„Elfáradnak a családi cégek, de nem a munkában, hanem az életben. Én száz év tapasztalat mellé ugyanennyi történelmi keservet is örököltem. Még külföldön sem láttam olyat, hogy hatnál több generációt megélt volna egy családi vállalkozás” – mondja Váradi István, a legrégibb hazai orgonaépítő dinasztia negyedik generációs vezetője.

A Váradi és fia 2020-ban lesz százéves, de a család valójában ennél régebb óta foglalkozik orgonaépítéssel. „Váradi József, a dédapám először cimbalomművész felesége számára készített hangszereket, majd orgonákat is épített a 19. század végi Kolozsváron. Fiuk már eltökélten ezt a pályát választotta, feljött Pestre, hogy lovag Országh Sándortól tanulhasson.”

Országhé volt akkoriban a legnagyobb orgonaépítő cég, és az első, melyet kifejezetten erre a célra terveztek – még sínek is összekötötték a vasútvonallal. Az Országh-dinasztia azonban megszakadt, Országh Sándor mindhárom fiát elvesztette az első világháborúban. Mikor műhelyvezetőjét, a Váradi fiút is besorozták, kiválthatta, mint nélkülözhetetlent. 1920-ban Miklós saját céget alapított, mely azóta apáról fiúra száll. „A fénykor? Nagyjából 10 év volt, 1929-től. A II. világháború után a céget államosították, a gépeket elvitték az Egyesült Izzóba. Nagybátyám és apám be kellett, hogy vonuljanak a fővárosi hangszerkészítő üzembe dolgozni, nagyapám meg ott maradt egyedül, a kiürített műhelyben” – meséli Váradi István.

A nagyapa a hatvanas évek elején vállalta el a veresegyházi katolikus templom orgonájának építését, de nem tudta befejezni – halálos ágyán ígértette meg fiával, hogy bevégzi, amit ő elkezdett. „Apám teljesítette is a kérését, de ennek megvolt az ára: fel kellett mondjon a vállalatnál. Kiváltotta az iparengedélyt, és kézzel, gépek nélkül dolgozott, javításokból éldegélt” – meséli Váradi István, aki a céget 1989 után kárpótlási jegyekből építette újra. „Rohant mindenki külföldre, megnézni, mit csináltak az elmúlt fél évszázadban az ottani orgonaépítők. Újra felvettem a kapcsolatot azokkal a cégekkel, akikkel nagyapám még a harmincas években dolgozott. Be is hoztuk gyorsan a lemaradást, végre értelmet nyert apám áldozata.”

Váradi magánmegrendelésre és az egyháznak is dolgozik; ő jegyzi többek között a Szent István Bazilika, a pasaréti templom, a Belvárosi Főplébánia templom, a Karmelita templom, a Kalocsai Főszékesegyház, a pécsi Székesegyház és az egri Bazilika orgonáit is. Az orgonaépítő szerint a rendszerváltás utáni fellendülés nagyjából az ezredfordulóig tartott. „Akkor új irány jelent meg az egyházon belül: a digitális orgona, illetve a gitárzene. Értem én, hogy az utóbbi énekkíséretre alkalmas, sokkal olcsóbb, és még a fiatalokat is be lehet vele csábítani, de illik mondjuk egy püspökavatáshoz? Bach ugyan dorombon is jól szól, de hogy kíséri a kórus, hogyan énekelnek rá a hívek? És mihez kezd néhány szál gitár egy bazilikában? Ott úgy kell megszólalnia egy hangszernek, hogy mindenkiről leessen a gatya.”

Váradi azt mondja, ha ez a tendencia folytatódik, nem marad Magyarországon orgonaépítő. „Már mi is szinte csak külföldre dolgozunk, pedig nem könnyű ott megkapaszkodni, pl. csak Bajorországban 360 bejegyzett orgonaépítő van.”

Itthon azonban még nehezebb, a piac kevesebb mint egy tucat orgonaépítőt tart el, „ebből három állná meg a helyét nemzetközi versenyben. Ráadásul a munkák elnyeréséhez szükség van egy orgonaművész pártfogóra, és a külföldi tapasztalataimmal ellentétben – ahol a pap csak akkor találkozik az építővel, mikor megszenteli az orgonát – nálunk őt is meg kell nyerni az ügynek.”

De mennyit is kell összekalapolnia a templomnak, ha új orgonát szeretne? A hangszer árát nem darabban, hanem regiszterenként, azaz sípsoronként mérik. „Az otthoni használatra szánt – elsősorban orgonaművészek által keresett – 5 regiszteresek a legkisebbek, sípsoronként kb. 5 millió forint a teljes áruk. Egy templomi, 100 regiszternél nagyobb orgona ára csaknem milliárdos tétel, Nyugaton ennek a kétszerese” – kalkulál Váradi. Egy remek orgona viszont bevételt is generál a templomnak, „az Elbán túl pénzt szednek azért, hogy meg lehessen őket csodálni közelről.”

Ezzel a lehetőséggel nem sok magyar templom él – a templomok temploma, a Szent Péter Bazilika sem. A 19. században ugyanis a Vatikán nem építette meg a világ legnevesebb orgonaépítője, Aristide Cavaillé-Coll által tervezett, méretrekorder, „mai áron kb. 5 milliárd forintba kerülő orgonáját”, és 2017-ig egy mikrofonerősítésre szoruló, azóta meg egy digitális hangszert használnak. Két éve 10 ezren írtak alá petíciót ez ellen, és „az új orgonára több ezren megkezdték a gyűjtést is. Ha össze is jön a pénz, azt már nem érem meg, de remélem, a keresztfiam is részt vehet az építésben.” Váradi István fia ugyan „mindig segít, ha kell”, de nem kötelezte még el magát egyértelműen a szakma mellett, a keresztfia viszont kitanulta a szakmát, és most Svédországban dolgozik egy orgonaépítő cégnél.

Váradi István és bátyja a hangszerkészítő iskolában végeztek, ahol „egy tanár tanított minden hangszert, és amikor az orgonára került a sor, csak kihívta a bátyámat, hogy tessék, tőle kérdezzetek, gyerekek.” Az orgonaépítő maga is oktatott 30 évig, „a hangszerkészítő iskolában viszont a diákok 70 százaléka a katonaságot akarta csak így elkerülni, vagy a sikertelen egyetemi felvételi után kellett kitöltenie valahogyan egy tanévet. Az iskola ráadásul nem is elég; 20 évig kell tanulni, hogy valaki meg tudjon építeni egyedül egy orgonát. Még nagyapám számolta össze, hogy 35 szakma fortélyaival dolgozunk, és 70 évesen úgy tartotta, még mindig nem tud eleget. A háború előtt inaskodással lehetett tanulni, de később sokszor láttam, hogy a mester inkább behúz a gyalupadra egy MDF-lapot, és amögé bújva épít, nehogy a segéde ellesse a fogásokat.”

Váradi István tízféle egzóta fával dolgozik, a mechanikus orgonákon pedig olyan tengelyezést és alkatrészeket használ, melyek 100 évet is kibírnak. A hangszerben a több száz éves tudás és a számítástechnika egyesül, például a Szent István Bazilika regisztereit is számítógép vezérli. „Az orgonista előadás előtt betáplálja, miket akar megszólaltatni, így nem kell állandóan a regiszterekhez nyúlkálnia. Ez nem csalás, mert belül az orgona ugyanolyan, mint Bach korában – csak hússzor jobb minőségben.” A legtöbb építéshez használt technika azonban sok száz éves, kezdve például az orgona helyéül szolgáló akusztikai gyújtópont meghatározásával, melyet tapsolással, kopogással, és egyéni trükkökkel azonosítanak be a mesterek.

A hangszer akkor szól a legszebben, ha vastag márványfalak veszik körül, arról pattognak vissza a hangok. „A Müpába szinte hiába épült olyan szép orgona, a faborítás sok hangot elnyel. Az is fontos, teltház van-e a templomban: egy vacak orgona olyankor meghal, nem hallatszik a hangja az énektől. De egy jó orgona épp akkor kel életre: ha üres a templom, csak a magas és mély regisztereket hallani – a közepe, a súlya, a magja csak akkor szól, mikor az embervatta kitömi az egész házat” – mondja Váradi, aki úgy véli, az orgona az egyetlen hangszer, melyben úgy lehet a hibát eltüntetni, hogy a hangszer erényére váljon. „Közelíthetünk a tökéleteshez. Persze mindegyikben van hiba – még ha ugyanazt kétszer nem is követem el. De a következőnek mindig úgy fogok neki, hogy na, ez most tökéletes lesz.”