A múlt héten a kultusztárca vezetője, Hiller István és a főbb filmszakmai szervezetek vezetői egyformán elégedettségüknek adtak hangot: pont kerülhet egy folytatásos történet végére; megszülethet a filmvagyon archiválásáról, a filmjogok kezeléséről, a filmművészet támogatásáról, az államilag garantált pénz mennyiségéről (három év alatt 10 milliárdra emelkedik a támogatás), elosztásáról, a filmes ipar működéséről rendelkező, valóban fontos törvény.

A filmesek hosszú évek szakmaközi és pénzügyi-politikai egyeztetése után végül is karakán "céhes öntudatról" tettek tanúbizonyságot, a filmszakmai kerekasztal mind a 18 szervezete egyöntetűen elfogadta a tervezetben foglaltakat. Azt is megmutatta az egyeztetési folyamat, hogy a Magyarországon a filmszakma érdekérvényesítő képessége sokkal jobb, mint más művészeti ágaké.

Nyilván nem hagyhatók figyelmen kívül a filmművészet direkt pénzügyi, ipari vonatkozásai. A filmművészet hátországa, a filmipar szélesebb értelemben vett infrastruktúrája a televízióktól a mozihálózatig terjed. Ha egy ország filmipara fellendül, annak egyenes gazdasági konzekvenciái vannak, a bérmunka és a saját fejlesztésű filmek munkahelyeket teremtenek, a forgalmazás pénzt generál. Itt kézzelfogható a siker (vagy a bukás), egy-egy rangos fesztiválszereplés a kulturális önreprezentáció fontos része, azonnal presztízsnövekedést és akár anyagi bevételt is hozhat. A filmvagyon maga materiális vagyon, eladható, forgalmazható -elvben - az idők végezetéig.

Ám az érdekérvényesítés sikere csak részben tudható be a gazdasági vonatkozásoknak. Minálunk még mindig mintha a pártállami elv határozná meg az állami tudatot: "számunkra minden művészet közül legfontosabb a film".

Más művészeti ágak az utóbbi években érzékeny vereségeket szenvedtek. A Nemzeti Színház felépítése körüli politikai bohózatban többször nyílt színen arculcsapták a színházi szakmát. Igaz, az akkori kormány zavartalanul csinálhatott kampánykérdést az "ő" Nemzetijéből, mert a szakma képtelennek mutatkozott artikulálni és hathatósan képviselni érdekeit; az erre irányuló törekvések elszigeteltek maradtak.

Pedig a színház minálunk szinte kulturális "alapellátásként" működik, nagyobb városainkban néhol többtagozatos kőszínházak "szolgáltatják" a kultúrát. A mindenkori működési támogatás, ha éppen elégségesen is, de megvan. A színházi szakma talán épp azért maradt csendben a Nemzeti ügyében, hogy érintetlen maradjon a struktúra. Így is történt: az igazgatói posztok nálunk csaknem betonbiztosak. A kultusztárca biztosítja a "nagyok" túlélését, a Nemzeti és az Állami Operaház milliárdokkal megalapozott, biztos működését. A struktúra azonban - éppen, mert "kő-merev" - egy-egy új kezdeményezést nem képes integrálni. Főként nem, ha "műfajközi", mint a ma nemzetközi szinten legmagasabban jegyzett Krétakör, amelynek idehaza, befogadószínházi hálózat híján, még játszóhelye sincs.

A képzőművészet "nagy ügye" lehetett volna az új kortárs művészeti múzeum megépítése (a Nemzeti mellett), ám végül is nem történik egyéb, mint a ma valóban kedvezőtlen körülmények között működő Ludwig Múzeum elköltöztetése (és egyelőre csak remélhető, hogy a múzeum céljainak mindenben meg is felel az épület). Új alapítás tehát nem lesz, s miközben létrejön egy kiemelt helyzetű múzeum, több kitűnő vidéki kortárs művészeti gyűjteményünk helyzete fordul válságosra (ld.: HVG 2003. nov. 22. - Téli időszámítás).

Az irodalom érdekérvényesítő képessége talán a leggyengébb, bár igaz, ez a szakma talán a legkevésbé egységes. Az írószervezetek támogatása alacsony, 24 szervezet összesen 38,6 milliót kap, a hazai könyves ipar impozáns adatai (2002-ben 53 milliárd forintos összforgalom) nem tükröződnek a szépirodalom támogatásában, az állam a bevételekből magába az irodalomba elenyészően keveset hajlandó visszaforgatni.

Nemigen képzelhető el ma olyan helyzet, mint a filmeseknél, hogy miniszter és szakmai vezetők együtt nyilatkozzanak. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nem tekinti tárgyalópartnernek a szakma mégoly jelentős részét tömörítő, nagyobb szervezeteket sem (HVG 2003. nov. 22. - A tét határozza meg).

Miközben a filmművészet érdekérvényesítése során - még ha most Fliegauf Benedek, vagy Pálffy György be is futottak nemzetközileg, Tarr Bélát pedig a legjobbak között tartja számon a kritika - elsősorban a régi hírnévre mutat, addig egy friss irodalmi Nobel-díj sem volt elegendő, hogy az állami hozzáállás megváltozzék, s végre a kultúrafinanszírozás is munkának tekintse az írói alkotói folyamatot. Az alkotói támogatás, ami más műfajokban gyakorlat, az az irodalomban alig létezik.

Amellett, hogy a filmtörvény tényleg fontos; elgondolkodtató: a mindenkori kulturális kormányzat kiemelten kezeli a nagy, reprezentatív magyar filmeket (Hídember, Bánk bán, Sorstalanság) és szívesen keresi a neves filmművészek társaságát, számít a szakma jóindulatára. Talán mert az az illúziója, hogy a film "igazi tömegműfaj" lévén direkt módon hat a választópolgárra?