivitelezte. Abban valóban a szemünk láttára tör magának utat a tabuk kérges felszínén a rengeteg nehéz érzelem és közlésvágy, és a sebek is a szemünk láttára kezdenek begyógyulni. Ebben az értelemben az a film alaposabb pszichológiai látleletet nyújt. 

Az Evolúció alkotói szerint a harmadik generációnak, azaz Jónásnak (Goya Rego) már megvan a lehetősége arra, hogy a családi traumát felülírja és továbblépjen. Ő időben és térben is elég távol van már Auschwitz szomorú emlékétől (a történet szerint egy berlini gimnáziumba jár), ezáltal az ő identitását már nem pusztán a holokauszt határozza meg; a bevándorlóstátusz vagy akár a nemi identitás kérdése is legalább olyan fontos tényezők az önmeghatározásban, mint a zsidó származás. Nem mellesleg a mai kortárs német közegben már teljesen mást jelent zsidónak lenni, mint akárcsak pár évtizeddel korábban.

Kifejezetten a Jónásról szóló fejezet sikerült a legjobban, amelyen már nem érződik, hogy egy színpadi művet igazítottak a kamerák elé. Ez az epizód sokkal élőbb és összetettebb, mint az előzőek, nincs benne mesterkéltség, és miközben megpendít olyan témákat is, mint az iskolai zaklatás, egy bimbózó tini szerelem, anya és a kamaszfia közti súrlódások vagy az otthontalanság, a gyökértelenség érzése, továbbra is a film fő csapásán marad a fókusz.

Jónás sorsának bemutatásán keresztül a „jóféle” traumafeldolgozásról szól a film – mondja Wéber Kata. Hogy nemcsak szembe nézni kell a traumáinkkal, hanem empatikusnak lenni velük, átérezni és elfogadni azokat. Ezt azonban a Pieces of a Woman már egyszer nagyon szépen prezentálta nekünk, amikor a gyerekét elvesztett anya a tárgyalóteremben nem megtorlást követelt a veszteségért, hanem elfogadta annak visszafordíthatatlanságát. Az a film akkor valami nagyon fontos, nagyon ritkán hangoztatott állítást tett a traumafeldolgozással kapcsolatban, és ez az az eredetiség, amit nem tudott az Evolúció megismételni.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: