Mitől lesz valaki jó anya?

A jó anyának nem kell tökéletesnek lennie, sem a mártírságig önfeláldozónak. Minden anyának megvan a maga érzelmi csomagja, megvannak a saját sebei és a saját szükségletei. Talán olyan állása van, hogy a munkájában nem szeretne kompromisszumokat kötni, ezért időnként nem áll a lánya rendelkezésére. Olykor elveszítheti a türelmét, és olyasmiket mondhat vagy tehet, amit később megbán.

Ám ha a rá általában jellemző viselkedésével azt erősíti a lányában, hogy higgyen a saját értékességében, és ha gyermekében az önmaga iránti tisztelet, bizalom és biztonságérzet kialakulását segíti elő, akkor jól végzi a feladatát, mindegy, hogy csodálatos vagy csak elég jó anya.

Az anyai szeretet hiányának súlyos következményei

A lányok az anyjukkal való azonosulás és kötődés segítségével alakítják ki saját, éppen formálódó nőiségüket. Ha azonban ez a kulcsfontosságú folyamat torzul – mert az anyánk bántalmazó, fojtogatóan ránk telepszik, depressziós, elhanyagol vagy folyton kritizál minket, illetve távolságtartóan viselkedik –, akkor magunkra maradunk.

Az ilyen anyák lányaiban ritkán merül fel, hogy az anyjuk nem szerette őket, vagy hogy kifejezetten rosszul bánt velük. Egy kislánynak egyszerűbb úgy igazolni anyja bántó viselkedését, hogy elkezdi önmagát vádolni, és az az érzés alakul ki benne, hogy biztos ő nem felel meg. Ezt az érzést aztán felnőttként is tovább hordozza magában, mindegy, milyen sikeres vagy mennyire szeretik mások, beleértve a saját gyerekeit is.

Egy szeretni képtelen anya által szüntelenül kritizált, figyelemre sem méltatott, bántalmazott, elnyomott kislányából olyan felnőtt válik, aki azt gondolja magában: soha nem leszek elég jó vagy szerethető, sem elég okos, szép vagy mások számára elfogadható ahhoz, hogy kiérdemeljem a sikert és a boldogságot. Belül egy hang folyton azt suttogja: ha méltó lennél a tiszteletre és szeretetre, akkor az anyád is szeretett és tisztelt volna.

Ha ehhez a kislányhoz hasonlóan minket is olyan anya nevelt fel, aki képtelen volt megadni nekünk a szeretetet, akkor jó eséllyel magunk is úgy éljük a napjainkat, hogy hatalmas űr tátong az önbizalmunkban, és folyton egyfajta üresség és szomorúságérzet kísér. Soha nem érezzük teljesen jól magunkat a bőrünkben, talán még abban sem bízunk, hogy képesek vagyunk szeretni. És addig nem élhetjük a saját életünket, amíg be nem gyógyítjuk a lelkünkben tátongó anyasebet.

Ez bizony nem szeretet

Ahhoz, hogy objektíven tudjuk megítélni, milyen anya az anyánk, tekintsük át a következő ellenőrző listát! Először is nézzük, mi a helyzet jelen pillanatban. Az anyánk rendszeresen…

• megaláz vagy kritizál?
• bűnbaknak állít be?
• ha a dolgok jól mennek, azt a maga érdemének tekinti, ha azonban valami rosszul alakul, akkor minket hibáztat?
• úgy bánik velünk, mintha képtelenek lennénk saját döntéseket hozni?
• mások előtt elbűvölően viselkedik, de ha ketten maradunk, azonnal rideggé válik?
• megpróbál háttérbe szorítani minket?
• flörtöl a párunkkal?
• a mi életünkön keresztül próbálja élni az életét?
• annyiszor hív, küld e-mailt vagy üzenetet, és tervez közös programot velünk, hogy úgy érezzük, szinte megfojt?
• kijelenti, illetve utal rá, hogy miattunk depressziós, sikertelen vagy nem képes kiteljesedni az életben?
• kijelenti, illetve utal rá, hogy képtelen nélkülünk boldogulni (és csakis a mi segítségünk felel meg neki)?
• pénzzel vagy annak ígéretével manipulál?
• megfenyeget, hogy megkeseríti az életünket, ha nem tesszük meg, amit elvár tőlünk?
• figyelmen kívül hagyja vagy elbagatellizálja az érzéseinket és az igényeinket?

Ha valamelyik kérdésre „igennel” válaszoltunk, az annak a jele, hogy az anyánk átlépi vagy átlépte a szerető anyák és a nem szerető anyák közötti választóvonalat.

Anyák, akik nem tudnak szeretni

HVG Könyvek

A következő kérdéssor pedig arra világít rá, hogyan hatott ránk az anyánkkal való viszonyunk:

• Szoktunk azon tűnődni, vajon az anyánk szeret-e minket – és elszégyelljük magunkat, ha felmerül bennünk, hogy esetleg nem szeret?
• Mindenki más boldogságáért felelősnek érezzük magunkat, csak a sajátunkért nem?
• Úgy gondoljuk, hogy az anyánk szükségletei, igényei és elvárásai fontosabbak, mint a sajátjaink?
• Úgy gondoljuk, hogy a szeretetet ki kell érdemelni?
• Úgy érezzük, hogy mindegy, mi mindent teszünk meg az anyánkért, soha semmi nem elég?
• Úgy érezzük, hogy meg kell védenünk az anyánkat, még attól a ténytől is, hogy fájdalmat okoz nekünk?
• Bűntudatunk van, és úgy érezzük, rossz emberek vagyunk, ha nem teszünk eleget mások, különösen az anyánk kívánságainak?
• Rejtegetjük az anyánk elől az életünk egyes mozzanatait és az érzéseinket, mert tudjuk, máskülönben megtalálná a módját, hogy az igazságot ellenünk használja?
• Azon kapjuk magunkat, hogy folyamatosan igyekszünk kivívni mások helyeslését?
• Mindegy, milyen jelentős eredményeket tudunk felmutatni, akkor is félünk, bűntudatunk van, jelentéktelennek érezzük magunkat?
• Azon tűnődünk, vajon mi a gond velünk, ami miatt képtelenek vagyunk olyan társat találni, aki szeret minket?
• Félünk gyereket vállalni (ha egyáltalán szeretnénk), mert attól tartunk, olyan „csődtömeg lenne, amilyenek mi magunk vagyunk”?

Mindezek az érzések és meggyőződések az anyaseb miatt alakultak ki, és szintén a gyermekkorban gyökereznek. De még ha „igennel” válaszoltunk is minden egyes kérdésre, akkor se feledjük, hogy nincs megpecsételve a sorsunk, és nem sérültünk helyrehozhatatlanul. Sok mindenen változtathatunk akár most rögtön, amivel javíthatunk az életünkön, az önképünkön és a kapcsolatainkon.

A fenti cikk Susan Forward Anyák, akik nem tudnak szeretni című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.