Jacques Rogge 2001-ben egy virágzó és lendületben lévő olimpiai mozgalom vezetését vett át attól a Juan Antonio Samaranch-tól, aki üzletté és világmárkává formálta az olimpiát. Rogge jól gazdálkodott az örökséggel. Megfelelő ember volt a megfelelő helyen, aki szolid üzletmenettel vigyázott a rábízott vagyonra, építette a márkát, hizlalta a szervezet svájci bankszámláit. Kevés és nem túl jelentős nyilvános botránya volt – bár az emberjogi szervezetek talán szemére vetik Peking olimpiai helyszínné jelölését, illetve az ottani verseny alatt az újságírók cenzúrázását.

Elnöksége alatt kiteljesedett az olimpiai üzlet.

Jaques Rogge

AFP / Arne Dedert

A 2001-2012-es időszakban becslések szerint megduplázódtak a NOB bevételei, aminek szerkezete az elmúlt évtizedben nem változott döntően. Az olimpiai események immáron „televíziós programként” szerveződnek: a médiajogok értékesítése adja a bevételek felét. A sidney-i olimpiához képest a közvetítő televíziós társaságok száma nem változott (220), de a jogokért fizetett díjak megduplázódtak, döntő részét az amerikai NBC tévétársaság fizeti. Az olimpia népszerűségét jelzi, hogy a 2012-es londoni olimpián a jegybevételek a mozgalom történetében először meghaladták az egymilliárd amerikai dollárt.

Az üzletfejlesztést az ifjúsági olimpia megszervezése jelentette. Az első nyári ifjúsági játékokat 2010-ben Szingapúrban rendezték, a télit 2012-ben Innsbruckban. Az ifjúsági játékok remekül építi tovább az olimpiai márkát a célcsoportokban a fiatal sportolók bevonásával, térben a lehetséges rendező városok között és időben az olimpiák közötti évek feltöltésével.

 Forrás: Olympic Marketing Fact File 2012-es kiadás 6. oldal (millió USD)

Tokió: biztosra mentek

Tokió olimpiai pályázata magabiztosan verte a versenytárs Madrid (már az első szavazási körben kiesett) és Isztambul kandidálását (a szavazás második körében 60:36 arányban). A döntés egyértelműen a NOB-szavazók kockázatkerülését, biztonságra törekvését jelzi.

Madrid, bár azt állította, hogy a létesítményei 80 százalékban kész vannak, és mindössze mintegy kétmilliárd dollárt kell költenie a fejlesztésekre, komoly gazdasági kockázatot jelentett. A spanyol gazdaság és társadalom mély válságban van: az általános munkanélküliség 26 százalékos, a fiatal korosztályokban meghaladja az 50 százalékot, a GDP, az ipari termelés és a kereskedelem folyamatosan zsugorodik. Persze, 2020 messze van, de az építkezéseket már holnap meg kell kezdeni, és nagyon is kétséges – illetve nagyon is nem – hogy a spanyol társadalom hogyan fogadná az adott helyzetben a stadionokra költött euró százmilliókat. Rio de Janeiro példája, ahol immáron rendszeresek a futball-világbajnokság, illetve olimpiai költések elleni tüntetések, mindenestre intő jelnek számít.

Isztambul a pályázata szerint 19 milliárd dollárból rendezett volna olimpiát, ami szintén nem kevés, még ha a spanyolnál erősebbnek tűnő gazdasági háttérrel is rendelkezik. A társadalmi kockázatok azonban már ezen pályázat esetében sem voltak elhanyagolhatóak. A török sportszeretők meglehetősen indulatosak – rendszeresek a futballszurkolói összeütközések –, és számos vizsgálat tanúsága szerint a török sportélet tisztaságával is akadnak problémák. Ezeknél azonban  jóval nagyobb a politikai kockázat. Törökország a világpolitika egyik jelenleg legérzékenyebb gócpontjában helyezkedik el, a nemzetközi (fegyveres) konfliktusok tényleges és a jövőben is potenciális szereplője. Nem igazán lehet kárhoztatni a döntéshozókat, ha nem akarták egy lehetséges hadviselő országba vinni az olimpiát.

Evvel szemben Tokió és Japán a nyugalom szigete, éppen csak a Fukusima Dai Icsi atomerőműben volt súlyos nukleáris üzemzavar és balesetsorozat 2011-ben. Ez utóbbi tény volt a legfőbb kockázati elem a japán város pályázatában, és erre koncentráltak a lobbisták is. Tokió avval érvelt, hogy a várost semmilyen szempontból nem érintették a balesetet előidéző természeti katasztrófák, illetve maga a nukleáris baleset. A WHO jelentése szerint is a japán víz és ételek radioaktív szennyezettség tekintetében teljesen biztonságos. Egyébként Tokió pályázata, úgy tűnik, minden szempontból rendben van. A tervek szerint 5-6 milliárd dollárból rendezik majd meg az olimpiát, amiből 4,5 milliárd dollárt a japán kormány már el is különített egy bankszámlán(!). 10 új létesítményt építenek majd, ez racionális, azaz hosszú távon is vállalható sportfejlesztésnek tűnik. A pályázat becslései szerint 931 millió dollár helyi szponzori, 776 millió jegybevétel és 140 millió olimpiai licenctermék eladásból származó bevételt realizálnak. Meggyőző számok. Sportközgazdászként én is rájuk szavaztam volna.

Bach-korszak: kihívások

2013. szeptember 10-én a NOB szavazói a német Thomas Bachot választották a szervezet élére. Győzelmével nem sokat lehetett nyerni a fogadóirodáknál, biztos befutónak adták a NOB alelnökét. Az 59 éves ügyvéd Bach a Német Olimpiai Bizottság elnöke, az 1976-os olimpián aranyérmet nyert nyugat-német tőrcsapat tagja 1991 óta tagja a NOB-nak. Jó pozícióban veszi át a stafétabotot Rogge-tól, de van néhány fenyegető árny, amelyek közül néhány akár komoly kihívás elé állíthatja az új elnököt és a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot.

Thomas Bach: Nyugi, én jövök!

AFP / Arne Dedert

Üzlet vagy a népek nagy fesztiválja az olimpia? Persze mindkettő, de mégsem. Az olimpiai márka meghatározó erejét a hozzá kapcsolódó idealizmus adja: „Istenek ajándéka, sport!” zengi ódájában Pierre de Coubertin, a modern olimpiai (egyik) alapító atyja, aztán azt is elmondja ugyanitt, hogy a sport maga a szépség, bátorság, tisztesség, az öröm, a termékenység, haladás és béke. Na, ez az idealizált kép él sokakban, miközben dollármilliárdos üzletről beszélünk. Az új elnök vezetésével a szervezetnek meg kell találni az egyensúlyt az egyre erőteljesebb üzleti érdekek kiszolgálása és az olimpia márka lényegét adó idealizmus között.

Meddig tartható az olimpiai mozgalom Európa-központúsága? Az olimpia világmárka, ez nagyszerű. Jól látszik ez az érdeklődésen és a NOB bevételeiben. Ugyanakkor a sportágak szerkezete, irányítása, működése meglehetősen az európai kultúrához kötött. A feszültségek tapinthatóak, legutóbb éppen Erdogan török miniszterelnök tette szóvá, hogy szerinte Isztambul veresége annak bizonyítéka, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság diszkriminálja a muszlimokat. Sokat nevettünk, hogy a softballt és a vusut akarják egyesek az olimpiai műsorán látni, pedig Ázsiából, mondjuk, akár a vízilabda is tűnhet hasonlóan nevetségesnek. A spotmozgalom Európán kívüli része nem lehet sokáig „sportgyarmat”.

Meddig lehet az asztal alá söpörni az olimpiai mozgalom korrupciós ügyeit? Sokáig már biztos nem. Folytatódhat a küzdelem a dopping ellen, de igencsak kétes a siker. A doppinggal lassan úgy vagyunk, mint a múlt század 80-as éveinek amatőrizmusával: „Persze, amatőrök…” Hisszük, de nem gondoljuk komolyan, hogy az emberfeletti sporteredmények kizárólag testedzéssel elérhetőek. Különösen nem, ha hazai sportolóról van szó, mindig csak a kínai úszónők doppingolnak, a mi sportolóink soha. (Vajon hogy látják ezt Kínában?) Aztán mintha NOB-ot is egyre többen vádolnák korrupcióval, ezen a téren is rendet kell tennie majd az új elnöknek.

Ki rendezzen olimpiát? A török miniszterelnöknek, ha konkrétan nem is feltétlenül, de általánosan igaza lehet: milyen alapon zárható ki a muszlim világ, más dimenziókban az arab világ vagy az afrikai országok a rendezésből? És mi legyen a kis országokkal, kisebb városokkal? Szocsi állítólag 50 milliárd dollárt fektet a jövő évi téli olimpiába. Elképesztő összeg. Ez nem csupán Magyarországnak, hanem a komplett Közép-Európának is szinte kifizethetetlen összeg.  Az olimpia méretei most már valóban csak London, Párizs, Tokió, New York méretű városoknak elviselhetőek, nemcsak a rendezési infrastruktúra, az utóhasznosítás okán is. De akkor mi lesz Budapesti Nyári Olimpiai Játékokkal?

Jó munkát, Elnök úr!