Ahogy közeleg – illetve amint majd látni fogjuk, épp hogy nem nagyon közeleg, inkább csak cammog – a devizahitelesek tájékoztatása arról, hogy akkor pontosan mennyit is szakítanának a kormány jóvoltából a bankoktól, úgy néz ki, egyre szerényebb ívű lesz a költekezés a talált pénzből.

Fogy a méz a madzagról, egyre vékonyabb összegre számíthat autólízinges kollégánk, aki a visszatérítési saga elején még millió közeli kasszírozással is számolhatott (volna) az első – persze ki tudja, milyen alapon végzett – sajtókalkulációk alapján. Ma már úgy fest, e kétségkívül csinos összeg fele is bőven zsíros fogásnak számítana. A szinte folyamatosan napvilágra kerülő újabb és újabb számításokról persze rendre kiderül, hogy legfeljebb műkedvelők matekja. Műkedvelés ide, műkedvelés oda, ezek a számítgatások ahhoz ezért pont elégségesek , hogy az autóját svájcifrank-hitelből spendírozó kolléga kedélyállapotát a “na, akkor indulhat a pénzeső” hangulatból a “valami azért csak összejön ebből is” érzésbe rombolják.

Fazekas István

Stabil támaszt jelentett azonban, hogy a szüret(?) ideje megállíthatatlanul közeledett. Főleg, hogy kijött végre valami konkrétum is, amibe lehetne kapaszkodni a célbank feszítése során, jelesül a jegybanki képlet, aminek alapján kiszámolják, hogy mennyi jár vissza. “Na, most, most végre kiderül legalább a mennyi.” A mikorra ugyanis már több banki látogatása során is nagyjából egybevágó utalást kapott, így azt csak pótcselekvésként feszegette, amikor legutóbb a mennyiről érdeklődött újfent egy eddig még meg nem látogatott XI. kerületi fiókban. Pedig e kérdésben is jókora – kell-e mondani, hogy kevéssé örömteli –, meglepetésben volt része. No, de erről majd később.

A láthatatlan bankfiók, ami ott volt

Szóval kijött a képlet. “Végre, most már ki lehet számolni a mennyit, vége a műkedvelő sajtótalálgatásoknak” – gondolta a kolléga, s azzal kereste fel a fiókot, hogy amikor kijön, a legfőbb gondja az lesz, mire állítsa be a talált pénzt. Hiszen a nemzeti bank már közzétette a képletet, aminek alapján egyértelmű lesz, mennyivel vastagszik – az egyébként egy másik pénzintézetnél vezetett – bankszámlája. Hát nem pont így lett.

Eleve nehezen indult a banki expedíció, emberünk, bár előzetesen analóg módon rögzítette a célkeresztbe jelölt bankfiók lokalizációját – magyarul felírta egy cetlire –, amikor azonban szükség lett volna erre az információra, mégsem állt rendelkezésre, magyarul eltévedt a kolléga, és azt sem tudta, merre induljon a 2x kétsávos, villamossal nehezített budapesti (budai) sugárúton. Oké, akkor jöjjön a digitális megoldás, persze nem véletlenül nem ezzel kezdte, fontos helyzetekben gyakran torkollott aszfaltalapú Odüsszeiába az eleve rendszerint nagyon bizonytalan kimenetelű mobilnetes tájékozódás.

Ezúttal azonban sikerrel zárult a meglepően rövid okostelefonos kaland, nagyjából ugyanott találta meg a fiókot, ahonnan indult az újbudai autós bolyongás (erről egy régi emlék ugrott be: még friss egyetemista korában a ‘80-as évek elején színházba menet erős késésben lendületesen lefüttyentett egy taxit – akkor még csak kockás meg Volán volt, na persze az illegálokon kívül –, beugrott, “Vigyen a Játékszínhez!”. Vágtattak volna a November 7. tér felé, de 40 méter után valamiért mégis megfékezte a Ladát, kifizette a 20 forintos alapdíjat, mert tarifában mérhető távolságot nem haladt, kiugrott és spuri vissza. Jól sejtette: pont a Játékszín előtt szállt be a taxiba. Akkor még csak pár hónapja volt, hogy a fővárosba költözött. Lehet, hogy a taxis is.)

Ismét kénytelen volt megállapítani, hogy ennek a banknak akadozhat a biznisz, hiszen a korában meglátogatott belbudai fiókhoz hasonlóan itt is csak alkalmazottak tartózkodtak a – lehet, hogy már ez irányú tapasztalatok alapján elég apróra szabott – pénzügyi térben, pedig itt aztán sem celebbisztróról, sem nyárias napfényről szó nem volt. Igaz, az alkalmazottak összehasonlíthatatlanul aktívabbak voltak – lehet, hogy napok óta nem került a “kezeik közé” ügyfél? –, a hivatalból mozgékony szekus mellett két kisbankár is ráesett, “miben segíthetünk, ugye, nem pénztár?” Mert a pénztár nem működött, lévén az egész rendszer üzemen kívül helyezkedett. “Nem, nem pénztár, köszönöm.” (Még nem – tette hozzá, de egyelőre csak magában.) Így viszont az ügyfélirányító információs oszlopon legalább nem kellett keresnie a “Beforgatott devizahitelesek pénzének visszaadása” című gombot a számhúzáshoz.

Hozzáértő szakit csípett meg

Vezette elő a mikort és a mennyit, és indult is az “egyelőre semmit nem tudunk mondani…” típusválasz, de a távolabbi ügyféldokkolónál (három pult volt a fiókban, de csak kettő tartott nyitva) ülő hölgy egy közbeszúrt megjegyzésével jóval nagyobb tájékozottságot sejtetett, így ott folytatódott az akció. “Hitel vagy lízing?" – jött a szakértés látszatát keltő kérdés. “Nem, nem hitel. Lízing."

Stiller Ákos

"Végre, itt nem kell Ádámtól-Évától kezdeni a sztorit, úgy néz ki, értjük egymást." A kezdeti optimizmus azonban pillanat alatt elillant, mintha soha nem is lett volna. Arról ugyanis a tájékozottabb látszatot keltő alkalmazott sem tudott, hogy ekkor már napok óta nyilvános volt a – három közül az egyik – képlet, sőt azt sem tudta hogy három képlet alapján számolhatnak a bankok. "Na, vazz, ez hogy lehetséges?"

A képletekkel kapcsolatos információhiány már-már elkedvetlenítette a kollégát, hogy még mindig csak a homály, de hirtelen új információval gazdagodott – bár erről valószínűleg előzetesen szívesen lemondott volna. A legutóbbi – még októberi – látogatáskor ugyanis az volt a mondás, hogy a vonatkozó jogszabály november elsejei hatályba lépéséhez képest “kell pár hét, mire kikalkuláljuk az összeget”. “Hiszen ez már-már itt is van” – kezdett volna svungot venni, hogy akkor már meg tudják mondani, ugye?

Kiderült  azonban, hogy az az alkalmazott igencsak nagyvonalúan ítélte meg a helyzetet, Újbudán ugyanis arról tájékoztattak, hogy “november-december folyamán számítjuk ki”, kinek mennyi jár vissza. Az meg azért már kilóg a “pár hét” még belátható távlatából, a kolléga tapasztalatból tudja, hogy a december végi mondásokból gyakran csak januárban lesz valami, meg olyan nincs is, hogy “december végéig”, mert a december – lassan már hivatalosan is – csak két hétig tart. Utána már csak a céges meg az otthoni év végi bulik miatt röffentik be a szürkeállományt a versenyszférában. Pedig a matekben a fiókhálózat munkatársai is részt vesznek, nem minden a központra hárul.

Később tudom meg, mennyi lóvé üti a markom

Fokozta a nyomasztást a kisbankár hölgy azzal, hogy a jogosult ügyfelek várhatóan az első negyedévben kapnak értesítést a mennyiről – sőt, a legújabb hírek már április végéig tolják a megmondás végét. Na, puff neki. Ez legalább másfél-két hónapos késés az eddigiekhez képest. S, az ügyintéző valószínűleg még nem is olvasta azokat a híreket, hogy április végéig nyúlik a megmondás határideje. Képlet meg még mindig csak egy van – persze nem az, ami a kolléga pénztárcáját vastagítaná.

Emberünk arcára vélhetően csalódottsággal vegyes fásultság ült ki (a legritkább esetben tudja megfékezni, hogy azonnal és nyilvánvalóan látsszon rajta, mit gondol), mert a hölgy, hogy oldja a kriptai hangulatot, “ha gondolja, rá tudok nézni a számlájárá”-t ajánlotta. (Most akkor működik a rendszer, vagy nem? Meg különben is minek?) Azért feltámadt a kíváncsiság benne, hogy nincs is számlája ennél a banknál, de akkor vajon mit nézne? Ez persze ki is derült az adatok egyeztetése után, de nem adta fel a számlamutogatást, mert “a kerületben van a lízing ügyfélszolgálat, ott mindenről pontosabb információkat tudnak adni”. Miről is? A szerződés kézben, a teljesítési igazolás kézben, a forgalmi kézben, minden kézben, csak pont a pénz nincs a kézben, sőt pont távolodni és fogyni látszik.

Persze ez is nagyon hasznos hír, mert a múltkor semmit nem tudtak mondani sem a szerződésről, sem az adatváltozásról, nagyjából semmilyen adminisztrációs helyzetről – sőt, nagyon másról sem –, most már legalább tudható, hová lehet fordulni bármilyen, lízinggel összefüggő kérdéssel. Ezt fontos tudni, lehet, hogy “legközelebb ott próbálok meg többet megtudni”.

A látogatás aztán kurtán-furcsán fejeződött be: az addig roppant készséges – sőt, helyenként talán túl is vállaló – pénzügyi irodista a bankja által indított per kimenetelére vonatkozó kérdésre lefagyott. Elsőre összevissza válaszolt, abban sem volt biztos, hogy nyert-e, vagy vesztett, a fellebbezésre és annak kimenetelére vonatkozó érdeklődésre pedig a bájtok közé menekült, majd percekig húzódó néma billentyűzés végén azt tudta mondani, hogy “erről nem tudunk információt adni”. Tessééék? Hiszen ezekről a fordulatokról nagyjából valós időben nyomatja a nemzeti hírvállalat a híreket, hiszen a bankok szépen sorban elbuknak minden fellebbezést, ami a zembereknek persze jó, így azt nagy erőkkel kell kommunikálni. Lehet, hogy az újbudai fiókba nem jutnak el azok a hírek sem, amiknek mindenképpen el kell jutniuk? Vagy visszajött a rég látott, ám módfelett hatékonynak bizonyult öncenzúra?

“Legközelebb mindenesetre megnézem a lízing ügyfélszolgálatot, ott biztosan mindent tudnak.” Csak még legyen értelme.