Puha pénzek, kemény csaták

A polgárok egymással, valamint a települési vezetőkkel összefogva szerettek volna az életükön változtatni, ezért fejlesztéseket hajtottak végre – indokolta az önkormányzati eladósodást Lázár János. Hódmezővásárhely korábbi polgármestere – ma a Miniszterelnökség irányítója és a legnagyobb fejlesztési kassza kezelője – ehhez azt fűzte hozzá, hogy az állam korábban kevés pénzt adott a közszolgáltatások működtetéséhez, az ott lakók életminőségének javításához, ezért a közösségek működési hiteleket halmoztak fel. Majd meglebegtette a bizonyságlevelet Hódmezővásárhely 22,5 milliárdos tartozásának állami átvállalásáról.

Nem ez az egyetlen város, amely ilyen kolosszális ajándékban részesült. A magyar állam valamennyi település tartozásait magára vette, mégpedig kellő mérlegelés nélkül. Az eladósodás Lázár által említett motívumait persze aligha lehetne vitatni, ám a pénzügyi fegyelem szempontjából a két eset, az életkörülmények javítása és a forráshiány nem eshetne azonos elbírálás alá.

Tény, hogy a túlzott hiány megfékezésére ítélt kormányok igyekeztek a központi költségvetés legnagyobb tételein spórolni, és ilyen az a fejezet is, amely az önkormányzati támogatásokat tartalmazza. De az állami megszorítások ellenére, olykor azokkal dacolva, súlyos kölcsönökből végrehajtott jóléti beruházások felvetik a moral hazard, az erkölcsi kockázat kérdését. Márpedig több önkormányzat kifejezetten arra játszott, hogy alacsony kamatozású svájcifrank-hitelt váltson át magas hozamú forintbetétre, befektetésre némi nyereség fejében. Sőt 2008 novemberében a Fidesz vezetői, a kaposvári polgármester Szita Károllyal az élen, kifejezetten arra buzdították a képviselő-testületeket, hogy hozzanak előre beruházásokat, csökkentsék a helyi adókat, imigyen ellensúlyozva a Gyurcsány-kormány úgymond népnyúzó intézkedéseit. Mindezeket mérlegre téve az önkormányzati adósságok sommás állami átvállalása sem fiskális szempontból, sem morálisan nem igazolható. Azok számára kifejezetten sértő, akik fegyelmezetten gazdálkodtak.

„Azoknak az önkormányzatoknak a vezetői, amelyeknél csak kevés adósság halmozódott fel, utólag megbánhatták, hogy takarékoskodtak a közpénzzel” – idézi a tipikus vélekedéseket Kornai János A puha költségvetési korlát című, minap megjelent könyvében (lásd Sorvezető című írásunkat). A Harvard professzor emeritusa abból indul ki, hogy 2010 végére a 3176 település 1257 milliárd forint adósságot halmozott fel, ennek 82,6 százaléka 150 településnél koncentrálódott, és hogy „a Fidesz–KDNP-kötődésű önkormányzatok eladósodása nagyobb mértékű volt”. Vagyis ők voltak a fő kedvezményezettjei a tartozás elengedésének is. A tisztességes és takarékos gazdálkodást folytató önkormányzatok közül azok, amelyek alig vagy egyáltalán nem adósodtak el, átlagosan s lakosonként csaknem 50 ezer forint „nemzeti ajándéktól” estek el – összegez Kornai. Ezeket a településeket most azzal kompenzálják, hogy négy év alatt 50 milliárd forint fejlesztési támogatáshoz jutnak. Ez áll szemben 1374 milliárd forint elengedett tartozással.

A precedens ára

A mentőmanővernek a hangzatos politikai érvelésen kívül speciális oka is volt: az erőteljes központosítás. Az állam előbb elvette a megyei önkormányzatok vagyonát, majd a települési önkormányzatok iskoláit, kórházait, és cserébe magára vállalta azok finanszírozását. Mivel az önkormányzatok saját költségvetése összement, elszállt a kölcsöntörlesztés esélye. Azt pedig, hogy a képviselő-testületek ne kapjanak vérszemet az adósságok elengedésétől, egy alkotmányos erejű jogszabály garantálja: az önkormányzatok most már csak a kormány engedélyével vehetnek fel hitelt, kizárólag beruházási célra. Vagyis gyeplőre fogták őket – viszont mentesültek a felelősség alól. Az eladósodásnak ezzel együtt borítékolhatóan új köre kezdődik, legelébb a kritikus finanszírozási helyzetben lévő városokban, Budapesttel az élen. Mivel költségvetését forráshiánnyal tervezték, a főváros 20 milliárd forint új kölcsönt kíván felvenni, az erre kiírt közbeszerzést az OTP Bank nyerte el.

Feltehetőleg a kormányzat köreiben is felismerték a veszélyt, hogy a kimentést most már azok a polgármesterek és képviselők is precedensnek tekintik, akik eddig komolyan vették a törvényt: a veszteséges gazdálkodás következményei az önkormányzatot terhelik, kötelezettségeiért az állami költségvetés nem felel. Mint látszik, azok sem feleltek érte, akik grandiózus adósságokat hoztak össze. És nem csupán az elmúlt néhány esztendőben. A települések költségvetési korlátja a rendszerváltás óta puha volt, a túlköltekezők időről időre központi segítségben részesültek. Ha nem ez a helyzet, Pécs aligha lehetett volna Európa kulturális fővárosa, Hódmezővásárhely nem dúskálhatott volna a javakban – az Állami Számvevőszék jelentése szerint 2010 végére 20,7 milliárd forint adósságot halmozott fel, miközben éves működési bevétele 12,4 milliárd forint volt –, és Budapesten már évek óta nem lenne tömegközlekedés. Sőt talán az egész országban nem működne állami vasúti szolgáltatás, hiszen a MÁV-csoportot is csak sorozatos költségvetési segítséggel, feltőkésítésekkel, állami garancia mellett, könnyű kézzel nyújtott hitelekkel tartják fenn.

Körkörös hadviselés

A „puha költségvetési korlát” szindrómát érdemes szélesebb körben is szemrevételezni. A vele járó hatékonyságromlás mellett a pénzügyi rendszer lezüllesztése, végső soron a korrupció különböző formái is mind-mind összefüggnek vele.

A hatások a legmarkánsabban a devizaalapú hitelek kormányzati kezelésében mutatkoznak meg, amibe a bankok elleni, uszítással ékes hadviselés és az adósok folyamatos hitegetése is beletartozik. A 2008-as pénzügyi válságra sikeres választ adó országokban stabilizálták a bankrendszert, akár az IMF segítségével, akár átmeneti államosítás árán is, megtisztították rossz hiteleitől, ennek eredményeképpen egy-két éves visszaesés után ismét fellendült a hitelezés, ami segítette a kilábalást. De nem Magyarországon, ahol az állam 2010 óta Európa legsúlyosabb bankadójával vesz el százmilliárdokat a pénzintézetektől, függetlenül azok gazdálkodási eredményeitől, a feltőkésítést pedig az anyabankokra hagyta. Ők eddig nagyjából 3 milliárd euróval erősítették meg magyarországi leányaikat – ennyi pénzt spóroltak meg az őket megkopasztó központi költségvetésnek.

Máig tart a huzakodás: a kormány egyre fokozta a prést, a bankok igyekeztek áthárítani ügyfeleikre a terheket, olykor saját erőfölényükkel visszaélve. Erre a politikusok által feltüzelt adósok perre mentek, részgyőzelmeket arattak. A baj az, hogy ebben a képletben még mindig benne van a pénzügyi összeomlás lehetősége is.

A magyarországi bankok költségvetési korlátját, a hitelezés felfuttatása során, a külföldi anyabankok puhították meg, megengedve, sőt ösztönözve, hogy az itteni pénzintézetek a betéteket jóval meghaladó mértékben nyújtsanak kölcsönöket. Ez most, a tőkeáttételek nemzetközi leépítése során akkor is visszaütne, ha a magyar kormány uralkodna kizsákmányoló hajlamain. De nem teszi. Az eredmény: visszavonulás a magyar piacról, zsugorodó hitelezés: a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja szerint 2012-ben a GDP csaknem 10 százalékának, tavaly több mint 5 százalékának megfelelő forrást vontak ki. Még súlyosabb következményekkel jár, hogy az állam a devizaalapú hitelek felvevőit, az önkormányzatokhoz hasonlóan, differenciálatlanul áldozatoknak tekinti: azt is, aki így jutott minimális méretű új otthonhoz, azt is, aki palotát épített, és azt is, aki a lakásárak emelkedésére spekulálva hoppon maradt. Az adósok kimentését a kormány négy éve lebegteti, a törlesztési hajlandóságot ő maga rontja le. Eddigi mentőakciói pedig – egy híján – felettébb visszás hatásúak. A tehetősebb adósoknak megkönnyítette, hogy megszabaduljanak tartozásaiktól, a legszegényebbeknek Ócsán kínált hajlékot, a középmezőnyt jelentő százezrek terheit pedig a leértékelő árfolyam-politikával súlyosbította. A kivétel a bankok, az állam és az adósok közti tehermegosztást jelentő árfolyamgát, ami azt bizonyítja: lett volna konszenzusos és – ha a felek idejében lépnek – olcsóbb megoldás is. Csak nem hadüzenettel, hanem tárgyalásokkal. Amíg ez a szétzilált pénzügyi rendszer helyreáll, újabb hosszú évek telnek el.

Halmozódó állami tartozások

A pénzügyi fegyelmet illetően az állam a saját bankjaival szemben is elnéző. Veszteségeiket készségesen kipótolja, a legnagyobbat, a Magyar Fejlesztési Bankot (MFB) csaknem valamennyi kormány a házi pénztárának tekintette. A valódi fejlesztési célokon kívül neki kell kiszolgálnia a politikai hobbikat (az első Orbán-kormány idején például az akkori kedvenc Újpest labdarúgócsapatát és az őrző-védő Defendet futtatta), meghiteleznie a klientúrát (a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó Közgép részére 34 milliárdos hitelkeretet nyitott), és a csőd közelébe jutott, ám megmentendő vállalkozások végső finanszírozójaként is őt mozgósítják (egyebek mellett szálloda- és fürdőfejlesztések, húsüzemek kisegítésére). Ha a kormányfő célja teljesül, és a bankrendszer fele magyar tulajdonban lesz, minden akadály elhárul a politikai célú hitelezés elburjánzása elől, ami nyugati mércével katasztrófa a pénzügyi rendszerre nézvést.

Amúgy az állam sem szeret pontosan fizetni. A költségvetési szervek lejárt tartozása május végén 96,8 milliárd forint volt, ebből 42 milliárd 90 napon túli adósság. Volt ennél több is, tavaly novemberben kevés híján 120 milliárd lejárt tartozást rögzített a Magyar Államkincstár. Ezt az év végén bő 20 milliárddal csökkentette, amint megbizonyosodott róla, hogy a költségvetés deficit-előirányzatát teljesíteni lehet. Összehasonlításképpen: a válság kezdetén, 2008 végén az állam még csekélyke 12,7 milliárddal tartozott, a 2010-es kormányváltás idején csaknem 24 milliárddal. A lejárt tartozások állománya a 2012-es recesszió mélypontján, novemberben haladta meg először a 70 milliárd forintot, és tendenciáját tekintve azóta kúszik felfelé. A legtöbb kifizetetlen számla az egészségügyi intézményeknél halmozódik fel. A kórházi adósságok újratermelődését Kornai (az egészségügyet kutató Dózsa Csaba közreműködésével) is elemezte, megállapítva, hogy egy monopolista pozícióban lévő szervezetet, bármilyen rossz is a gazdasági teljesítménye, nem lehet megszüntetni. Még ennél is súlyosabb a helyzet, ha a zavar fő okozója maga az állam (lásd Hívják a mentőt című írásunkat). „Reménytelen és önmagának ellentmondó politika nagy összevonásokat végrehajtani, és ugyanakkor pénzügyi szigort hirdetni” – írta 2008-ban, és ezt ma már a közoktatásra is ki lehet terjeszteni.

A tervgazdasági években a kevés számú vállalat bármelyike bizonyítani tudta nélkülözhetetlenségét. Hiába ismerték fel a politikusok a puha költségvetési korlát ártalmait, nem tudtak tenni ellene. Pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ha az állam a jó vállalatok jövedelmét elvonva kisegíti a rosszakat, azzal konzerválja az iparszerkezetet, és visszafogja a növekedést. A veszteséges – a rendszer lényegéből következően köztulajdonban lévő – vállalatok vezetőit időről időre az Állami Tervbizottság elé citálták, amely a segítséget szigorú feltételekhez kötötte. Papíron, mert gyárbezárásra nem akadt példa. Ma már anekdotikus, hogy egy tartósan veszteséges ruházati vállalat vezetői azzal igazolták stratégiai jelentőségüket, hogy háború esetén ki gyárt inget a hadseregnek, ha nem ők, vagy hogy a megszüntetésre kiszemelt cégek listáján még a kalapgyár is bizonyította pótolhatatlanságát és azt, hogy állami támogatással talpra áll. A költségvetési korlát a rendszerváltás után a privatizációval, majd a szigorú csőd- és felszámolási törvénnyel keményedett meg, utóbbi vetett véget a vállalati körbetartozásoknak is. Állami mentőakciók azonban továbbra is voltak, a válságágazatokban, például a vas- és acéliparban csak ideig-óráig tudták fenntartani az elavult kapacitásokat. A mindmáig utolsó, folyamatos állami segítségre szorult nagyvállalat a Malév volt, amely azzal bukott be, hogy a neki juttatott tiltott támogatásokat Brüsszel lefülelte. Ma a húsipar területén szórja számolatlanul a közpénzt az állam (lásd Elfüstölt tízmilliárdok című írásunkat).

Beomlásveszély

Ma már teljes arzenál van a kormány birtokában, hogy segítő hajlamait kiélhesse. A módosított csődtörvény felhatalmazásával stratégiailag kiemelt jelentőségűnek minősíthet minden olyan gazdálkodó szervezetet, amelyet „nemzetgazdasági érdekből” vagy „kiemelt közérdekből” meg kell szabadítani adósságaitól, vagy át kell alakítani. A lista terjedelmes, rajta van mások mellett több húsüzem, a vörösiszap-tragédia után állami felügyelet alá vont Mal Magyar Alumínium Zrt., a 11 milliárd forint MFB-hitel visszafizetésére képtelen, felszámolás alatt álló Magtárház Kikötő Kft., a köz- és magánberuházások együttműködésében felépült, államosításra kiszemelt oktatási intézmények háromtucatnyi beruházója és üzemeltetője, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége, amelynek székházát a budapesti Kossuth Lajos téren újjá kell építeni. A törvényi definíció alapján szinte bárki felkerülhet rá.

Más módon is korlátlanná tette beavatkozási lehetőségét az üzleti világba a kormány, amely előszeretettel kreál új monopóliumokat. Ezt megkönnyítendő az Országgyűlés törvényt alkotott arról, hogy a munkahelyek megőrzését, a nemzetközi versenyképesség erősítését, az ellátás biztonságát segítő összefonódásokhoz nem szükséges a Gazdasági Versenyhivatal engedélye. Aztán ilyennek minősítette a kormány a német RWE részesedésének kivásárlását a Fővárosi Gázművekből, a Takarékbank és a Magyar Takarék Zrt. fúzióját, a két tankönyvkiadó (a Nemzedékek Tudása és az Apáczai), valami a műsorszóró Antenna Hungária Zrt. államosítását. Mindemellett ma már csak többségi állami és önkormányzati tulajdonú vállalkozások folytathatnak víz- és hulladékgazdálkodást, kizárólag koncesszió birtokában lehet trafikot nyitni, a patikákat pedig, szintén törvényi erővel, az erre szakosodott kiskereskedelmi hálózatok kezéből a gyógyszerészek veszik birtokba.

Hónapról hónapra bizonyítja a kormány, hogy saját elgondolása, kénye-kedve szerint bármelyik részpiacon bármikor megváltoztatja a tulajdoni viszonyokat, a működő cégek részesedését, s ha szükségesnek tartja, ehhez az adórendszert is felhasználja. Amire szemet vet, megszerzi. Ügyet sem vet a ma ismét divatos közgazdász, John Maynard Keynes figyelmeztetésére: „fontos, hogy az állam ne foglalkozzon olyan dolgokkal, amelyeket az egyének már most is végeznek, függetlenül attól, hogy egy kissé jobban, vagy egy kissé rosszabbul csinálná ezeket. Az állam dolga az, hogy olyasmikkel foglalkozzon, amivel jelenleg senki nem foglalkozik” – írta az állami beavatkozások teoretikusa a The End of Laissez-Faire című művében.

A túlburjánzó kimenekítéseknek és államosításoknak az a kockázatuk, hogy egyre nagyobb nyomás nekezedik a költségvetésre. A központosítással és államosításokkal magára vállalt feladatokra egyre több pénzt von el az üzleti szférától, mégsem képes azokat maradéktalanul teljesíteni. Az állami költekezés végső mértékének ugyanis valódi korlátai vannak. Részben számszerűek, mint a maastrichti deficitszabály, részben valóságosak: az, hogy a hitelezők meddig hajlandók egy államot finanszírozni, és mennyiért, milyen felárral. Ha a bevételek és a kiadások közt nő a feszültség, elkezdődik a számokkal való trükközés, felgyorsul a forráskivonás, az egyes területek amortizálása, magyarán: legatyásítása. Mindez fájóan jól ismert jelenség a közelebbi és távolabbi múltból is. Magyarország már évtizedek óta ebben él. Most pedig újabb változáson esik át. Ez már nem a „puha költségvetési korlát” szindróma világa, hanem még feltáratlanabb terep: a gazdaság minden szegletébe bármikor benyomuló, arra önmagának korlátlan felhatalmazást adó államé.

FARKAS ZOLTÁN