Előzetes elemzések szerint a szombati összejövetel egyik fő célja az április 2-ai csúcsértekezlettel kapcsolatos várakozások hűtése lehet, tekintettel arra, hogy komoly feszültség mutatkozik az Egyesült Államok és az európai kormányok között a gazdaságösztönzés kérdésében.
 
Lawrence Summers, Barack Obama amerikai elnök gazdasági főtanácsadója a Financial Timesnak a minap azt mondta: a gazdaságélénkítő célú kormányzati kiadások rövid távú növelésnek "sürgős szükségszerűsége" jelenleg fontosabb a globális egyensúlytalanságok kezelésének hosszú távú céljánál, akkor is, ha sok közgazdász szerint ezek az egyensúlytalanságok okozták a pénzügyi válságot.
  
Summers a londoni gazdasági napilapnak azzal indokolta az állami beavatkozás szükségességét, hogy jóllehet a gazdaság önstabilizálódásának elmélete "általában helytálló, évszázadonként néhány alkalommal azonban nem érvényesül". A Clinton-kormányzat volt pénzügyminisztere szerint a jelenlegi helyzet "ezen alkalmak egyike ... és az ilyen esetekben rendkívüli kormányzati fellépésre van szükség".
  
A The Economist pénteki elemzésében azt írta: Amerika úgy érzi, hogy a partnerországok nem fejtenek ki kellő erőfeszítést a belső kereslet serkentésére. A vezető londoni gazdasági hetilap táblázatot is közölt, amely - a Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslései alapján - kimutatja: az Egyesült Államok 2008 és 2010 között hazai össztermék-értékének (GDP) 4,8 százalékát fordítja állami gazdaságösztönző kiadásokra, Olaszország ugyanakkor csak 0,3 százalékos, Franciaország 1,3 százalékos, Nagy-Britannia 1,5 százalékos, és még Németország is csak 3,4 százalékos GDP-arányos költségvetési kiadást szán gazdaságélénkítésre ugyanezen idő alatt.
 
A The Economist értesülése szerint az Egyesült Államok azt szeretné, ha a nagy gazdaságok együtt a globális GDP-érték 2 százalékának megfelelő összeget fordítanának gazdaságösztönző intézkedésekre, és ennek végrehajtását az IMF ellenőrizné.
  
A G20-országok napirendjének másik fő eleme az IMF válság-előrejelző szerepének és főleg tőkeellátottságának megerősítése, amiben nagyobb egyetértési készség mutatkozik. Az EU pénzügyminiszterei a héten támogatásukról biztosították az IMF pénzalapjainak megkétszerezését, 500 milliárd dollárra.
 
Ezt a brit kormány is jó ideje szorgalmazza. Gordon Brown miniszterelnök már a múlt év végén kijelentette: az IMF-nek 250 milliárd dollár áll rendelkezésére, "de nem biztos, hogy ez elég lesz", és mind egyértelműbb, hogy jelentős pótlólagos forrásokra van szükség. A brit kormányfő szerint helyes lenne, ha e hozzájárulásokat olyan, nagy tartalékkal és többletekkel bíró országok ajánlanák fel, mint Kína, vagy az öbölmenti olajállamok.
 
Egyes szakértői vélemények szerint a tervezett 500 milliárd dolláros keretnél is több kellene. Simon Johnson, az IMF volt főközgazdásza - jelenleg a neves amerikai egyetem, a Massachusetts Institute of Technology professzora - a Financial Timesnak néhány hete azt mondta: a valutaalap akkor lehetne komoly globális szereplő, ha lenne például kétezer milliárd dollárja. Johnson akkori nyilatkozata szerint elég egy vagy két igazán nagy, segítségre szoruló ország ahhoz, hogy az IMF jelenleg meglévő pénze elfogyjon.

A The Economist pénteki elemzése szerint a G20-on belül mutatkozó feszültségek mindazonáltal inkább egy alkufolyamat kezdetének tünetei, semmint valamely katasztrofális viszály jelei. A lap megállapítja: a költségvetési kérdésekben felmerültek ugyan transzatlanti nézeteltérések, közelednek az álláspontok ugyanakkor a pénzügyi szabályozás terén. Németország és Franciaország régóta igyekszik rábírni Amerikát és Nagy-Britanniát a New Yorkban és Londonban összpontosuló fedezeti alapok megregulázására, és az Egyesült Államok most késznek is mutatkozik erre, írta a londoni folyóirat.