Az online áruházak, tévéshopok bevett marketingreceptjével, a vásárlóktól érkező pozitív visszajelzésekkel próbál kedvet csinálni a külföldön dolgozó magyar fiatalok hazatéréséhez a kabinet Gyere haza, fiatal! elnevezésű programjának honlapja. A „sikertörténetek” menüpont alatt olvasható beszámolók aprócska szépséghibája, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium alig két hete hirdette meg az akciót, amelynek kedvezményezettjeit többlépcsős folyamat során, a következő hetekben választják majd ki, s amelynek eredményeként ötvenen részesülhetnek a hazatérést lakhatási és letelepedési támogatással, illetve megfelelő munkahelyhez való hozzásegítéssel ösztönző program forrásaiból. Amire a kabinet potom összeget, 100 millió forintot különített el. Összehasonlításul: a felcsúti arénában vagy a stadionépítési program keretében megújult Fradi-pályán másfél nézőtéri férőhelyre jutott annyi pénz, amennyit egy-egy fiatal hazacsábítására szán a kabinet.
Stiller Ákos
Ez még csak a próbaüzem – ezzel, az autópályák útdíjasításánál már elsütött magyarázattal válaszolnak a kabinet illetékesei azoknak, akik szerint nemcsak az elnyerhető összeggel, de az ötven főben limitált létszámmal is nevetségesen szűkre szabták a programból támogatásra érdemesíthetők körét. A keretszám a külföldre szakadt magyarok népes táborához viszonyítva akkor is csak csepp a tengerben, ha első körben kizárólag az Egyesült Királyságra, azon belül is főként Londonra fókuszálnak a szervezők. Csak a szigetországban 100–150 ezerre tehető a tartósan munkát vállaló magyarok, zömmel fiatalok száma. A választás azért esett a világnak erre a tájára, mert ott a legalacsonyabb a magyar munkavállalók átlagéletkora (33 év), és köztük a legmagasabb a diplomások aránya.
| Ötszázezer dalolva ment |
Bár a KSH csak pár hete jött ki a sokkoló statisztikával – e szerint egy év leforgása alatt 46 százalékkal nőtt a külföldre költöző magyarok száma; 2014-ben legalább 31,5 ezren hagyták el az országot minimum egyéves külföldi tartózkodás szándékával –, máris itt az újabb riasztó adatsor. A héten a Tárki kutatói számoltak be arról, hogy a kivándorolni akarók aránya az utóbbi húsz évben mért legmagasabb értékre szökött. A rövid, közép- és „nagyon-nagyon hosszú” távú kivándorlási szándékokat 1993 óta kutató intézet adatai szerint a „migrációs potenciál” 2010 és 2012 között ugrott meg látványosan, aztán 2014-ig valamelyest csökkent, azóta viszont ismét dinamikus a növekedés. Ma a magyarok 10 százaléka tervezi, hogy véglegesen távozik. Azok, akik egyelőre hezitálnak, de gondolkodnak például huzamosabb idejű külföldi munkavállaláson, az Európai Bizottság által készített felmérés szerint a magyarok körében 32 százaléknyian vannak, szemben a más tagállamokban élők – az évtized elején még 28, ma már csak – 25 százalékos arányával. Mivel a kivándorlókat sehol nem regisztrálják, számukat illetően csak a becslések és a befogadó országok különböző tükörstatisztikái (Eurostat, tb-kimutatások) adnak támpontot. A nyolc uniós tagország részvételével futó SEEMIG-kutatás tavaly év végén közölt (2013-ra vonatkozó) adatsora 350 ezer olyan magyarról adott számot, aki a rendszerváltás után hagyta el az országot, és legalább egy éve külföldön lakik. Azt azonban a kutatás magyarországi részét koordináló KSH-nál is elismerték, hogy az adat nem pontos (országonként eltérőek a meghatározások, gyakori a bizalmatlanság a kérdezőbiztosokkal szemben), és a tartósan külföldön élő, dolgozó magyarok száma ma már az ötszázezerhez közelít. És ebben még nincsenek benne az itteni egzisztenciájukat, háztartásukat teljesen fel nem számoló, de két ország – jellemzően Ausztria és Magyarország – között ingázók. Utóbbiak száma 2010 óta megduplázódott: már közel 100 ezren tartoznak az egy évnél rövidebb időt külföldön töltők – hivatalosan: „külföldi telephelyen dolgozók” – kategóriájába, ami sokszor a tartós távozás előszobáját jelenti. Bár a célországok között továbbra is toronymagasan vezet Ausztria, Németország és Nagy-Britannia (a kivándorlást tervezők egyharmada ezek valamelyikét jelölte meg úti célként), a migránsok, illetve potenciális migránsok térképén mindinkább megjelennek a világ más országai (Hollandia, Belgium, Dánia, Spanyolország, Finnország, Írország, Olaszország, Norvégia, Svédország, sőt az USA és Kanada is). A migránsok kétharmada fiatal felnőtt, akik még a 40 éves kort sem töltötték be, rendszerint a családalapítás előtt vagy annak kezdetén állnak. A magyarországi születésszám alakulására is kedvezőtlen hatással lehet, hogy már minden tizedik szülőképes korú magyar állampolgárságú nő külföldön él. A hazatérési szándékokat illetően elmondható: minél régebben él valaki külföldön, annál valószínűbb, hogy már nem is tervezi a visszatérést. A SEEMIG-jelentés szerint azonban az utóbbi öt évben kiköltözöttek közül ma még csak minden tizedik megkérdezett biztos abban, hogy örökre külföldön marad. A bizonytalanság inkább a fiatalabbakra jellemző: a huszonévesek fele még nem határozott a kérdésben. A kintmaradási szándék olykor mintha a távolsággal is növekedne. Az USA-ban élőknek legalábbis a fele mondta azt, hogy nem tervezi a visszatérést. (Igaz, ez az ottani migránsok – gyakran még a XX. századi kivándorlásokra visszavezethető – magasabb átlagéletkorával is magyarázható.) De már a Németországban és Angliában letelepedettek közel negyede sem hiszi, hogy visszaköltözne a szülőföldjére. |
Igazi kalandvágyónak kell lennie annak a fiatalnak, aki visszatérne Magyarországra, ahol mostanság épp ezzel ellentétes légkör uralkodik. A Tárki minap publikált felmérése szerint áprilisban rekordméretet öltött a kivándorlás gondolatával foglalkozók száma (lásd Ötszázezer dalolva ment című cikkünket), s bár Sík Endre, az intézet kutatója szerint az efféle terveket célszerű némi fenntartással kezelni – az elkeseredett véleményeket sokszor a rossz közhangulat motiválja, és a kivándorlási szándékokból nem lesz semmi –, a trendek mégis aggasztóak. Szerinte egy nyitott munkaerőpiacon – különösen egyes szakmákban, megfelelő végzettség és nyelvtudás esetén – ötszörös jövedelemkülönbségek mellett a fiatalokat akkor sem lehetne visszatartani, illetve hazacsábítani, ha itthon kiszámítható, stabil környezet lenne. A jól kalibrált, célzott programok azonban Sík szerint is hozhatnak legalább részsikereket. A Pálinkás József MTA-elnöksége idején elindított Lendület programot például a fiatal kutatók egy szűkebb csoportjára szabták, célja a külföldön dolgozó „kutatói elit” hazacsábítása mellett a legjobbak itthon tartása volt, amihez kellő anyagi forrás (összességében 1 milliárd forint) is társult.
„A Gyere haza program keretében jól láthatóan a képzett munkaerőt szeretnék hazacsábítani, de szerintem éppen ők azok, akik nem mennek, hiszen itt a többszörösét kereshetik annak az összegnek, amit otthon kapnának” – mondja a hat éve Angliában élő Kata, akinek már a kisfia is kint született. Bár az új hazájában egyáltalán nem látja rózsaszínűnek a körülményeket, mégsem tervezi a visszatérést. Szerinte a külföldre távozás és maradás sok kérdésre adott válasz összetevője, amelynek csak az egyik szelete a pénz, illetve az állás. „Egyre többen vannak, akik azért is érkeznek ide, mert élhetetlennek tartják otthon az életet; és itt nem csak az anyagiakról van szó, vagy arról, hogy találsz-e munkát.” Többeket zavarnak az otthonról kapott hírek, amikor például olyanokat olvasnak-hallanak, hogy „míg Európa vitázik, és ezért lemarad, addig a Kelet dolgozik” (ezt Orbán Viktor mondta a Magyarország Barátai Alapítvány nevű szervezet hétvégi rendezvényén). Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a többség önmagában a politika, a politikai légkör miatt menekülne, és e miatt nem tervezné a hazatérést. A legtöbben e téren inkább közömbösek, megcsömörlöttek, amit jelez, hogy a kivándorlást fontolgatók többsége a „szavazási hajlandóságot nem mutatók” táborából kerül ki.
„Ahogy a kijövetel nem egy másodperces döntés volt, ne higgyétek, hogy a hazamenetel az lesz” – írja egy londoni magyar a program Facebook-oldalára feltett bejegyzésben. Hogy összetett kérdésről van szó, azt a 15 éve Angliában élő Tamás tapasztalatai is megerősítik. Mint a HVG-nek fogalmazott: „A program bizonyos élethelyzetekben megoldást jelenthet, de az ország ettől még nem válik vonzóbbá.” Szerinte egy ilyen hazacsábító program leginkább annak jó, aki amúgy is tervezte már a visszatérést. „Külföldre költözni nem könnyű, bármi is a motiváció, vannak kutya nehéz időszakok. Én azt látom, hogy már azok közül is egyre többen ragadnak kint, akik eredetileg csak kalandvágyból vagy nyelvtanulás miatt, csupán néhány évre érkeztek.” Elmondása szerint korábban még az volt az általános, hogy a Londonban munkát vállaló fiatalok néhány év alatt anyagilag kicsit összeszedték magukat, világot láttak, nyelvet tanultak, és három–öt év múlva hazamentek. „Most inkább maradnak” – mondja Tamás, aki úgy látja, „ez a program tulajdonképpen csak egy álláskereső honlap, egy kis állami támogatással megspékelve. Épp ezért csak egy nagyon szűk kör számára lehet motiváló, a többség ezért még nem nyúl a bőröndért.”
Magyar vállalkozó bicikliboltja Londonban. Pedálozik a kormány
Stiller Ákos
A megcélzott angliai magyarok fórumain többször elhangzott, hogy leginkább a családosokat lenne érdemes megkörnyékezni. Ahhoz azonban, hogy számukra ismét vonzó legyen Magyarország, például jó oktatási rendszer kellene. Márpedig e téren is igaz, hogy egyetlen, mégoly nemes szándékkal született hazatérés-ösztönző program sem tud annyit segíteni, mint amennyit rontanak a visszatéréssel kapcsolatos motivációkon a közoktatás erőszakos központosításával vagy az egyetemi szakok átszabásával kapcsolatos, Londonba is eljutó hírek.
| Lengyel csábítás |
Visszatérők néven évek óta működtet a varsói kormány egy honlapot és egy programot, amelyek célja, hogy segítsenek hazatérésre bírni azokat a fiatal, jól képzett, világot járt lengyeleket, akik az ország 2004-es EU-csatlakozása után külföldön, elsősorban Nagy-Britanniában próbáltak szerencsét. A probléma ugyanaz, mint a többi kelet-közép-európai tagország esetében: azok vállalnak a kontinens nyugati felén munkát, akik fiatalabbak, képzettebbek – vagyis akiknek a tudására és a munkaerejére odahaza is szükség lenne. Az agyelszívás – amit csak részben ellensúlyoznak az egyre nagyobb számban munkát vállalni érkező ukránok – Lengyelországban is fájdalmas méreteket öltött. A Világbank egy friss tanulmánya éppen a Varsótól mintegy száz kilométerre délre található Radomot emelte ki példaként mint olyan várost, amely a nagymértékű elvándorlás és a születések számának ezzel összefüggő zuhanása miatt elöregedési és elszegényedési spirálba kerül. Pontos felmérések kevésbé, anekdotikus történetek inkább vannak arról, hogy az utóbbi egy évtizedben más országokban dolgozó lengyelek egy része hazatért, és a megtakarított pénzéből vállalkozásba kezdett. Ezt segítette, hogy a lengyel gazdaság 2004 óta folyamatosan növekedett – az EU-ban egyedüliként még a 2008-ban kirobbant válság idején is –, és a GDP ez idő alatt 525 milliárd dollárra duplázódott. A hazatérési hullámnak ugyanakkor gátat szab, hogy az egy főre jutó GDP Lengyelországban még mindig csak harmada a szomszédos Németországban mértnek, és a távolabbi Spanyolországénak is csupán a fele. A szocializmus hiánygazdasága idején Európát Kispolszkival végigboltolók jelenségét ismerőket nem lepte meg a lengyelek nagyfokú mobilitása – a briteket annál inkább. Nagy-Britannia – Írország és Svédország társaságában – ugyanis 2004-ben nem kért a például Németország és Ausztria által is igénybe vett hétéves halasztás lehetőségéből, azonnal teljesen megnyitotta munkaerőpiacát a nyolc kelet-európai ország polgárai előtt, arra számítva, hogy az onnan bevándorlók száma évi 10–13 ezer körül mozog majd. Ehhez képest egyes becslések szerint 2011-ig egymillió lengyel érkezett Nagy-Britanniába; pontos számuk nem ismert, s az sem, mekkora hányaduk tért haza, illetve tölti csak az év egy részét a családjától távol, a gyerekeit úgynevezett „euroárvaként” rokonoknál hagyva. A lengyelek legfontosabb célországává vált Nagy-Britanniában első alkalommal 2011-ben vonták meg a mérleget, amikor a tízévente aktuális népszavazásnál a 2001-es 58 ezer után 579 ezer lengyelt találtak, s a szám azóta 680 ezerre nőhetett (a második legnagyobb lengyel városban, Krakkóban 760 ezren laknak). Az is kiderült, hogy a lengyelek ma már a második legnépesebb, Nagy-Britannián kívül született nemzetiségi csoportot adják a szigetországban, s Angliában és Walesben a legtöbben lengyelül beszélnek azok közül, akiknek az anyanyelve nem angol. Londonban tucatnyi lengyel templom van, a nagy szupermarketláncok – mint a Tesco, a Waitrose vagy a Sainsbury's – lengyel ételeket és italokat is tartanak, működik lengyel rádió, és megjelenik lengyel újság. Hivatalos varsói becslések szerint összesen kétmillió lengyel dolgozhat külföldön – az ország lakossága 38,5 millió –, Nagy-Britannia és Írország mellett főleg Németországban és Hollandiában, s zömmel ugyanezekbe az országokba költöztek át a korábban népszerű Görögországot a súlyos gazdasági válság miatt elhagyók. A hazai gazdaságnak – na meg a hozzátartozóknak – segít, hogy a külföldön élő lengyelek hosszú ideje jelentős összeget, az utóbbi két évben nagyjából 4-4 milliárd eurót utaltak haza. A varsói jegybank adatai szerint ma már a lengyel emigránsok 85 százaléka marad legalább egy évig külföldön, ez az arány 25 százalékponttal magasabb, mint 2007-ben volt. A Nagy-Britanniában és Írországban élők csaknem fele pedig már nem is akar hazamenni. |
Az Angliában élő magyarok fórumain szinte kétnaponta olvasni egy kisbaba születéséről. „Nekem ez megrázó, mert ezek a gyerekek hiányoznak otthonról” – mondja Kata, aki bevallása szerint még a legnehezebb élethelyzetekben, akkor is kapott segítséget az angol államtól, amikor magára maradt a gyermekével. Bár azt elismeri, hogy nagyon nehéz nagyszülők, rokonok nélkül, egyedül nevelni egy gyermeket, soha nem jutott eszébe, hogy visszajöjjön. Egy másik londoni magyar a program családegyesítő erejében sem hisz. Ahogy a közösségi oldalra feltett hozzászólásában írja: „Én is szeretném gyakrabban látni a kisfiam, de inkább megteremtek neki mindent itt kint, és hazajárok hozzá másfél havonta, mint hogy otthon mindenre nemet kelljen mondanom neki.”
Sokan mellőzöttnek érzik magukat, mert – se diplomájuk, se szakmájuk nem lévén – nem tartoznak a program célcsoportjába. Ádám például három éve él Londonban, érettségije van, és azért ment ki, hogy önálló életet kezdhessen. Pénztárosként dolgozik egy Tescóban – ahogy anno Budapesten is –, és a hónap végén kapott összegből nemcsak hogy jól él, de állítása szerint komoly összeget tud félretenni. Neki kifejezetten tetszik, hogy van egy, a fiatalokra hangszerelt program; neki is jó lenne, ha annak segítségével hazajöhetne például diplomát szerezni. Szerinte épp a hozzá hasonlókat lehetne és kellene motiválni, mivel „ha valaki diplomával jó melót talál itt kint, úgysem megy haza csak azért, mert a programból támogatják az albérletét, vagy fizetik helyette a repülőjegyet”.
„Ez egy rossz vicc” – fogalmaz Csilla, aki két éve él Angliában. Itthon tanítónőként dolgozott egy budai általános iskolában. Imádta a munkáját, de éppen csak hogy kijött a fizetéséből. Sosem akart külföldön élni; a szerelmét követve jutott ki Angliába, de már annak ellenére sem tervezi a hazatérést, hogy ő raktárosként, férje pedig kamionsofőrként is csak minimálbért kap. Így is könnyen kijönnek a pénzből: fizetik az albérletet, és a nyaralás mellett az időnkénti hazalátogatást is megengedhetik maguknak. Számukra az lenne a motiváló, ha az elért életszínvonalukat itthon is megtarthatnák. E nélkül „senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez egy csábító ajánlat”.
Ennél árnyaltabban gondolkodik a 25 éves Eliza, aki nyelvtanulás céljából ment ki Angliába, de annyira megszerette az ottani életet, hogy kint ragadt. „Összehasonlíthatatlan a két ország. Már tudom, hogy milyen és mit jelent egy valóban jóléti társadalomban élni, ahol létbiztonság van.” Mivel azonban a szülei idősek, és több időt szeretne velük tölteni, jelentkezni akar a programba, hátha találnak neki valami szakmájába vágó állást. „Kicsit félek hazamenni, mert az, hogy munkát kapok, nem azt jelenti, hogy az stabil is lesz, és előre nyomaszt a gondolat, hogy Pesten kell élni a sok szomorú és ideges ember között.” Viszont azt mondja, ez az utolsó esély, melyet Magyarországnak ad. Ha ez nem jön össze, visszamegy Angliába, de már a szüleit is magával viszi.
| Várólista |
A „Gyere haza, fiatal!” program koordinálását végző Országos Közfoglalkoztatási Közhasznú Nonprofit Kft. (OFA) internetes platformon köti össze a jelenleg külföldön élő magyar álláskeresőket és a programhoz csatlakozott cégek álláshirdetéseit. Az indulás óta több mint négyszázan regisztráltak a honlapon, és közülük nagyjából ötvenen pályáztak is állásajánlatra. A program iránt érdeklődők többsége több éve külföldön dolgozó, nyelvismerettel rendelkező, családalapítás előtt vagy kezdetén álló fiatal. A programhoz több mint húsz cég csatlakozott partnerként. A HVG által megkérdezett cégek (Suzuki, Budapest Bank, IT Services) egyértelműen azzal magyarázták lépésüket, hogy jó nyelvtudással, külföldi munkatapasztalattal rendelkező szakembereket mindig szívesen látnak. Emellett nyilván előny, hogy a cégek részéről mindez nem jár anyagi kötelezettséggel, viszont olyan felületen hirdethetik meg az állásajánlatukat, amely a számukra fontos készségekkel rendelkezők szeme elé kerül. A kiválasztás három lépésben történik. Elsőként az OFA munkatársai online interjú keretében tesztelik a jelentkező nyelvtudását, vizsgálják egyéni készségeit, képességeit. Az ezt követő, szintén online interjú már a leendő munkáltató képviselőjével történik; ha ez sikeres, jöhet a személyes találkozó, amelyhez utólagos repülőjegy-támogatás jár. Az elnyerhető támogatásoknak több fajtájuk van. Kaphatók például lakásbérlésre, illetve a munkába járás költségeinek megtérítésére, ha valaki több mint 100 kilométerre lakik a munkahelyétől, vagy az oda-vissza út időtartama meghaladja az öt órát. Az egy éven át adható, vissza nem térítendő támogatás felső határa havi 100 ezer forint, de ha valaki „hoz magával még egy embert”, azaz többen jelentkeznek be például ugyanabba az albérletbe, az összeg 200 ezer forint is lehet. A program célcsoportját a felsőfokú végzettségű vagy a hazai munkaerőpiacon hiányszakmának számító foglalkozást űző, jelenleg az Egyesült Királyságban dolgozó magyarok jelentik. Feltétel a jó angolnyelv-tudás. Nem feltétel, de előnyben részesül, aki legalább egy éve külföldön tartózkodik, rendelkezik ottani egészségbiztosítási kártyával, van bejelentett külföldi lakóhelye, állása, és nem töltötte be a 35. életévét. |
