Urbán László: Elemi ösztön

Az úgynevezett ultimátumjáték lényege, hogy az egyik játékos ajánlatot tesz a másiknak egy fix pénzösszeg elosztására. Ha a másik elfogadja az ajánlatot, mindketten megkapják a megállapodás szerinti összeget, ha visszautasítja, egyikük sem kap semmit. Egyszerű közgazdasági racionalitást feltételezve arra számítanánk, hogy bármekkora pozitív részt ajánl is fel az egyik fél a másiknak, az elfogadja, hiszen ellenkező esetben semmit sem kap. Az ember azonban úgy működik, hogy ha az ajánlattevő túl nagy részt akar megtartani magának, akkor a másik inkább a semmit választja, mert így a másik felet is megbünteti a méltánytalanságáért. Az ehhez hasonló pszichológiai kísérletek szerint az egyik legelemibb, ösztönszerű reakciónk a nem méltányosan viselkedő, nem kooperáló, csaló, parazita, potyautas partner megbüntetése.

Ez az elemi reakció meghatározó szerepet játszott abban, hogy a kooperatív viselkedés és annak ezernyi intézményi formája a társadalmi fejlődés fő motorjává vált. A sikeres, versenyképes gazdasági és társadalmi fejlődésnek elengedhetetlen feltétele, hogy egy adott társadalom tagjaira minél szélesebb körben jellemző legyen a méltányos együttműködésre való törekvés. Ennek egyik eredménye és fokmérője az egymás és az intézményeink iránti bizalom.

Az élősködő magatartással szembeni harag ösztönös reakció ugyan, de a kölcsönösséget szem előtt tartó viselkedést a társadalmi együttélés során tanuljuk meg, ami elkezdődik a gyermekkorban a neveléssel, és egész életünkben folytatódik mindennapi tapasztalataink során. A gyerekneveléssel kapcsolatban a pszichológusok többsége az utóbbi évtizedekben a feltétlen szeretet és az elismerő dicséretek fontosságát hangsúlyozza, szembeállítva a pusztán az elvárt viselkedésre adott megerősítő visszajelzéssel. Mondván: az utóbbi a külső elismeréstől való függéshez és ebből adódó lelki problémákhoz vezet. A gyerekek nagy része ilyen környezetben is magáévá teszi a kölcsönösség elvét mint alapvető magatartási mintát, de sok olyan gyerek is van, aki kölcsönösségi elvárások híján hajlamos magát a világ közepének tekinteni, akivel szemben semmilyen követelmény nem érvényesíthető.

Nem a vasszigor alkalmazása mellett foglalok állást a mindent megengedő elkényeztetéssel szemben, hanem a kölcsönösség alapelvének megtanítása mellett. Mert szükség van arra, hogy a gyerek megtanulja a szüleitől: nemcsak jogai vannak az életben, hanem kötelezettségei is. Aki ezt nem tanulja meg a családban, az nem feltétlenül válik olyan személyiséggé, aki stabil önbizalommal néz szembe a felnőttkor kihívásaival. Ha pedig túl sokan vannak ilyenek, az már komoly lyukakat üthet a társadalmi együttélés bizalmi hálóján is.

A modern gazdaságban magától értetődő alapelv a kölcsönösség. A piaci tranzakciók alapvető logikája szerint a felek a kölcsönösen elérhető előnyök érdekében önként működnek együtt, és az ilyen típusú, „pozitív összegű” tranzakciók adják a modern gazdaság gerincét. Ezzel élesen szemben áll a politika hatalomvezérelt logikája, ami a világot „zéróösszegű” játszmaként kezeli, vagyis az egyik fél nyereségét a másik fél veszteségeként fogja fel. A győztes a hatalmát arra is felhasználhatja, hogy elvegye a vesztestől azt, amit kíván. Az államhatalom lehetőséget ad egyoldalú szabályok, kivételezések intézményesítésére. Vannak politikusok, akik a gazdaság működését is a hatalmi harc meghosszabbításaként fogják fel, például állami szabályozással hoznak előnyös helyzetbe „baráti” vállalkozókat. Modern demokráciákban, ahol a politikai verseny fair, a politikai erők általában nem törekszenek arra, hogy ezt a lehetőséget maradéktalanul kihasználva minden erőforrást kisajátítsanak. Diktatórikus és autoriter berendezkedésekben azonban hiányoznak azok az intézményi korlátok, amelyek gátat szabnának a hatalmon lévő politikusok kölcsönösséget figyelmen kívül hagyó viselkedésének.

Milyen korlátai lehetségesek az ilyen politikusi magatartásnak? Az elemi, ösztönszintű felháborodás lehet a végső korlát, ami kellően széles tömegeket magával ragadva a fennálló hatalom erőszakos megdöntéséhez vezethet. A politikai váltógazdaság és az államhatalom ágainak intézményes megosztása, a független sajtó és a társadalmi önszerveződés lehetőségei jelentik azt az intézményi hálózatot, ami a nem méltányos hatalomgyakorlással szembeni fellépés erőszakmentes módját teszi lehetővé. Amennyiben azonban a méltánytalannak érzékelt hatalomgyakorlással szembeni fellépésnek hiányoznak a kifinomultabb intézményi lehetőségei, akkor nem marad más, mint az ultimátumjátékban is tanúsított, végső soron mindkét fél számára hátrányos erőszakos elutasítás. Mert a helyzetével visszaélő másik felet meg kell büntetni, ez elemi ösztönünk.

a szerző közgazdász