Egyetlen magyar sincs egyedül?

Egyetlen magyar sincs egyedül?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Gál Antal
Tetszett a cikk?

Milyen állapotban van a szociális szakma? Milyen nehézségekkel küzd a koronavírus-járvány idején? Egy intézményvezető gondolatai az ágazatról a nehéz időkben.

Nehéz időszakot élünk. Mindannyian. Olyat, amikor esténként, a napi helytállást követően végig-, illetve újragondoljuk dolgainkat. Privát és közös dolgainkat is.

Huszonhét éve dolgozom a szociális és gyermekvédelem területén. Huszonhét éve hiszem, hogy fontos, amit teszünk, hiszem, hogy szükség van a munkánkra és hiszem, hogy lesz ez még jobb is. Jobb szolgáltatás és jobb – ha nem is arányos – de legalább alapszintű megbecsülés. Huszonhét évig voltak az ágazatunkat érintő kérdéseim, dilemmáim, voltak szakmatársaim, akikkel őszinte vitákat folytattunk ezekről, és voltak jobbító szándékú, szakmafejlesztő javaslataink.

Furcsa ez a vírus… Sok mindent „elpusztított” a közvetlen áldozatain túl is. Nekem is leginkább csak kérdéseim maradtak. Nem igazán van már konstruktív gondolkodás, elfogytak az alternatívák, megcsappant a hit és elcsendesült az indulat, a sértettség érzete is. Csak a kérdések tornyosulnak és az elkeseredettség. Meg a realitás döbbenete és a magárahagyatottság keserűsége.

Kérdések a szakmáról, a hivatásról. Kérdések félresiklott társadalmi viszonyulásokról, azok zsákutcáiról. Kérdések a kérdésekről, javaslatokról, és azok súlytalanságáról, erőtlenségéről:

Amikor március elején hazánkban is megjelent a Covid-19, a mi szakmánk képviselői is azonnal és az eddig is megszokott elhivatottsággal reagáltak. Én magam azt gondoltam, hogy ebben a nehéz, kihívásokkal teli időszakban végre jól láthatóvá – esetleg elismertté – válik majd mindenki számára teljesítményünk, a tisztességes munka értéke, hivatásunk társadalmi haszna is. És túllépünk végre pl. azokon az alapvetéseken, hogy a szociális munkás nem azonos a közmunkással, hanem ő egy közel 40 éve létező diplomával bíró szakember. Reméltem, hogy a hasznosságunk elismeréseként az évtizedek óta a legalacsonyabb bérezéssel bíró ágazat pozíciójából megkezdhetjük a felzárkózást, netán javíthatunk egy-két helyezést. Bíztam abban, hogy ezek hatására csökkenhet a megélhetési pályaelhagyók, a megkeseredett, kiábrándult és elszegényedő szakemberek száma.

Szóval nehéz időszakot élünk. És a szociális krízis – ami várhatóan tovább tart majd, mint a veszélyhelyzeti időszak – még csak ezután következik. Új típusú problémákkal, anyagi és egzisztenciális krízisekkel, a korlátozásokat követő felszabaduló és elszabaduló feszültségekkel, vagy éppen depresszív tünetekkel, külső és belső konfliktusokkal, szóval még több segítségre szorulóval, előre nem igazán látható szakmai kihívásokkal. Mi készülünk. De kezelésükben szükségünk lenne a kormány és az egész társadalom támogatására. Szeretném hinni, hogy tényleg nincs egyedül egyetlen magyar és egyetlen ágazat sem. De a vírus csak terjed, a szociális ágazat szenved, a kocka pedig – úgy tűnik – el van vetve.

Vagy esetleg mégsem? Tényleg furcsa ez a vírus. Bár valóban sok mindent elpusztított, de ritka értéket is teremtett: nemcsak kérdéseket, de új helyzeteket, új felismeréseket, átértékeléseket, megváltozott életfelfogásokat hozott. És most ez lehet a mi esélyünk!? A kormányé, a társadalomé és a szociális ágazaté együtt. Beszélnünk kellene végre közös céljainkról, elvárásainkról, felelősségünkről, feladatainkról. Új szemlélettel, tiszta szívvel és őszinte akarattal. 

A szerző a Szentesi Családsegítő Központ igazgatója

Hozzászólások