Számos történetet hallok traumákról és a lehetséges hatásaikról, és mind szívbemarkoló. Az alábbi megindító levelet például egy férfi írta nekem a nehéz gyerekkoráról és arról, hogyan kísérti a mai napig.
Már nem érdekel a létezés. Stabil munkahelyen dolgozom, bár sok időbe és óriási erőfeszítésbe telt bebizonyítani, mit érek. Csodálatos feleségem és gyermekem van, és most várjuk a másodikat. De én csak létezem. Az egyetlen spontán történés ebben az évben az volt, amikor az egész család elkapta a Covidot. Igen, tudom, hogy az élet nehéz, megszoksz vagy megszöksz. Gyerekkorom óta így érzem magam.
Olyasmit éltem át, amit ön biztosan számtalanszor hallott: az apám lelépett; a mostohaapám bántalmazta az egész családot; anyám zombivá vált; a nővérem és én elszigetelődtünk. Kényszeresen arra gondolok, hogy teljesen el kellene tűnnöm, vagy valami rettenetesen erőszakos dolog történhetne velem (elütne egy autó, stb.). Egy másik fantázia, ami gyerekkorom óta kíséri az életem, az öngyilkosság, de mivel én tartom el a családot, ez háttérbe szorult. Azt kívánom, bárcsak soha ne is léteztem volna. Az egész életem torznak és félresiklottanak tűnik.
A feleségem terápiát tanácsol. Úgy érzem, az nem lenne igazán hatásos. Kétlem, hogy a terápia által az életem kevésbé lenne monoton, és nagyobb elégedettséggel töltene el. Viszont talán megtanulhatom elfogadni az egyhangúságot? És elfogadhatom, hogy egyszerűen csak tovább kell léteznem, abban a megnyugtató tudatban, hogy egy nap végül majd nem fogok?
Eltávolodva az érzelmektől
Amikor a levélíró azt feltételezte, hogy már hallottam hasonló történeteket, lekicsinyelte a traumáját, mondván, ez sokakkal megesik. Egy eseménynek nem kell szokatlannak vagy nagy horderejűnek lennie ahhoz, hogy traumát okozzon. Ha traumatizálódtunk, az olyan, mintha az agyunk racionális része képtelen lenne észérvekkel kicsalogatni az érző részt a saját valóságából. Nem tudjuk „kellene”-érvekkel rábírni magunkat arra, hogy másképp érezzünk, és nem önzőség, ha egy ennyire ártalmas dolog kihat ránk.
Amikor az édesanyját „zombiszerűként” írja le, az számomra úgy hangzik, hogy az asszony talán disszociatív zavarral küzdött, és felmerül a gondolat, hogy esetleg ő maga is ebben a helyzetben van. Ha az élet ijesztővé válik, és nehéz boldogulni, a test annyit tehet, hogy eltávolodik. Olyan ez, mintha a test és az elme elválna egymástól, és így nem is a saját életünkben élnénk. Az agyunk érzelmi területe elszigetelődik, ahogy folyamatosan azon dolgozik, nehogy a felszínre törhessenek a traumatikus érzések és emlékek.
A racionális énünk képes eljárni dolgozni, pénzt keresni, kötelékeket és kapcsolatokat kiépíteni, de már nem tudjuk mindezt átérezni vagy értékelni. Az érzésektől való eltávolodás a túlélés eszköze elhanyagolás és bántalmazás esetén. Ez egy testi reflex, a segítségével megszökhetünk, amikor a testünk csapdába esik.
Bárcsak olvasná ezt a könyvet mindenki, akit szeretünk
HVG Könyvek
A kezelési módok változatosak lehetnek
A test disszociációjának többféle kezelési módja létezik. Az egyik ajánlott módszer az úgynevezett EMDR-terápia (szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás). A terápia során az érzelmi és a racionális részeink ismét összekapcsolódnak, ami segít abban, hogy feldolgozhassuk az emlékeket és érzéseket, és hogy irányíthassuk őket ahelyett, hogy azok uralnának bennünket.
Amennyiben elfojtunk egy tapasztalást, és nem öntjük szavakba (vagy képekbe), akkor, ha valami erre az eseményre emlékeztet később, ugyanazokat az érzéseket éljük át, mint az eredeti esemény idején. Az is előfordulhat, hogy úgy érezzük, fennáll a veszélye, hogy ugyanazt kell újra átélnünk, és talán emlékbetöréseket tapasztalunk, mintha a trauma éppen most történne, a jelenben. Ha az eredeti esemény alkalmával szomorúságot, szégyent vagy félelmet éreztünk, néhányunk számára könnyebb a harag irányába elmozdulni, mert félünk újra sebezhetővé válni.
Fontos, hogy a traumatikus eseményt a múltba helyezzük, különben úgy élhetjük meg, mintha még mindig megtörténne. Például, ha egy háborúban az utcára kilépve megsérültünk egy bombatalálattól, majd utólag elfojtottuk ezt a tapasztalatot az elménkben, akkor később továbbra is félni fogunk elhagyni a házat, még ha a háború véget is ért. Talán el is felejtjük, miért rettegünk a szabadban, de mégsem tesszük ki a lábunkat.
Ha feldolgozzuk az élményt, és sikerül elkülöníteni egymástól az akkor és a most időszakait, teljesebb életet élhetünk a jelenben, és kiszabadulhatunk a múlt fogságából. Ha elég bátrak vagyunk folyamatosan szavakba önteni a nehéz érzéseket, fokozatosan képesek leszünk irányítani őket. Minél többször engedjük szabadjára a démonainkat, és nézünk szembe velük, annál kevésbé rémisztenek minket.
Philippa Perry
Brit pszichoterapeuta és író. Rendszeresen publikál a Guardian, az Observer, a Time Out és a Healthy Living magazinokban, és saját rovatot vezet a Psychologies folyóiratban. 2010-ben jelent meg a Kanapéregény (Couch Fiction) című képregénye azzal a céllal, hogy a pszichoterápiát közelebb hozza a nagyközönséghez. Ezután csatlakozott az Élet Iskolája mozgalomhoz, ahol könyve is megjelent Hogyan maradjunk normálisak? (How to Stay Sane?) címmel. Férjével, a művész Grayson Perryvel és lányával, Florence-szel Londonban és Sussexben él.
Vékony a határ a kezelés és az újratraumatizálás között
Ezzel együtt, vékony a határ a között, hogy a traumatikus élményeket feldolgozzuk és kezelhetővé tesszük, valamint a között, hogy újra átéljük őket, és ezzel újratraumatizáljuk önmagunkat. Walter Mischel pszichológus felfedezte, hogy az általános vélekedéssel ellentétben, ha beszélünk a traumáról, az önmagában nem feltétlenül csökkenti a negatív hatásokat, sőt valójában ronthatunk is rajtuk, ha ezt ártalmas módon tesszük.
Amikor valaki felidéz egy rettenetes eseményt, mindig arra biztatom, hogy tartsa velem a szemkontaktust, nehogy visszatérjen abba a rémálomba. Ez segít felismernie, hogy most az ő kezében van az irányítás. Amint a trauma szavakba önthető, magunk mögött hagyhatjuk ahelyett, hogy mindig újraélnénk, mintha ma történne.
E folyamat kísérése inkább művészet, mint egzakt tudomány, és nincs rá garancia, hogy minden alkalommal működni fog. A trauma hatása mérséklődik, ha az alany megfigyelőként, úgynevezett „légy a falon” nézőpontból szemléli a dolgokat, és harmadik személyben beszél magáról. Ez eltávolítja őt a fájdalmas eseménytől, és lehetővé teszi a számára, hogy jobban átgondolhassa a történteket anélkül, hogy önmagát rombolná vele.
A traumatikus eseményekről való beszélgetésnek van egy bizonyos formája – általában szakítás esetén, vagy olyan helyzetben, amikor az alany úgy érzi, tisztességtelenül bántak vele, és biztos abban, hogy neki van igaza –, amely a hallgató számára rögeszmésnek tűnik. Ha valaki rögeszmésen beszél a sérelmeiről, úgy tűnhet, ezzel inkább táplálja, és nem csökkenti őket.
Ez a szúnyogcsípés elvakarásának pszichológiai megfelelője. Ha nem hagyod abba a vakarózást, tovább viszket, és el is fertőződhet. A gyógymód az önmagunk iránti tudatosság fejlesztése, hogy irányíthassuk a gondolatainkat ahelyett, hogy ki lennénk szolgáltatva nekik. Így továbbléphetünk a megrekedt állapotból.
Nem a probléma átbeszélése a hiba
Az esetek többségében a probléma átbeszélése jó, ha nem egyenesen létfontosságú. Ami nem hasznos, az az, hogy folyton újraéljük a traumát anélkül, hogy megtanulnánk eltávolítani magunkat tőle, és uralkodni tudnánk az emléken. Ha trauma ért bennünket, és továbbra is az utóhatásaival élünk, hasznos lehet tudni a különféle kezelésekről, az előnyeikről és a hátrányaikról, hogy jobban megismerjük a lehetőségeinket.
Ha esetleg a fenti levélíróhoz hasonlóan semmit nem érzünk, és nem látjuk értelmét folytatni, fontos, hogy tudjuk, hogy ez nem lesz mindig így. Csak mert a múltban kapott segítség nem működött, az nem jelenti azt, hogy reménytelen eset vagyunk – mindössze annyit jelent, hogy eddig nem megfelelő segítséget kaptunk. Még a legkétségbeesettebb és legsötétebb érzések is elmúlnak, néha anélkül, hogy bármit is tennénk.
A fenti írás Philippa Perry Bárcsak olvasná ezt a könyvet mindenki, akit szeretünk című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.
