A WEF szerint két általános globális kockázattal kell számolni, amelyek mindenen nyomot hagynak és mindennel összefüggenek. Az egyik a gazdasági egyenlőtlenség (a vagyont és bevételt tekintve országokon belül és országok között), a másik pedig a hibás kormányzás (gyenge vagy nem megfelelő intézmények, megállapodások és hálózatok).

A gazdasági egyenlőtlenségek hazánkat is sújtják, országon kívül és belül, ami csak pár példát kiragadva is látszik. Köztudott, hogy a magyar nyitott, exportorientált gazdaság. Azaz rendkívüli mértékben függünk a külpiacoktól. Bár a magyar kivitelben igen magas a fejlett termékek aránya (gépkocsik, elektronikai cikkek, gyógyszerek stb.), de ezek legnagyobb része külföldi tulajdonú vagy multinacionális társaságok tulajdonában lévő termelőüzemekből származik. Sajnos igazán magyarnak tekinthető, innovatív, magas hozzáadott értéket tartalmazó termékünk kevés. Meg kell küzdenünk azzal is, hogy Magyarországot Európában a periférikus gazdaságok közé sorolják, aminek több hátránya is van. Például kisebb üzleti bizalmat élvezünk, mint a hasonló méretű centrális országok, ami azt is jelenti, hogy kockázatosabbnak látnak bennünket, így azonos teljesítmény mellett is drágább az ország pénzpiacokról való finanszírozása. Emellett a globalizáció miatt távoli versenytársakkal is meg kell küzdenünk. Hiába tűnik például jó üzletnek a szolgáltató központok, call centerek üzemeltetése, ha angolul beszélő, képzett és olcsóbb munkaerőt például Indiában könnyebb találni.

Politikai vezető zászlókkal és jelszóval. Nem szokványos kockázatok

Túry Gergely

Az országon belüli egyenlőtlenségek is nyilvánvalóak. A GDP-termeléshez nem minden szeglet járul hozzá azonosan. Budapest, Közép-Magyarország és a Nyugat-Dunántúl dominanciája nyilvánvaló. Ezeken a területeken áll rendelkezésre elsősorban a képzett munkaerő, itt a legfejlettebb az infrastruktúra. Ráadásul itt szereztek legtöbb tapasztalatot a beruházók, amely a tevékenységük folytatására ösztönözheti őket, illetve példát adhat az újonnan érkezőknek. Az ország más részein nagyobb azok aránya, akiket éppen a képzetlenségük okán nem képes felszívni a munkaerőpiac. A vidéki kistelepülések és nagyvárosok ellentéte szintén erőteljesen megjelenik. A gyenge vidéki oktatás miatt az ott élők gyerekei eleve hendikeppel indulnak, s ezt a hátrányt gyakorta felnőtt korukig nem képesek ledolgozni. Mivel helyben évtizedek óta alig van munka (például a mezőgazdasági nagyüzemek javarészének felszámolása miatt), utazni kényszerülnek, ami a tanulástól, pihenéstől, a mentális egyensúlyban oly fontos családi kohézió erősítésétől veszi el az időt. Vagy segélyekből és alkalmi munkából tengődnek, ami miatt a gyermekeik is úgy szocializálódnak, hogy később nehéz bekapcsolódniuk az alkalmazásban állók jóval rendszerezettebb életébe.

Mindezek a tényezők azt jelentik, hogy a megtermelt javak elosztása is egyenlőtlenül megy végbe, ami súlyos társadalmi feszültségek forrása. Ezek során – a problémák igazi forrását félreismerve, vagy meg sem látva – gyakran az egyik nyomorult csoport egy másik ellen lép fel. Ékes példája ennek a mostani lehetetlen helyzet Gyöngyöspatán.

A hibás kormányzás bennünket sem kímél. A rendszerváltás óta eltelt időben alig volt olyan időszak, amelyre úgy emlékezhetünk, hogy abban az ország boldogulását a hatalmi ambíciói elé helyező professzionális kormány tevékenykedett volna. A következő tíz esztendő sem ígér semmi jót. A „jóléti rendszerváltás” gazdasági ostobaságokkal és hatalmi arroganciával, majd kétségbeesett menekülési lépésekkel tűzdelt éveit a Bajnai-féle szakértői kormány nyugodt hónapjai nem feledtethették, ami a választási eredményekben is megmutatkozott. A Fidesz-KDNP koalíció azonban (bár óriási várakozás előzte meg fellépésüket) hamarosan több kérdőjelet rajzolt a magyar nemzet egére, mint amennyit összes korábbi elődje együttvéve. Az eredeti (nagy költségvetési hiánnyal és emiatt komoly mozgástérrel számoló) forgatókönyvük az Európai Unió ellenállásán megbukott. Ez pedig olyan láncreakciót indított el, aminek senki sem látja még a végét. Először jött az első, a „szabad pálinkafőzős” 29 pont, aztán a nyugdíjpénztári vagyon átcsoportosítása, a szektorális válságadók stb. Majd, amikor kiderült, hogy ez sem lesz elég, a 250 milliárdos költségvetési tartalékalap, kisvártatva a részleteiben elég homályos Széll Kálmán-terv, s az adósság leépítéséért folytatott harc bejelentése. Nem csak a tervezett intézkedések sikere kétséges, hanem az EU által a távközlési különadó Magyarország ellen indított kötelességszegési eljárásának kimenetele is, amit esetleg további eljárások követhetnek.

Eközben a beígért adócsökkentés nem hozta meg a kívánt gazdaságélénkítő hatást, ráadásul – bár ez az intézkedés nyilvánvalóan a jól fizetett hivatalnokréteg lojalitásának kialakítását, megerősítését is szolgálta – az ebből származó többletjövedelem zöme a legjobban keresőket gazdagítja, akik inkább megtakarítanak, mint fogyasztásukat növelnék vagy beruháznának.

Az ország politikai és igazgatási rendszerének átszervezése még több bizonytalanságot hordoz. A „centrális erőtér”, a minden probléma megoldását állami kézbe adó új szabályok, a politikai fékek és ellensúlyok rendszerének leépítése (a sajtószabadság korlátozása, az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálása, a Költségvetési Tanács érdemi működésének ellehetetlenítése, a végtelenül hosszú időre kinevezett bizalmasok a főhivatalok élén stb.) egyelőre nem egy klasszikus európai polgári demokrácia képét vetíti előre. Jól mutatja ezt, hogy Magyarországon olyan módon készül az alkotmány (a közigazgatási apparátuson kívül, a társadalmi vitára alig hagyva időt, s anélkül, hogy az ellenzéki pártok garanciát kaptak volna javaslataik érdemi megfontolására, befogadására), amelyet az ország egyik fele az alaptörvény születésének körülményei miatt (függetlenül az új alkotmány tartalmától) sohasem fog elfogadni vagy tisztelni. Ez pedig számtalan feszültség magvát hordozza magában, amelyek kicsírázása ki tudja, hová viszi az országot. Az államapparátus átszervezése miatt a folyamatok átláthatatlanok, a képviselői indítványok alapján zajló törvényhozás az előzetes szakmai ellenőrzést is lehetetlenné teszi.

Ez a fajta politikai bizonytalanság, ha tartósan fennmarad, hatással lehet a nemzetközi elismertségünkre, ami visszaüt a gazdaságra és a polgárok megélhetésére.

A WEF által megnevezett három fő globálisan érvényes kockázat közül az első a makroökonómiai egyensúlytalanságok kialakulása. Ebbe a devizák volatilitását (árfolyam-ingadozását), a fiskális válságokat, a befektetési árak összeomlását is beleértik.

Pénzügyi válság. Bármikor visszajöhet

AP

Magyarország a pénzügyi válság hatásaiból és az ingadozó devizaárfolyamok pusztító természetéről igen erőteljes leckét kapott. Az első Fidesz-komány alatt elindított erőltetett és államilag támogatott lakásépítési program, majd a Medgyessy-féle jóléti fordulat, aztán a reformok elfogadtatásért cserébe magas, hitelből (főleg devizahitelből) történő fogyasztást lehetővé tévő gyurcsányi politika olyan egyensúlytalanságot hozott létre az államháztartásban, amely a válság hullámaival együtt csaknem elsüllyesztette az országot. Magyarország fiskális és monetáris mozgástere egyaránt beszűkült, amit a jelenlegi kormány nem konvencionális egyensúlyteremtő lépései (a nyugdíjpénztári befizetések étcsatornázása, válságadók stb.) sem képesek hosszú távon kiegyenlíteni. Bár a Fidesz politikai okokból irtózik a megszorítások fogalmának használatától, a Széll Kálmán-tervből mégis a restrikció erős hajtásai kandikálnak elő. Másfelől hiába lesznek Orbán hívei többségben a monetáris tanácsban, a kezük éppen a devizahitelesek miatt meg van kötve. Hiába szeretne Matolcsy nemzetgazdasági miniszter alacsonyabb alapkamatot a gazdaságélénkítés szolgálatába fogni, ezt sem a növekvő inflációs veszély, sem a fenyegető forintárfolyam-gyengülés miatt nem tudják elérni. Vagy ha mégis ilyen irányba lépnek, ennek kiszámíthatatlan következményeiért esetleg politikai árat kell fizetni a kétségbeesett devizahitelesek és inflálódó fizetésű kisegzisztenciák bizalmának elvesztése miatt.

A második fő kockázat az illegális, vagy, ha úgy tetszik, a feketegazdaság. Ebbe a körbe tartozik a feketekereskedelem, a szervezett bűnözés és a korrupció. A feketekereskedelem értéke 2009-ben globálisan elérte az 1300 milliárd dollárt (az éves magyar nemzeti jövedelem tízszeresét). Miközben ezek a kockázatok hatalmas költségeket jelentenek a legális gazdaság számára, még gyengítik is az államokat, fenyegetik a fejlődési lehetőségeket, aláássák a jogrendet, és az országokat a szegénység és az instabilitás csapdájában tartják – írja a WEF tanulmánya.

Magyarországon virágzik a feketegazdaság. Egy tavalyi becslés szerint évente 4800-4900 milliárd forintnyi GDP-t hoz létre a szürke- és feketegazdaság, emiatt pedig közel 2000 milliárd forintnyi adóbevételtől esik el a magyar állam. Ez éppen annyi, mint amennyit a kormány az Új Széchenyi Tervvel a gazdaságba igyekezne beáramoltatni. A fekete- és szürkegazdaság nagyon sok tételből adódik össze a számla nélkül elvégzett munkáktól, a prostitúción és márkahamisításon át, a költséges higiénés, ellenőrzési, tárolási, stb. eljárások mellőzésén át a csempészetig és feketekereskedelemig. Gazdagítja a képet a korrupció, amely a pártfinanszírozásban gyökerezik, a közbeszerzésekben teljesedik ki, és az élet megannyi területén bont lombot. Becslések szerint a magyar közbeszerzések nagyobbik része (de a legóvatosabb becslések szerint is legalább a harmada) korrupcióval szennyezett. Elterjedt vélemény, hogy a korrupció 20-25 százalékkal növelheti meg a közbeszerzési költségeket, ami az elmúlt tíz év alatt 1800-2200 milliárd forint eltűnését jelenti kézen-közön. Azaz még egy Új Széchenyi Tervnyi összeget loptak ki a zsebünkből. A jelenlegi állapotokat látva (például a pártfinanszírozás megváltoztatásáról egy hangot sem hallani) a következő időszakban sem számíthatunk sok jóra.

A harmadik fontos kockázat a víz-étel-energia hármasé. A gyorsan növekvő népesség és az emelkedő jólét egyre elviselhetetlenebb nyomást gyakorol a forrásokra. A víz, az étel és az energia iránti igény várhatóan 30-50 százalékkal fog emelkedni. Ez Magyarországon is igazi kockázat, mert bár mindhárom fontos tényezőből biztonságos az ellátásunk, de az energiaárak és az élelmiszerárak emelkedése egyre szélesebb rétegeket sodorhat nehéz helyzetbe. Ez azt jelenti, hogy sok embernek jövedelme mind nagyobb hányadát kell kifejezetten a létfenntartásra fordítani, s a szabadon elkölthető jövedelem egyre kisebb lesz. Egy nemrégiben készült felmérés szerint a magyar családok többsége már azt is csak pár hónapig tudná elviselni, ha az egyik kereső jövedelme kiesne.

A WEF jelentése további öt kisebb félelmet okozó, de fontos tényezőt azonosított. Az első a kiberbiztonság: ideértettek a mind gyakrabban tapasztalt számítógépes lopásoktól a kevésbé érthető kiberháború rémképéig számos komputer- és internethasználattal kapcsolatos félelmet. Magyarországon az internethasználat (különösen az okostelefonok) rohamos terjedése éppen eléggé megalapozza ezt a félelmet.

A demográfiai kihívások sajnos Magyarországon is fontosak annak ellenére, hogy bennünket nem a túlnépesedés, hanem a népességfogyás fenyeget. A WEF szerint a népesedési problémák a fejlett gazdaságokban megjelenő költségvetési nehézségektől, a fejlődő gazdaságok társadalmi stabilitási kérdéseiig terjedtek. Nálunk ez a kettő együtt jelenik meg a társadalombiztosítási rendszerek hatalmas terhei, a koraszülött jóléti állam torzulásai, illetve a szegénység terjedése vagy a jelentős részben szegény és iskolázatlan, beilleszkedési nehézségekkel küzdő roma lakosság számának gyarapodása miatti feszültségekben.

Romák Borsodban. Nyomor és demográfia

Stiller Ákos

A természeti források biztonsága miatt a nagyvilágban a nyersanyagok keresletében és kínálatában, illetve az árakban mutatkozó hatalmas ingadozásoktól kezdve az energia- és nyersanyagárak hosszú távú tartós emelkedésén át a keresleti-kínálati egyensúly felbomlásig soroltak be veszélyeket. Magyarország nyersanyagokban szegény ország, így a szűkösen hozzáférhető alapanyagok és energia piacainak változása erőteljesen hat a gazdaságunkra.

A globális megtorpanásról szólva a WEF arra a helyzetre vonatkozó félelmeket veszi elő, amikor a gazdasági egyenlőtlenségekre adott populista válaszok megakadályozzák a további globális fejlődést, különösen, ha a fejlődő gazdaságok nem lesznek képesek elérni azt a vezető szerepet, amelyet megcéloztak. Kis ország lévén ebben a játszmában mi csak alkalmazkodhatunk. A veszélyt számunkra egyértelműen az okozza, ha a hibás önképünk megakadályoz bennünket a hatékony és szükséges lépések megtételében.

A tömegpusztító fegyverek miatti régi félelmek nem múltak el. A régi félelem nem tűnt el a hidegháború kimúlásával, sőt újjáéledt, mert a tömegpusztító fegyverek elerjedése további államokban tűnik valóságos lehetőségnek. Amikor pedig az olyan események, mint a mostani arab válság, vagy a japán cunami okozta nukleáris nehézségek kapják a fő helyeket a híradókban, ezek a félelmek felerősödnek. Természetesen Magyarországon is.

Egyszóval, félelmeink a következő tíz évben is a bizonytalansághoz fognak kötődni.