Újabb baloldali bukás felé: a gondosan eltervezett káosz
„Szavazzatok ránk, hogy legyen állásunk” – nagyjából ezzel az üzenettel tudják a baloldali politikusok megörvendeztetni fogyatkozó számú híveiket. Nyíltan persze nem hangoztatják, már csak azért sem, mert nem érnek rá a szavazókkal kommunikálni, újabb és újabb belső egyeztetések kötik le az energiáikat. Ma például az MSZP elnöksége tárgyal a miniszterelnök-jelöltről, azaz Botka Lászlóról.
„Találkoztam néhány hónapja Ferivel, teljesen ki volt akadva Kerék-Bárczyra. Azon háborgott, hogy Szabolcs mit képzel, amikor azt írja, hogy ő [mármint Gyurcsány – a szerk.] nem is akar nyerni, és egyetlen célja, a többi baloldali párttól minél több szavazatot elszipkázni, hogy a következő ciklusban ő dominálja a baloldalt. Majd rátért a 2018-as választás boncolgatására, ami szerinte teljesen esélytelen, 30-40 helyen lehet a Jobbikkal együtt legyőzni a Fideszt. Addig azonban a DK-n és az MSZP-n kívül az összes kisebb pártot el kell takarítani, a két nagyobbnak meg koordináltan kell indulni, hogy eldőljön, ki lesz az ellenzék vezetőereje.” Mindezt egy szocialista körökben fontosnak számító politikus meséli, de hasonló élménybeszámolót más MSZP-sektől és a baloldalhoz tartozó értelmiségiektől is módunkban állt meghallgatni.
Az epizód jól világítja meg a magát demokratának nevező oldal nyomorult helyzetét. Miközben liberális értelmiségiek öncélú ötletelésbe kezdtek a Jobbikkal való együttműködés lehetőségéről, és csatlakozott hozzájuk Medgyessy Péter volt kormányfő is, addig az MSZP-n feudális anarchiára emlékeztető állapotok uralkodtak el, a kisebb pártok kétségbeesett küzdelmet folytatnak a szereplési lehetőségekért, mások kitartóan, de egyre kisebb lelkesedéssel ismételgetik a csodafegyvernek szánt előválasztás tervét, megint mások Majtényi László köztársasági elnökké jelölésétől remélnek valamit. Ám a mindent megelőző kérdés, amelyet az idézett beszélgetés is fölvet, az az, hogy az érintettek akarnak-e egyáltalán nyerni, vagy legalábbis megpróbálkozni azzal.
A lehetőségek lehetetlen tárháza
Azt mentségként mindenképpen meg kell említeni, hogy az egyszerűség kedvéért baloldalnak nevezett világ nincs könnyű helyzetben. A térfélen hét olyan kisebb-nagyobb párt játszik, amelynek legalább egy országosan ismert személyisége vagy valamennyire kimutatható támogatottsága van. A pártok száma lehetetlenül sok a jelenlegi választási rendszerben való hatékony induláshoz, de úgy tűnik, ahhoz mégis kevés, hogy akár a mostani nem fideszes, nem jobbikos szavazókat lefedje, mivel sorra érkeznek a hírek újabb pártalapításokról, mozgalmi kezdeményezésekről. Ráadásul az oldalt föloldhatatlannak tűnő ellentmondások feszítik, így az, hogy itt találhatóak a 2010 előtti MSZP–SZDSZ-koalíciók meghatározó figurái és a velük szemben megszerveződő alakulatok egyaránt. Továbbá változatlanul nem sikerült föloldani a 2014-es paradoxont, vagyis azt, hogy ezek a pártok elvben a demokrácia helyreállítására kérnek fölhatalmazást, ám úgy viselkednek, mintha szokványos demokratikus versengés folyna, amelyből egy szokott kormányalakítás következhet, arról pedig mélyen hallgatnak, hogy a szituáció világnézetileg a legkülönfélébb embereket szorítja egymás mellé, amiből koherens kormányzati cselekvés aligha származik. A többi nehézség is jól ismert: a szervezeti erodálódás, a pénztelenség és a gyér politikai utánpótlás.
Mindezek ellenére a helyzet a balos pártok számára nem eleve reménytelen. Keveset emlegetett tény, hogy a Fidesz már 2014-ben is kevesebb szavazatot kapott, mint a parlamenti ellenzék, és támogatottsága a rá következő két évben látványosan megcsappant – mint arról az időközi választások is tanúskodnak. Igaz, a menekültellenes propagandával sikerült új életet lehelni a kormánypárti táborba, de annak nagysága valószínűleg még mindig elmarad a legutóbbi választáson meglévőtől. Az esélyeket az is bővíthetné, hogy az eddig hajlíthatatlanul különutas LMP hozzáállásában némi változás tapasztalható, míg a vonzerőt az növelhetné, hogy színre léptek mindenféle baloldali aktivisták, fiatal értelmiségiek. Csakhogy az utóbbi hónapokban a hivatalos ellenzék ebből szinte semmit nem tudott profitálni, a most miniszterelnök-jelöltnek bejelentkező Botka László szegedi polgármester megfogalmazásában: „a társadalmi támogatottság megvolna a kormányváltáshoz, de a baloldal mégis rosszabbul szerepelne egy most vasárnapi választáson, mint két és fél évvel ezelőtt”.
„Nyugodjál bele, a Feri lesz az”
Az a Botka mondja ezt, akit szűk fél éve váltott le pártja kongresszusa választmányi elnöki posztjáról, hasonlóan Tóbiás József pártelnökhöz. A kettejük közötti szereposztás – elméletben – az volt, hogy Tóbiás menedzseli a pártügyeket, felel a szervezeti kérdésekért és a későbbi kampányért, míg Botka védett pozícióban csak megválogatott kérdésekben szólal meg, és potenciális kormányfőjelöltként adott időpontban előlép. Az elképzelés csak billegve működött, vagy úgy se, mint ahogy azt sem sikerült egyértelműsíteni párton belül és kívül, hogy a cél: óvatos tapogatózással bevonni a kisebb szervezeteket, civileket valamilyen választási formációba, és az elhasznált pártemblémákat elrejteni a 106 egyéni jelölt és a miniszterelnök-jelölt mögé. Mindegy is, milyen volt a terv, a nyári tisztújítás teljesen keresztülhúzta azt, hogy majd most az MSZP új vezetése visszahívja Tóbiást pártigazgatóként gyakorlatilag ugyanarra a szerepkörre, és fölsorakozzon Botka miniszterelnök-jelöltsége mögé. Mintha a tavaly győztes szocialista vezetők azt üzennék: bocs, nem gondoltuk komolyan.
Az ok persze az, hogy sokan most szembesültek azzal, ami kívülről az első pillanatban világosan látszott: a szocialisták ismételt irányváltása Gyurcsány Ferenc előtt nyit teret, aki tényleg nehezen tudja elhitetni magáról, hogy nem csak a baloldal fölötti uralom visszaszerzésének a vágya hajtja. Az MSZP kongresszusát követően az egyik DK-s parlamenti képviselő szinte vigasztalóan jegyezte meg közismerten antigyurcsányista szocialista képviselőtársának: „nyugodjál bele, a Feri lesz az”. (Mármint Gyurcsány lesz újra az első számú baloldali politikus.) Maga a Demokratikus Koalíció elnöke lapunknak nem volt hajlandó nyilatkozni az ellenzéken belüli alkudozásról-kiszorítósdiról és vallani saját céljairól, mondván, folyamatban levő ügyeket nem akar kommentálni, viszont két forrásból is sikerült információhoz jutni arról az elnökségi ülésről, amelyik a cikk elején idézett, ezekkel a kérdésekkel összefüggésben álló affért zárta le.
A korábban MDF-es, majd Bokros Lajos mellett dolgozó Kerék-Bárczy Szabolcs a 168 Órában megjelent publicisztikájában azt írta, hogy a baloldali ellenzék csak a biztos szavazóközönséget osztja fel újra és újra egymás között, meg sem kísérel nyerni, mivel vezetőit többnyire csak a megszerezhető parlamenti helyek biztosítása foglalkoztatja. A nem túl radikális megállapítások is bőven elegendőnek bizonyultak a párton belüli botrányhoz, a DK elnökségi ülésén megkoreografált rendben ítélték el a hozzászólók a pártszerűtlen magatartást.
Gyurcsányék ingerültsége érthető. Ellenzéki körökben addig van erejük, amíg fenn tudják tartani a kérlelhetetlen Orbán-ellenesség látszatát, ugyanis más, átütő üzenettel nem tudtak előállni ők sem. Kezdetben úgy tűnt, hogy a párt az egykori Demokratikus Charta érzésvilágának politikai kifejeződése, ám valójában még ezt a kört sem sikerült megmozdítani, a volt SZDSZ-es és párthoz nem kötődő baloldali véleményformálókat bevonni. A DK által választáson megszerzett nyolc fontos tisztségből (parlamenti és EP-képviselők, fővárosi képviselő, nagyvárosi polgármester) hetet korábbi szocialista káder tölt be, és egykori szocialisták adják a párt derékhadát is. Ez viszont kijelöli a korlátokat is. Gyurcsány is arról beszélt a DK Országos Tanácsa előtt, hogy a tagság menthetetlenül öregszik, és hogy hiába növekedtek valamelyest az MSZP kárára, áttörést nem sikerült elérniük.
A szegedi Cincinnatus
Gyurcsány Ferenc vélhetően ugyanazt hagyta figyelmen kívül, amit a pusztán túlélésre bazírozó szocialista vezetők: nem lehet a vereségre játszani, vagy abba előre beletörődni, ugyanis így a vereségig sem lehet eljutni. Nem lesz hozzá ember. Megint nem érzékelték, hogy a külvilág számára egyértelmű, amiről ők csak pusmogva beszéltek a hvg.hu munkatársainak különböző sajtóeseményeken: nem hisznek abban, hogy megverhető a Fidesz. Csak az nem világos, hogy akartak így egyáltalán aláírásgyűjtőket, szórólapozókat, agitátorokat és végső soron szavazókat gyűjteni? Várható volt, hogy ezt a struktúrát a választásokig nem lehet eltolni, a pártok környékén és a pártokon belül ezek a kérdések meg fognak fogalmazódni, és a törékeny koalíció által támogatott MSZP-s vezetés kénytelen lesz kapitulálni előttük.
Ez történt, így Botka László akadálytalanul törhet előre a jelöltségig, ami egyben azt is jelenti, hogy az alapszabályuknak megfelelően a párt irányítását is átveszi a választások előtt. Az MSZP nagy öregjei és a Botka–Tóbiás-duó ellenlábasai egyaránt azt hangsúlyozták, hogy a szegedi polgármesternek nincs alternatívája, a párton belüli támogatottsága szinte teljes. Volt, aki azt is hozzáfűzte, hogy „öngyilkos lépés volt” tavaly kiszavazni a választmány éléről.
Botka erejét és hitelét növeli, hogy ő valóban vállal kockázatot: biztosnak tűnő komfortzónát hagy ott egy meglehetősen kétséges kimenetelű megmérettetés érdekében. Ezt hangsúlyozza is, megtoldva azzal, hogy a számtalan egyéni túlélési stratégiával szemben ő nem maga miatt vállalná a jelölést, hanem a baloldal túléléséért, mert például a jobbikos gondolatkísérleteknek szerinte csak annyi eredményük lehet, hogy a radikális jobboldali párt balról is rengeteg szavazatot gyűjt be. Ugyanakkor az is igaz, hogy Botkának később nem nagyon lesz már lehetősége, hogy az ellenzék listavezetője, és a hivatalban lévő miniszterelnök kihívója legyen, valójában nincs más választása, mint most megpróbálkozni ezzel.
Ami nem lesz könnyű – még a tisztes vereség sem. Hiába áll ki ugyanis Botka mellett a saját pártja, óhatatlanul belekerül egy alkufolyamatba, amelyben nyilvánosan fogják megkérdőjelezni vagy személyesen az ő alkalmasságát, vagy a pártjáét, mikor jelölését MSZP-diktátumként értelmezik. Magyarán a baloldal a Fidesz helyett elvégzi a karakterrombolás első fázisát. Másfelől – bár arról beszél, hogy nem a meglévő szavazókhoz akar szólni, hanem ahhoz az egymillióhoz, aki még a győzelemhez kell – a szegedi városvezető szemlátomást ódzkodik az előválasztástól, vagyis az egyetlen közszájon forgó politikai innovációtól, amely segítene a baloldalnak kitörnie a karanténból. Az erősen kérdéses, hogy önmagában kommunikációval el lehet-e érni a baloldal hagyományos bázisán túli szavazókat.
A párt korábbi elnöke, Lendvai Ildikó merészebb tervet javasol. Szerinte választási mozgalom kell, bejegyzett választási párt, amelynek első 10-15 helyén nem állhatnának korábbi kormányzati politikusok, viszont előre kell engedni a sokat emlegetett civileket. Botka ezt nem zárja ki, csakhogy ehhez a DK-nak is lesz egy-két szava. Gyurcsány ugyan megtorpanni látszik, de nincs kedvezőbb szerep számára, mint az igaztalanul háttérbe szorított államférfié, akinek már megint nem hagyják, hogy érvényesítse megváltó elképzeléseit. Amennyiben a szocialistákon múlik, valóban nem hagyják, Botka például azzal érvel, hogy őt rendre azzal állítják meg ismeretlenek, hogy „váltsátok le Orbánt, de ne hozzátok vissza Gyurcsányt”. Számtalan baloldali szívét melengető vágy ez, de a vége mégis lehet, hogy az lesz, hogy Orbánt sem váltják le, és Gyurcsányt is visszahozzák.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
