Az idősödéssel mindannyiunknak meg kell békélnünk, néha mégis nehéz elfogadni és együtt élni vele. Fizikai szinten a testünk megváltozik, ami nem könnyű.
Az öregedés jelentheti a mozgékonyság elvesztését, azt, hogy többet kell pihennünk, és nem leszünk képesek arra, amit korábban talán készpénznek vettünk. Bármennyire filozofikusan állunk is az efféle változásokhoz, ha belegondolunk, ezek is veszteséggel járnak. Szabad meggyászolnunk az elmúlt időszakot, nyugtázni a változás hatásait. Természetes, hogy vágyunk azokra az időkre, amikor fiatalabbak és elevenebbek voltunk.
Kiskorunktól arra treníroznak bennünket, hogy a fiatalság szépséget jelent, az időskor pedig nem, különösen a nők esetében. Emlékszem, hogy az édesanyám a tükörbe nézve siratta a fiatalságát, és valami olyasmit mondogatott nekem, hogy „neked jó…”. De nem volt jó nekem, mert továbbadta a teste utálatát és a vele kapcsolatos szégyenérzetét.
A bőrünk a korral megereszkedik, és arra kondicionáltak bennünket, hogy ezt ne lássuk szépnek. Azok mondják meg, hogyan kellene kinéznünk, akik feszesítő testápolókat, öregedésgátló krémeket és a divatot próbálják eladni nekünk. A céljuk az, hogy rettegni kezdjünk, hogy nem leszünk szerethetők, ha nem úgy nézünk ki, mint a húszévesek, ezért táplálják az önmagunkkal kapcsolatos undort. És így még több holmit vásárolunk – vagyis működik a módszer. De maga a termék? Nem, az nem működik. Megvesszük a kencéket, de a bőrünk és a zsíreloszlás pontosan a korunknak megfelelő marad.
Nézhetjük a bőrt, ami ma már pergamenre emlékeztet ott, ahol valaha sima és feszes volt – és tudhatjuk, hogy arra tanítottak minket: az egyik jó, a másik rossz. Azt is tudhatjuk, hogy rajtunk múlik, miként gondolkodunk erről.
Valójában mely idősebb nők a legvonzóbbak?
Nem a legkarcsúbbak, és nem is azok, akik a legfiatalabbnak tűnnek, hanem azok a nők, akik büszkeséget sugároznak, akik nem bujkálnak, hanem kihúzzák magukat és nevetnek, nem érdekli őket, mi lötyög rajtuk. Akik lélegeznek, mert nem tartják vissza a lélegzetüket a hasukat behúzva.
A magabiztosság vonzó. Meg kell próbálnunk ezt erősíteni. Az önbizalom – és nem a soványság vagy a feszesség – a kulcs ahhoz, hogy gyönyörűnek érezzük magunkat.
Ez általánosítás, és természetesen a férfiak is öregszenek, és ők is – főleg a meleg férfiak – ki vannak téve mások kritikus pillantásainak. Ám a nőkön nagyobb a nyomás, hogy fiatalnak tűnjenek, mert kulturális értelemben mindig is ki voltak téve a férfitekinteteknek.
Tudom, hogy néhány férfi szintén önbizalomhiánnyal küzd a teste miatt, de úgy vélem, a férfiak jóval könnyebben paskolgatják meg mosolyogva a pocakjukat. A szorongás mértéke, amit a nők a testük változásai miatt átélnek, általában nagyon más.
Az ismerősséget könnyen összetévesztjük az igazsággal. Ki mondhatja meg, mi a szépség, és mi nem az? Húzzuk ki magunkat büszkén! Gyönyörű, szexis testben élünk, tanuljunk meg büszkének lenni rá. Ne vesztegessünk el további napokat úgy, hogy nem ismerjük fel, milyen csodálatosak vagyunk. Talán nem érezzük magunkat magabiztosnak, de viselkedjünk úgy! Tettessük, amíg nem megy magától!
Az új dolgok elsajátítása jót tesz az idősebb agynak
Egyszer kaptam egy egy nyugdíjas asszonytól is, aki úgy érezte, lemaradt a modern világ technológiai fejlődéséről. Ezek a sorok remekül leírják az idősödés élményét.
Nyugdíjas nő vagyok, és mivel egyedül élek, elszigeteltnek éreztem magam a hosszú karantén alatt. Jó megoldásnak tűnt a technológiát segítségül hívni, és remek volt, amikor működött, de gyakran úgy éreztem miatta, hogy el vagyok vágva a világtól. Például, amikor nem tudtam visszakapcsolni a mikrofont egy videóhívás alatt, az olyan volt, mintha bezártságszindrómában szenvedtem volna. A világjárvány után a dolgok most jobbak, bár a Covid miatt a technológia még elterjedtebbé vált, és én még mindig nem tudom megfelelően használni. Jártam olyan pubban, ahol végül le kellett mondanom az ebédről, mert nem tudtam az appon keresztül rendelni. Gyakran küzdök a mobilommal – hónapokig nem tudtam, hogyan vegyem fel, ha valaki hív, így várnom kellett, amíg leteszik, és vissza kellett hívnom mindenkit. Ha új készüléket veszek, már nem is adnak használati útmutatót, amelyből kiderülne, hogyan működik. Még messzebbre sodródom azoktól, akik a telefonjukat és a karórájukat (karórájukat?!) használják mindenre. Úgy érzem, nem tartozom ebbe a világba. És nem is valószínű, hogy ez változna.
Először is, tartozom egy vallomással: nekem is púp a hátamon, hogy egyre inkább a technológiára támaszkodunk. Amikor az internet elterjedt, jól megvoltam vele, de minden folyamatosan csak változik, a „frissítés” szótól kiráz a hideg. Elegem lett abból, hogy folyamatosan YouTube-videók segítségével próbálom szinten tartani magam.
Bárcsak olvasná ezt a könyvet mindenki, akit szeretünk
HVG Könyvek
A panaszáradatot félretéve, az új dolgok elsajátítása jót tesz az idősebb agyunknak. Többet tanulhatunk, mint amire képesnek tartjuk magunkat. Térjünk be egy műszaki boltba, és kérjünk segítséget. Én úgy érzem, többször is meg kell kérdeznem ugyanazt, mert többször kell hallanom a magyarázatot, és gyakorolnom kell, mire tényleg megértem.
Az időskorban az a nagyszerű, hogy nyíltan kimondhatjuk, mit érzünk, és hogy mit akarunk, és általában meg is kapjuk. Ha úgy vesszük, az öregkorban nagyon is irigylésre méltó lehet, hogy már nem kell túlságosan törődnünk mások véleményével. (Figyelem, azt mondtam, „túlságosan”. Ha egyáltalán nem érdekelnek mások, szinte pszichopatává válhatunk.)
Amikor a nagymamám betöltötte a százat, megkérdeztem, mi az előnye ennek a kornak, és azt válaszolta:
„Most már végre azt mondhatok, amit akarok, és nem kerülök bajba miatta.”
De itt valami más is történik. Az emberek többsége úgy érzi, nem egy-egy csoport középpontjában, inkább annak peremén helyezkedik el. A levélíró nő énjének egy része arra kárhoztatott, hogy örökké magányos és láthatatlan maradjon.
Így, ha az idősödés miatt úgy véljük, lemaradtunk, és az egyedüllét a sorsunk, tudnunk kell, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül: mindannyiunknak van egy láthatatlan, ismeretlen része. Helyünk van ebben a világban – még akkor is, ha néha úgy érzed, mintha nem lenne.
A fenti írás Philippa Perry Bárcsak olvasná ezt a könyvet mindenki, akit szeretünk című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.
