„Elfáradnak a családi cégek, de nem a munkában, hanem az életben. Én száz év tapasztalat mellé ugyanennyi történelmi keservet is örököltem. Még külföldön sem láttam olyat, hogy hatnál több generációt megélt volna egy családi vállalkozás” – mondja Váradi István, a legrégibb hazai orgonaépítő dinasztia negyedik generációs vezetője.

A Váradi és fia 2020-ban lesz százéves, de a család valójában ennél régebb óta foglalkozik orgonaépítéssel. „Váradi József, a dédapám először cimbalomművész felesége számára készített hangszereket, majd orgonákat is épített a 19. század végi Kolozsváron. Fiuk már eltökélten ezt a pályát választotta, feljött Pestre, hogy lovag Országh Sándortól tanulhasson.”

Máté Péter

Országhé volt akkoriban a legnagyobb orgonaépítő cég, és az első, melyet kifejezetten erre a célra terveztek – még sínek is összekötötték a vasútvonallal. Az Országh-dinasztia azonban megszakadt, Országh Sándor mindhárom fiát elvesztette az első világháborúban. Mikor műhelyvezetőjét, a Váradi fiút is besorozták, kiválthatta, mint nélkülözhetetlent. 1920-ban Miklós saját céget alapított, mely azóta apáról fiúra száll. „A fénykor? Nagyjából 10 év volt, 1929-től. A II. világháború után a céget államosították, a gépeket elvitték az Egyesült Izzóba. Nagybátyám és apám be kellett, hogy vonuljanak a fővárosi hangszerkészítő üzembe dolgozni, nagyapám meg ott maradt egyedül, a kiürített műhelyben” – meséli Váradi István.

A nagyapa a hatvanas évek elején vállalta el a veresegyházi katolikus templom orgonájának építését, de nem tudta befejezni – halálos ágyán ígértette meg fiával, hogy bevégzi, amit ő elkezdett. „Apám teljesítette is a kérését, de ennek megvolt az ára: fel kellett mondjon a vállalatnál. Kiváltotta az iparengedélyt, és kézzel, gépek nélkül dolgozott, javításokból éldegélt” – meséli Váradi István, aki a céget 1989 után kárpótlási jegyekből építette újra. „Rohant mindenki külföldre, megnézni, mit csináltak az elmúlt fél évszázadban az ottani orgonaépítők. Újra felvettem a kapcsolatot azokkal a cégekkel, akikkel nagyapám még a harmincas években dolgozott. Be is hoztuk gyorsan a lemaradást, végre értelmet nyert apám áldozata.”

Máté Péter

Váradi magánmegrendelésre és az egyháznak is dolgozik; ő jegyzi többek között a Szent István Bazilika, a pasaréti templom, a Belvárosi Főplébánia templom, a Karmelita templom, a Kalocsai Főszékesegyház, a pécsi Székesegyház és az egri Bazilika orgonáit is. Az orgonaépítő szerint a rendszerváltás utáni fellendülés nagyjából az ezredfordulóig tartott. „Akkor új irány jelent meg az egyházon belül: a digitális orgona, illetve a gitárzene. Értem én, hogy az utóbbi énekkíséretre alkalmas, sokkal olcsóbb, és még a fiatalokat is be lehet vele csábítani, de illik mondjuk egy püspökavatáshoz? Bach ugyan dorombon is jól szól, de hogy kíséri a kórus, hogyan énekelnek rá a hívek? És mihez kezd néhány szál gitár egy bazilikában? Ott úgy kell megszólalnia egy hangszernek, hogy mindenkiről leessen a gatya.”

Váradi azt mondja, ha ez a tendencia folytatódik, nem marad Magyarországon orgonaépítő. „Már mi is szinte csak külföldre dolgozunk, pedig nem könnyű ott megkapaszkodni, pl. csak Bajorországban 360 bejegyzett orgonaépítő van.”

Máté Péter

Itthon azonban még nehezebb, a piac kevesebb mint egy tucat orgonaépítőt tart el, „ebből három állná meg a helyét nemzetközi versenyben. Ráadásul a munkák elnyeréséhez szükség van egy orgonaművész pártfogóra, és a külföldi tapasztalataimmal ellentétben – ahol a pap csak akkor találkozik az építővel, mikor megszenteli az orgonát – nálunk őt is meg kell nyerni az ügynek.”

De mennyit is kell összekalapolnia a templomnak, ha új orgonát szeretne? A hangszer árát nem darabban, hanem regiszterenként, azaz sípsoronként mérik. „Az otthoni használatra szánt – elsősorban orgonaművészek által keresett – 5 regiszteresek a legkisebbek, sípsoronként kb. 5 millió forint a teljes áruk. Egy templomi, 100 regiszternél nagyobb orgona ára csaknem milliárdos tétel, Nyugaton ennek a kétszerese” – kalkulál Váradi. Egy remek orgona viszont bevételt is generál a templomnak, „az Elbán túl pénzt szednek azért, hogy meg lehessen őket csodálni közelről.”

Máté Péter

Ezzel a lehetőséggel nem sok magyar templom él – a templomok temploma, a Szent Péter Bazilika sem. A 19. században ugyanis a Vatikán nem építette meg a világ legnevesebb orgonaépítője, Aristide Cavaillé-Coll által tervezett, méretrekorder, „mai áron kb. 5 milliárd forintba kerülő orgonáját”, és 2017-ig egy mikrofonerősítésre szoruló, azóta meg egy digitális hangszert használnak. Két éve 10 ezren írtak alá petíciót ez ellen, és „az új orgonára több ezren megkezdték a gyűjtést is. Ha össze is jön a pénz, azt már nem érem meg, de remélem, a keresztfiam is részt vehet az építésben.” Váradi István fia ugyan „mindig segít, ha kell”, de nem kötelezte még el magát egyértelműen a szakma mellett, a keresztfia viszont kitanulta a szakmát, és most Svédországban dolgozik egy orgonaépítő cégnél.

Váradi István és bátyja a hangszerkészítő iskolában végeztek, ahol „egy tanár tanított minden hangszert, és amikor az orgonára került a sor, csak kihívta a bátyámat, hogy tessék, tőle kérdezzetek, gyerekek.” Az orgonaépítő maga is oktatott 30 évig, „a hangszerkészítő iskolában viszont a diákok 70 százaléka a katonaságot akarta csak így elkerülni, vagy a sikertelen egyetemi felvételi után kellett kitöltenie valahogyan egy tanévet. Az iskola ráadásul nem is elég; 20 évig kell tanulni, hogy valaki meg tudjon építeni egyedül egy orgonát. Még nagyapám számolta össze, hogy 35 szakma fortélyaival dolgozunk, és 70 évesen úgy tartotta, még mindig nem tud eleget. A háború előtt inaskodással lehetett tanulni, de később sokszor láttam, hogy a mester inkább behúz a gyalupadra egy MDF-lapot, és amögé bújva épít, nehogy a segéde ellesse a fogásokat.”

Máté Péter

Váradi István tízféle egzóta fával dolgozik, a mechanikus orgonákon pedig olyan tengelyezést és alkatrészeket használ, melyek 100 évet is kibírnak. A hangszerben a több száz éves tudás és a számítástechnika egyesül, például a Szent István Bazilika regisztereit is számítógép vezérli. „Az orgonista előadás előtt betáplálja, miket akar megszólaltatni, így nem kell állandóan a regiszterekhez nyúlkálnia. Ez nem csalás, mert belül az orgona ugyanolyan, mint Bach korában – csak hússzor jobb minőségben.” A legtöbb építéshez használt technika azonban sok száz éves, kezdve például az orgona helyéül szolgáló akusztikai gyújtópont meghatározásával, melyet tapsolással, kopogással, és egyéni trükkökkel azonosítanak be a mesterek.

A hangszer akkor szól a legszebben, ha vastag márványfalak veszik körül, arról pattognak vissza a hangok. „A Müpába szinte hiába épült olyan szép orgona, a faborítás sok hangot elnyel. Az is fontos, teltház van-e a templomban: egy vacak orgona olyankor meghal, nem hallatszik a hangja az énektől. De egy jó orgona épp akkor kel életre: ha üres a templom, csak a magas és mély regisztereket hallani – a közepe, a súlya, a magja csak akkor szól, mikor az embervatta kitömi az egész házat” – mondja Váradi, aki úgy véli, az orgona az egyetlen hangszer, melyben úgy lehet a hibát eltüntetni, hogy a hangszer erényére váljon. „Közelíthetünk a tökéleteshez. Persze mindegyikben van hiba – még ha ugyanazt kétszer nem is követem el. De a következőnek mindig úgy fogok neki, hogy na, ez most tökéletes lesz.”