Aggódik, hogy elakadt az életében? Ne tegye, mások is járnak így!
Az élet minden elképzelhető területén előfordul, hogy megrekedünk – például a munkánkban vagy a párkapcsolatunkban. Élni egyenlő: rendszeresen küzdeni a megrekedéssel – mutat rá Adam Alter bestsellerszerző Lendülj túl a holtponton! című könyvében. Szerkesztett részlet a kiadványból.
A megrekedés makacs eseteiről viszonylag keveset hallunk, mert folyamatosan sikertörténetekkel bombáznak bennünket. Ezért azt hisszük, mások kevesebb akadályba ütköznek, mint mi. Az igazság azonban az, hogy mindenki óhatatlanul belefut úttorlaszokba, és az elakadás nem rendszerhiba, hanem a sikerhez vezető út velejárója.
Nagyobb figyelmet fordítunk korlátunkra, mint erősségeinkre
Annak, hogy miért ismerjük annyival könnyebben fel a saját korlátainkat, mint másokét, legalább két oka van. Az első a Shai Davidai és Tom Gilovich kutatók által ellenszél/hátszél aránytalanságnak nevezett pszichológiai jelenségben keresendő. Ez az aszimmetria azt jelenti, hogy nagyobb figyelmet fordítunk a korlátainkra (vagyis az ellenszélre), mint az erősségeinkre (vagyis a hátszélre), és emiatt úgy érezzük, a valóságosnál nagyobb ellenállásba ütközünk.
Ha például nagy forgalomban vezetünk, és két sáv közül a lassabbat választjuk, akkor dühösen bámuljuk a másikban elhúzó autókat, míg, ha mi is ott ülnénk az egyikben, akkor csupán az útra figyelnénk. Az akadályokra emellett azért is fordítunk több időt és energiát, mert csak így tudjuk legyőzni őket. Nem hozhatjuk be a forgalomban elvesztegetett időt, ha nem mérlegeljük a lehetőségeinket, és nem cselekszünk azok szerint.
Davidai és Gilovich azt is megfigyelték, hogy miközben az előttünk álló akadályokra összpontosítunk, általában nem vesszük észre a többiek nehézségeit. Egy másik kísérletben pedig megállapították, hogy a legtöbben úgy vélik, az adók és a szabályozások nekik nagyobb kárt okoznak, mint másoknak, még akkor is, ha ez az objektív adatok alapján nem bizonyítható.
Nehéz megérteni mások küzdelmeit
A másik ok, amiért az előttünk álló akadályokat szokatlannak tartjuk, az, hogy nehéz megértenünk mások küzdelmeit. A legtöbben diszkréten, a saját fejükben viaskodnak a démonaikkal, és mi csak a folyamat tiszta, csillogó végeredményét látjuk. Látjuk Brie Larson Oscar-díját, de az azt megelőző két évtizedes küzdelmet nem.
A média is sokkal nagyobb teret ad a gigantikus sikersztoriknak – Roger Federernek és Serena Williamsnek, Jeff Bezosnak és Mark Zuckerbergnek –, mint a több milliárd küszködőnek, akik szokványos esetek, és éppen ezért kevésbé érdekesek.
A közösségi média is tele van népszerűséggel és ragyogással, és még az általunk követett influenszerek is úgy osztják meg az életüket, hogy kicsemegézik a legjobb pillanatokat. Mások életében tehát nehezebben vesszük észre a küzdelmet, ezért tévesen azt hisszük, hogy nekünk több jut belőle, mint nekik.
Vállalkozásokat és művészeket egyaránt érint a probléma
A vállalkozók megpróbáltatásai sokszor láthatatlanok maradnak. A siker elhalványítja a korábbi nehézségeket, a bukás pedig olyannyira közhelyszáma megy, hogy a legtöbbször elkerüli a figyelmünket. Ehelyett folyamatosan az Apple, a Google, a Facebook, a Netflix és még néhány hozzájuk hasonlóan kivételes vállalat szűk csoportjának sikersztorijaival bombáznak bennünket.
De a művészetekben is hasonlóképp van. George R. R. Martin, A tűz és jég dala című regényfolyam szerzője – amelynek alapján a Trónok harca filmsorozat készült – az első három részt 1996-ban, 1999-ben és 2000-ben jelentette meg. A negyedik és az ötödik könyv 2005-ben és 2011-ben került a boltokba, a hatodik és a hetedik kötetnek azonban máig – több mint egy évtizeddel később – sincs se híre, se hamva.
Martin nem szégyelli, hogy alkotói válsággal küszködik, de a siker még egy ennyire nyilvános ügyben is hangsúlyosabb, mint a nehézségek. A Trónok harca epizódjait a sorozat népszerűségének csúcsán átlagosan 44 millióan nézték, és ezeknek a rajongóknak a szemében a Martin által teremtett világ gazdagsága és a szerző fantasyírói képességei mellett eltörpülnek az alkotói válság démonai. Ők egy olyan embert látnak, akinek a regényeire hárommilliárd dolláros médiabirodalom épült.
Ugyanez a „válság” más kreatív tevékenységet végzőket is érint. Claude Monet hatvanhét éves festői pályafutásának nagy részében a produktív siker mintaképe volt: az 1860-as és az 1920-as évek között körülbelül kétezer-ötszáz képet festett. Ám még Monet sem menekülhetett el a hosszabb alkotói válság elől. Második felesége 1911 késő tavaszán meghalt, és ez nagyon megviselte a művészt. Megsemmisítette több tucat, talán több száz művét, és két éven át képtelen volt festeni.
Jackson Pollocktól Pablo Picassóig több más művész is beszámolt a kreatív frusztráció hasonló időszakairól, amikor hónapokon vagy akár éveken át egyetlen valamirevaló alkotást sem voltak képesek létrehozni. Mégis, akárcsak Coleridge-re vagy Monet-ra, rájuk is a diadalaik, és nem a küzdelmeik miatt emlékszünk.
Hogyan élik meg az emberek az elakadást?
2020 elején eljuttattam egy online kérdőívet több száz emberhez. A válaszadók egy része szegénységben élt, más részük viszont piszkosul gazdag volt. Egy részüknek nem volt munkája, mások az üzleti világ óriásainak számítottak. Volt, aki állandó vesztesnek érezte magát, míg mások olimpiát nyertek. Egy részük rossz kapcsolatok vagy lélekőrlő munka csapdájában vergődött, míg mások közülük boldog házasságban éltek, és maradéktalanul kiteljesedtek a karrierjükben. Legalább három dolgot tudtam meg azoktól, akik megtiszteltek a válaszadással.
Először is azt, hogy a megrekedés általános jelenség. Mindenki, akit megkérdeztem, azt mondta, hogy abban a pillanatban legalább egy tekintetben el van akadva. Voltak, akik egy rossz kapcsolatba ragadtak bele; voltak, akiknek a karrierjük feneklett meg; voltak, akik nem tudtak lefogyni; voltak, akik azzal küszködtek, hogy új vállalkozásba fogjanak, jelentkezzenek valamilyen iskolába, kifizessék a tartozásaikat vagy félretegyenek későbbre.
Megmértem, mennyi időre volt szükségük a résztvevőknek, hogy válaszoljanak a felmérés egyes kérdéseire, és arra az eredményre jutottam, hogy átlagosan kevesebb mint tíz másodperc alatt meg tudták állapítani, hol is rekedtek meg. Hetven százalékuk elmondása szerint ez az elakadási pont „nagyon könnyen” eszükbe jutott, mivel a nap mint nap kifejtett mentális energiájuk jókora részét emészti fel. A válaszadók fele már évek vagy évtizedek óta ebben az állapotban él, és 80 százalékuk rekedt meg több mint egy hónapja. 79 százalékuk „nagyon vagy szélsőségesen negatív érzelmeket” tapasztalt, ha erre a helyzetre gondolt, és sokan hajlandóak lettek volna kifizetni több ezer dollárt, hogy megszabaduljanak a problémától.
A második dolog, amit megtudtam, az volt, hogy általánosságban fogalmunk sincs arról, milyen elterjedt jelenség a megrekedés. Sokan azt mondták, magányosnak és elszigeteltnek érzik magukat, és úgy látják, a világ előremegy, míg ők egy helyben toporognak. A pszichológusok ezt a többszörös figyelmen kívül hagyás klasszikus esetének tartják, ami azt jelenti, hogy azt hisszük, másképp látjuk a világot, mint a többiek, pedig valójában ugyanúgy érzünk.
A harmadik dolog, amit megfigyeltem, az volt, hogy a „megrekedt állapot” esetei két kategóriába sorolhatók: kívülről rájuk kényszerített elakadás, illetve az egyénből fakadó megrekedés. A kívülről meghatározott korlátok sokszor megváltoztathatatlanok. Ha például New Yorkból Párizsba akarunk utazni járvány idején, és a határok le vannak zárva, akkor fizikailag elakadunk. A tehetetlenségnek ezek a példái olyan akadályokra vonatkoznak, amelyeket nem mindig tudunk legyőzni.
A felmérésemből azonban kiderült, hogy a valóban leküzdhetetlen tehetetlenség meglepően ritka eset, a krónikus mozdulatlanság okainak mindössze 10 százaléka vezethető vissza erre. Persze sok olyasmit szeretnénk, amit nem kaphatunk meg, de a legjobban azoknak a dolgoknak a hiánya kínoz, amelyekről úgy érezzük, járnának nekünk, illetve meg tudnánk szerezni őket. Engem sokkal jobban érdekelnek ezek a belső úttorlaszok, vagyis az a több mint 90 százalék, amely legyőzhető lenne.
Mint azt a kérdőívemre érkezett válaszok megmutatták, élni egyenlő: rendszeresen küzdeni a megrekedéssel. Elakadunk a magánéletünkben és a munkánkban, anyagilag és szellemileg, egyénileg és az emberi kapcsolataink terén. Elakadunk alkotóként és vállalkozóként, sportolóként és gondolkodóként, egyedül és csoportosan.
A megrekedés legjobb ellenszere a cselekvés, ez ugyanis szükségképpen mozgással helyettesíti a tehetetlenséget. Mielőtt azonban dolgozni kezdenénk a szívünkön, a fejünkön és a szokásainkon, meg kell értenünk, mit is jelent megrekedni, miért olyan általános ez a jelenség, és hogy egy hosszabb folyamaton belül mikor következik be a legnagyobb valószínűséggel.
A fenti cikk Adam Alter Lendülj túl a holtponton! című könyvének szerkesztett részlete. A marketing- és szociálpszichológiaoktató szerző két évtizede tanulmányozza, hogyan rekednek meg az egyének és szervezetek, majd miként törnek ki. Módszerei segítségével nemcsak a céljainkat érhetjük el, hanem az elakadásokat áttöréssé változtathatjuk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
