Alakulgat az új baloldal, mintha már kormányfőjelöltjük is lenne

Kivonulás, megosztó akció, kudarc, vereség, pozícióharc – ez az általános kép alakult ki a magyarországi baloldalról. Elterjedt vélekedés szerint a 2006 őszétől sorozatban elszenvedett hét megrázó választási vereségből tanulni képtelen, elhasználódott politikusok, közép- és mikropártok marakodnak egyre kisebb téten; sokan már azt sem zárják ki, hogy lengyel mintára az egész irányzat eltűnik a süllyesztőben.

Koránt sincs olyan gyászos helyzetben a baloldal, hogy temetői hangulat lengje körül. Az elmúlt két évben megtapasztalhatta azt az élményt, amelyben már nagyon régen volt része: a sikerét. A közvélemény-kutatásokra rácáfolva megnyert több időközi parlamenti választást (HVG, 2016. március 5.), és az MSZP fontos kérdésben, a vasárnapi boltzár ügyében kényszerítette totális hátraarcra a kormányzatot. A saját egyéniségeit fölszámoló kormánypárttal szemben (HVG, 2016. június 2.) a baloldalon föltűntek önállóan is értelmezhető, hitelesnek bemutatható szereplők. A legutóbbi általános önkormányzati választáson kifejezetten megerősödött néhány szocialista városvezető, és szakmai vagy mozgalmi előélettel rendelkező politikusokat is sikerült helyzetbe hozni. Ilyen például Karácsony Gergely zuglói polgármester vagy a teljesen önálló karaktert építő Juhász Péter, és az Európai Parlamentben is ülnek el nem koptatott képviselők.

Közben a pártoktól függetlenül egy fiatalos, újbalos kultúra bontogatja szárnyait. Közösségi terekkel (mint például az Auróra Közösségi Ház), elméleti műhelyekkel, blogokkal (Kettős Mérce, Dinamó), honlapokkal, recipiált nyugati irodalommal, különböző társadalmi gondokon segíteni igyekvő önkéntesekkel, közéleti témákban cselekvő civil aktivistákkal (Humán Platform). Ez a kör ugyan nem nagy, és kevesek számára tűnik lényegesnek, de egy eszme terjedéséhez, divattá válásához nélkülözhetetlen, és hatással van a hivatalos politikára. 2002 után a jobboldalon volt hasonló, a radikális és az ifjúkonzervatív szegmensében egyaránt, ám az elmúlt hat évben sem a Fidesz, sem a Jobbik környékén, sem kettejük között nem indult meg semmilyen szellemi, személyi pezsgés.

A feladvány rendkívül nehéz, egymást jószerével kizáró feltételeknek kéne megfelelnie a baloldalnak. Kezdve azzal, hogy pontosan kikről, miről is beszélünk, mert a baloldal megjelölés egyáltalán nem magától értetődő: a magyar baloldal súlyos identitásproblémával küszködik. Nem véletlen, hogy több kisebb szervezet határozottabban balos követelésekkel – például a feltétel nélküli alapjövedelem fölkarolásával – igyekszik versenyre kényszeríteni a nagyobbakat, és hogy a négy MSZP-elnök-jelöltből három is az alapokhoz való visszatérést sürgeti. Holott nem egyértelmű, hogy léteztek-e ilyen alapok. A régi, nagy MSZP eleve heterogén, győzteseket és veszteseket egyaránt képviselő konglomerátum volt, és úgy általában is a magyar demokrácia egyik születési rendellenessége, hogy a táborszervező logika nem feltétlenül az azonos nézeteken vagy a közös érdeken nyugodott, hanem legalább ennyire generációs és kulturális jegyeket mutatott. „Létrejött egy szociálliberális életérzés, amely igen erőteljes csoportformáló erővel bírt, csak az a baj, hogy ilyen szavazó nincs” – mondta a HVG-nek egy korábbi szocialista miniszter, és ha szavazó akad is, az valóban tisztázatlan, hogy milyen program kerül hozzá. A baloldallal egy akolba terelődött liberálisok például rendre a saját elképzeléseiket kérték számon a szocialistákon, míg a népbarátabb koncepciót dédelgetők folyamatosan idegen szerepbe kényszerítve érezték magukat, és ez a helyzet egészen mostanáig kölcsönösen frusztrál mindenkit. A teljes magyar politikai élet letisztulását csakugyan segítené egy karakteresebb baloldali alternatíva fölmutatása.

Gyurcsány Ferenc majálison. Etetik egymást?

Vörös Szilárd

Ezt az opciót azonban határozottan zavarja az ellenzékiség. A jelenlegi kurzusnak ugyanis nemcsak baloldali és nemcsak liberális, hanem mindenféle más ellenfelei is vannak, magukat konzervatívnak tartó személyeket és csoportokat is ideértve. Erre válasz lehet, ha az ellenzék másutt, a demokraták és a többiek között fedezi föl a törésvonalat. Ezt képviseli Gyurcsány Ferenc korábbi miniszterelnök, a DK elnöke, az MSZP-s elnökaspiránsok közül pedig Molnár Gyula volt újbudai polgármester. „Nem bal-jobb kérdés van ma, nem az a lényeg, hogy mit gondolunk a családi adókedvezményről, hanem azt kell látni, hogy épül egy önkény, és az a kérdés, hogy mit tehetünk ellene” – fogalmazott a HVG-nek Gyurcsány. Tényleg kérdés, mert a Fidesz ellenzéke adós a válasszal, nagyrészt erre ment teljesen rá a 2014-es kormányváltó kísérlet. Nem derült ki, és ma sem tudni, hogy pontosan mire kérnek fölhatalmazást, hogy ha úgymond a demokrácia helyreállítása a cél, akkor ezt miként kívánják elérni.

Amíg a Fidesz gátlástalanságátkell ecsetelni, addig az ellenzéki vezetők egymást licitálják túl, ám azonnal elbizonytalanodás figyelhető meg, ha a vele szembeni föllépésre terelődik a szó. Ilyenkor marketingfogásokat, agitációs technikákat kezdenek emlegetni, magyarán úgy viselkednek, mintha egy szokványos parlamenti demokrácia versengése zajlana. Ennek a magatartásnak az okát egy, a DK-ra korábban befolyással bíró, azóta a párttól eltávolodott értelmiségi abban látja, hogy az ellenzék nem néz szembe a kelet-európai rendszerváltások egyik tanulságával: az állampártokat előbb le kell győzni, és csak utána jöhet a választás. Ezzel szemben az egyik LMP-s képviselő szerint egyetlen nagy akarással ez már nem fog menni, azaz most már benne vannak a Fidesz közjogi rendszerében, ezen belül kell változást elérni, ez pedig pusztán tagadással nem fog menni.

Hasonlóan vélekedik Szigetvári Viktor, az Együtt elnöke: „Orbán-ellenes koalícióval nem lehet választást nyerni, ez egy rossz cucc”, a választók jelentős részénél ugyanis nem így jelenik meg a dilemma. Tény, hogy százezrével vannak olyanok, akik úgy Orbán-ellenesek, hogy vele együtt a 2010 előtti garnitúrát is elzavarnák. Leegyszerűsítve: ez a kérdés a baloldalon Gyurcsány-problémaként és az MSZP márkanévproblémájaként merül föl. Az MSZP és a DK egymással vívnak dominanciaharcot, amelyben a szervezeti előny a szocialistáknál, a retorikai Gyurcsánynál van. Mármint ami a megmaradt, a 2010-esnél nem nagyobb, hagyományos szocialista bázist illeti, mert újabb szavazók megszerzésére ez a verseny így nem is terjedhet ki. Gyurcsány a visszamenőleges jóvátétel ígéretét hordozza azoknak, akik a legnehezebb időszakban is kitartottak mellette, és akik a közelmúltjukat érzik elárulva, amikor az MSZP vagy bármely más erő elhatárolódni igyekszik a volt pártelnök-miniszterelnöktől. Ezt hozta felszínre Őszöd megünneplése is, amit Szigetvári elképesztőnek nevez. Egy szocialista politikus pedig ezt azzal toldja meg, hogy amit Gyurcsány csinál, az „politikailag nehezen értelmezhető, emberileg nehezen elviselhető”, és úgy általánosságban is visszatetszőnek tartja, hogy azok a politikusok, akik a pártja nevében kormányoztak, és akiknek a párt népszerűtlensége nagyban köszönhető, elhagyták a pártot, és kívülről mutogatnak, hogy az MSZP képtelen megújulni.

A baloldal számára megoldást jelenthetett volna, ha egy új erő legyőzi a régi garnitúra politikusait és szervezetét, és fölsorakoztatja maga mögött a szavazóit. Nem sikerült ez a kísérlet azonban Bajnai Gordonnak – főleg azért, mert nem tudta elhitetni, hogy formációja tényleg valami újat jelent –, de nem sikerült a valóban új, a parlamentbe önjogon kétszer is bekerült LMP-nek sem. A párt beleragadt a saját strukturális válságába. Az egyszerre haragoszöld és sötétvörös képződmény rendelkezik a leginkább centrista szavazókkal, a minden oldal irányából középre húzódni vágyókkal – ez egyben ki is jelöli számára a plafont, amelyet ezzel a háttérrel nem lehet áttörni. Föltehetőleg ezt látta be a visszavonuló Schiffer András, aki a HVG-nek szívesebben beszélt távlati terveiről és világnézeti kérdésekről – ami erősítette a benyomást, hogy távozása egy későbbi belépőt készít elő. Ám az LMP-ből érkező hírek szerint más miatt is dönthetett így: a párt 600 fős minigépezete masszívan ellenállt a bővülésnek, márpedig egy bizalmatlanságtól terhelt, előszeretettel stigmatizáló környezetben egy pártvezető aligha tudja üzenetekkel átpozicionálni magát és pártját.

Az MSZP tisztújítása éppen ezért is inkább szervezeti-szövetségi kérdésekről szól, mintsem tartalomról. A sorompóba állók (a már említett Molnár Gyulán kívül a jelenlegi elnök Tóbiás József, valamint Harangozó Tamás parlamenti képviselő és Szanyi Tibor EP-képviselő) nagyon hasonlókat mondanak. Baloldaliságról, Európáról, demokráciáról értekeznek, de ettől még a párt nem fog kitörni a karanténból, és nem kerül jobb helyzetbe akkor sem, ha valamennyire meg tudja emelni a támogatottságot, ha jobban teljesít a DK-val való birkózásban. Perdöntő ennek a szituációnak, illetve ebből következően annak fölismerése, hogy a lehetséges partnerekkel kialakítható-e olyan együttműködés, amelyik túlmutat a 2014-es megoldáson. Karácsony Gergely a PM társelnökeként emiatt gondolja úgy, hogy nem közömbös neki az MSZP-tisztújítás. Szigetvári azt is hozzáfűzte, a Tóbiás-féle pártvezetés javára írja, hogy nem akarta bedarálni a kisebb ellenzéki szervezeteket, és nyitottnak mutatkozott a kibontakozás új, közös formái iránt.

Ilyenről eddig egyetlen konkrét javaslat hangzott el, az előválasztás intézménye. A PM által fölvetett, de a Republikon Intézet által kidolgozott koncepciót Tóth Csaba igazgató azzal méltatta, hogy általa megelőzhető lenne az, ami például most Dunaújvárosban történt: utólag derült ki, ki volt az alkalmasabb jelölt. Mert ezen a választáson nemcsak az történt, hogy a DK-s jelölt nagyon megelőzte szocialista riválisát, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Gyurcsányék által preferált tárgyalásos metódus sem működik. A két induló nemhogy együtt nem érte el a Fidesz támogatottjának eredményét, de még a 2014-es őszi összefogásos teljesítménytől is elmaradt, pedig a Fidesz esése tovább folytatódott. Az előválasztás viszont Tóth szerint jelentős mobilizációs erővel bírna, és sokkal inkább az kerülne a középpontba, hogy ki az esélyes jelölt, nem pedig az, hogy ki kit miért utál. A kivitelezést illetően azonban már fölmerülhetnek aggályok. Ezek jogosságát Tóth sem tagadja, de azt mondja, vannak ötleteik, és szerinte a módszer nem csupán a helyi jelöltek kiválasztására megfelelő, de országosan is alkalmazható. Utóbbihoz még jelölt is akadna, aki mögé ily módon legitimáció szervezhető, aki esetleg el tudja azt érni, amit az időközi választásokon az eredményesebb baloldali jelöltek elértek: a pártlogó nem rongált rajtuk, mert rendelkeztek saját történettel.

Botka László. Rástartol a miniszterelnökjelöltségre

MTI / Kelemen Zoltán Gergely

Létezik olyan aktív politikus, akinek miniszterelnök-jelöltségét az MSZP-ben hol nyíltan emlegetik, hol csak pusmognak róla, akit a PM-ben és az Együttben is elfogadhatónak tartanak, és akiről még Gyurcsány Ferenc is azt nyilatkozta korábban: semmi sem menti meg attól, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen. Ő Botka László, Szeged polgármestere. Vele szemben indul Hiller István a választmányi elnöki tisztségért, így igazából ez a párharc a lényegi, nem a pártelnökségért folytatott tülekedés. Hiller csupán annyival kommentálta Botka esetleges jelöltségét, hogy erről az érintettet kell megkérdezni. A szegedi polgármester szerint a nyomulás azt bizonyítja, hogy mégiscsak van esély, a másik lehetőség azonban ennek az ellenkezője: a fogyó helyekért indult meg a küzdelem. Őt ez utóbbi nem érdekli – állítja, mivel 2019-ig Szegedhez köti a mandátuma. Ebből az következik, hogy közjogilag vagy miniszterelnök-jelöltként vesz részt a 2018-as parlamenti választáson, vagy sehogy. Arra, hogy el tudja-e képzelni magát miniszterelnökként, így felelt: „Politikus vagyok, normális Magyarországon szeretnék élni.”

Botkának volt véleménye Hiller indulásáról: kevés dolog árthat többet az MSZP-nek, mint egy Botka–Hiller-párharc, főleg hogy utóbbi politikusnak volna helye a vezető testületekben. Információnk van arról, hogy az elnökhelyettesi tisztséget föl is ajánlották neki, amit ő elhárított. A parlament alelnökét többen nem értik az MSZP-n belül, és egyből pletykák kaptak lábra, amelyek szerint Hiller ambícióit a Fidesz élesztgeti. Voltak, akik fölidézték, hogy Orbán Viktor tavaly mint a nemzeti gondolat egyetlen szocialista letéteményesét dicsérte Hillert, és emlékeztettek arra is, hogy az ősz folyamán Hiller kiállt a kormány kerítése mellett, mondván, nem tud jobb megoldást kínálni annál. Ő a sejtetéseket annyival intézte el, hogy olyan erős akarattal és tervekkel indul a tisztségért, hogy nem akar defenzívában válaszolni. Céljaként a választmány stratégiai programalkotó tevékenységének kidomborítását és az értelmiségi hátország megteremtését jelölte meg.

A szocialisták jelenlegi vezetése szerint viszont a választmányi elnökségnek az az értelme és értéke, hogy e poszt betöltője az a szereplő, aki nem konfrontálódik, vagyis ideális a későbbi jelöltséghez. Erre Botka indirekt módon felelt, mondván: ha az MSZP nem választja meg félidőben a választmány élére, úgy nyilvánvaló, hogy egy fontosabb szerepre később szóba sem jöhet – így a miniszterelnök-jelöltség mégiscsak tétje lesz a június végi kongresszusnak. Az elnökjelöltek közül mindenesetre Molnár, Harangozó és Szanyi is inkább Hillert támogatja. A legegyérteműbben Szanyi fogalmazott, aki a frakcióvezetői tisztségre meg Mesterházy Attilát kapacitálná. Erről, a Szanyi–Hiller–Mesterházy-trióról mondta egy ősrégi budapesti szocialista politikus, hogy százféle forgatókönyve van az MSZP halálának, ez kétségkívül az egyik legszórakoztatóbb.

A baloldal azonban még akkor sem tudna teljesen eltűnni, ha ismételten maga tenné ezért a legtöbbet. Itt ugyanis, Lengyelországgal szemben, mindig maradna olyan választói közönség, amelyet a jobboldali erők nem tudnak képviselni. Magyarországon ugyanis a mainstream jobboldal ott található, ahol a lengyel radikálisok, radikális kihívóik pedig még azon is túl helyezkednek el. Ezen csak az változtathat, ha a Jobbik baloldal általi elfogadása – amelynek ma már vannak jelei – tényleg behúzza Vona pártját középre.