Egy kutatócsoport 2018-ban több ezer művész, filmrendező és tudós életútját vizsgálta meg, és megállapította, hogy a legtöbben pályafutásuk során átéltek egy különösen sikeres, intenzív szakaszt. Ez az aranykor aktív életük körülbelül 20 százalékát tette ki, míg a maradék 80 százalékban gyengébb minőségű alkotások fűződtek a nevükhöz.
Valami azonban szöget ütött a kutatók fejében: a sikeres szakaszok látszólag teljesen véletlenszerűen jelentkeztek. A megvizsgált pályák 90 százalékában legalább egyszer bekövetkezett ilyen, az időzítésük azonban kiszámíthatatlan volt. Voltak, akiknek a karrierjük rögtön sikeres időszakkal kezdődött, másoké azzal végződött, megint másoknál pedig valahol a kettő közé esett. A kutatók nem tudták megmondani, mi okozza ezt a nagy szórást.
Egy új csapat, amelynek az eredeti kutatók közül is sokan tagjai voltak, mélyebben is vizsgálni kezdte a jelenséget. A választ három évvel később találták meg. A szerzők két olyan viselkedési megnyilvánulást azonosítottak, amelyek, ha a megfelelő sorrendben hajtották végre őket, sikeres időszakot indítottak el. Az első viselkedésforma a „felfedezés”, a második pedig a „lehetőségek kiaknázásának” időszaka volt.
A felfedezés során – írják a kutatók – az egyén kísérletezésbe kezd, és túllép meglévő kompetenciaterületein. A folyamat kockázatos, mert néha nem találjuk meg, amit keresünk, de ez az egyetlen módja annak, hogy javítsunk egy nem működő állapoton. A kutatócsapat erről a következőképpen fogalmazott:
„A lehetőség kiaknázásának szakasza lehetővé teszi, hogy az egyén tudást gyűjtsön egy bizonyos témában, és idővel finomítsa a képességeit az adott területen.”
A kiaknázás időszakában keményen kell dolgoznunk, órákon át kell edzenünk, képeznünk magunkat, finomítani és finomhangolni a tudásunkat. A felfedezés időszaka nélkül nem érhetünk el áttörést, ám ha a felfedezést nem követi a lehetőségek pontos, célzott kiaknázása, akkor sohasem lehetünk sikeresek.
Felfedezés és kiaknázás Peter Jackson és Jackson Pollock példáján
Peter Jackson filmrendező sikerszériája a 2000-es évek elején indult, amikor több díjat is nyert A Gyűrűk Ura trilógiával. Amikor Jackson a harmadik részért átvette a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat, azt mondta, hogy „a Filmakadémia bölcsen átsiklott” a korábbi filmjei felett.
Ezek a korai munkái a felfedező időszakához tartoztak, amelynek során nagy területet bejárt, és készített egyebek mellett horrorkomédiát, önmagát kifigurázó áldokumentumfilmet és komor bűnügyi életrajzot is. Ezek a filmjei sokban különböztek egymástól, de nekik köszönhetően Jacksonban kialakult a gazdagon megrajzolt világok létrehozása iránti vonzalom, és az 1990-es évek második felében több filmjében alkalmazta is ezt.
Ekkor kezdődött a kiaknázás szakasza: társalapítóként részt vett egy különleges effektusokkal dolgozó stúdió elindításában, és az alkotásaiban tovább tökéletesítette azokat a technikákat és módszereket, amelyeknek A Gyűrűk Ura trilógia a sikerét köszönhette.
Jackson Pollock munka közben
AFP / Brant-Allen / The Kobal Collection / Todd, Demmie
Peter Jacksonhoz hasonlóan Jackson Pollock is felfedezőútra indult, mielőtt megkezdte volna a tapasztalatai kiaknázását. Pollock 1942 és 1946 között több új technikával is kísérletezett. Egyik módszer mellett sem tartott ki sokáig, míg 1946 végén fel nem fedezte a „csorgatásos-csöpögtetéses” technikát, amellyel kezdetét vette ötéves sikerkorszaka.
Ez az új technika volt a felfedezésből a lehetőségek fél évtizedes kiaknázásába való átmenet. Az ebben a periódusban készült képei kivétel nélkül nagyok és konceptuálisak, és bár az új technika a vizuális hatások döbbenetes változatosságát eredményezte, mindegyik úgy készült, hogy festéket öntött közvetlenül a vászonra.
Peter Jacksonhoz hasonlóan Pollock csöpögtetése is a felfedezés időszaka alatt megismert elemek ötvözéséből született, és ő is bölcsen félrerakta a kevésbé sikeres megoldásokat.
A sorrend nem felcserélhető
A kutatók megállapították, hogy a két művészen kívül sok más alkotó is ugyanezt a felfedező, majd lehetőségeit kiaknázó időszakot követően érte el legnagyobb sikereit. Ehhez mindkét összetevő elengedhetetlen volt, mégpedig pontosan ebben a sorrendben.
„Ha a kiaknázás önmagában történik, vagyis nem előzi meg felfedezés – áll a tanulmányban –, akkor annak az esélye, hogy az ilyen epizódok sikerszériával esnek egybe, a vártnál jóval alacsonyabb lesz.”
Ha pedig az előtt próbálunk kiaknázni egy területet, hogy kiderítenénk, termékeny-e, akkor a próbálkozást aligha koronázza siker. Ugyanez igaz a lehetőségek kiaknázását elmulasztó felfedezésre: „Ha a felfedezés periódusát nem követi a lehetőségek kiaknázása – magyarázzák a kutatók –, akkor szintén drámai mértékben csökken a valószínűsége, hogy a felfedezés sikeres időszakkal essen egybe.”
Igenek és nemek: a különbség felfedezés és kiaknázás között
Fontos megértenünk, honnan fakadnak a sikerszériák, ugyanis az áttörésre vadászók mind ennek a forrásnak a megtalálásában reménykednek. Ha a megrekedési pontok a stagnálás időszakai, akkor a sikerszériák a változás, a fejlődés és a növekedés periódusait követik. A kutatók által 2021-ben azonosított felfedezés-kiaknázás kombináció hatása azért olyan erőteljes, mert receptet kínál a pangás megszüntetéséhez, és a segítségével megállapíthatjuk, hol visznek rossz irányba bennünket a tetteink.
Vannak, akik folyamatosan felfedeznek, egyik legelőről a másikra kóborolnak, és sohasem állapodnak meg, mindig továbbmennek a következő mezőre. Valószínűleg a mi ismeretségi körünkben is vannak ilyenek. Ahogy bizonyára ismerjük az ellenkező típust is, akik nagyon keményen dolgoznak, és ritkán emelik fel a fejüket a munkájukból, hogy feltegyék a kérdést, vajon az energiáikat nem tudnák-e gyümölcsözőbben befektetni valahol máshol. Mindkét típus jó úton jár, de helyet kellene cserélniük a megfelelő sorrendben, hogy elérhessék a vágyott sikerszériát.
Mielőtt meg tudnánk állapítani, hogy nem töltünk-e túl sok időt egyetlen stratégiával, meg kell tanulnunk különbséget tenni a felfedezés és a kiaknázás között. Erre az egyik legjobb teszt, hogy megnézzük, milyen gyakran válaszolunk igennel, illetve nemmel a lehetőségekre és kérésekre.
Ha elvből igent mondunk, az annak a jele, hogy felfedezünk. Nyitottak vagyunk a bizonytalanságra és az újdonságra. Az igennel rákényszerítjük magunkat, hogy olyan tevékenységbe kezdjünk, amely talán időpocsékolásnak bizonyul, ám az igenek egy része esetleg olyan új lehetőségeket nyit előttünk, amelyeket érdemes kihasználnunk.
Ha ilyen lehetőségekre bukkanunk, átválthatunk az ezeket kiaknázó üzemmódba, amikor viszont legtöbbször már nemet mondunk. A nemet mondással ugyanis óvjuk az időnket és az energiánkat, így az adott „legelőre” összpontosíthatunk, amelyet valószínűleg úgy találtunk, hogy korábban sokszor igent mondtunk. Az igenről a nemre való átállás biztos jele annak, hogy felfedezésről a lehetőségek kiaknázására tértünk át.
Lendülj túl a holtponton!
HVG Könyvek
Ugrálás egyik stratégiáról a másikra – és vissza
Ha már tudjuk, hogy felfedezünk vagy kiaknázunk, akkor azt kell eldöntenünk, mikor váltunk át az egyik stratégiáról a másikra. A kutatók arra jutottak, hogy akár ugrálhatunk is ide-oda a kettő között, vagyis visszatérhetünk a felfedezéshez, ha úgy látjuk, hogy a kiaknázás fázisa nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
Egy kutatásban azok, akik váltásra kényszerültek – újra kellett kezdeniük a felfedező szakasszal, vagy a felfedezésről kellett átállniuk a kiaknázásra –, sikeresebbek lettek, mint azok, akik úgy folytatták, mint korábban. A mozdulatlanság megnyugtató, ezért hajlamosak vagyunk túl sokáig ragaszkodni ahhoz, ami úgy tűnik, nagyjából beválik. A kutatók megállapították, hogy a válasz az, hogy a felfedezésről a kiaknázásra, majd vissza történő átugrás szinte mindig produktív.
A fenti cikk Adam Alter Lendülj túl a holtponton! című könyvének szerkesztett részlete. A marketing- és szociálpszichológiaoktató szerző két évtizede tanulmányozza, hogyan rekednek meg az egyének és szervezetek, majd miként törnek ki. Módszerei segítségével nemcsak a céljainkat érhetjük el, hanem az elakadásokat áttöréssé változtathatjuk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
