A MAHASZ (Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége) év végi ingyenes kiadványa szerényen csak a Zene címet viseli. A szórókiadvány a hazai kínálatot hivatott népszerűsíteni, de hiába írja jószándékúan az előszó, hogy miközben a "sztárok (magán)életéről sokat olvashatunk, maga a zene mintha kissé háttérbe szorult volna"; csak a krízist teszi nyilvánvalóvá. Már magával az ingyenes füzet gesztusával is; széles körű zenei sajtó, orientáló és kritikai orgánumok híján (talán csak a Wan2 ilyen) brosúrázni kell.

Európában az Egyesült Királyság az egyik olyan ország, ahol nem csökkent kétségbeejtően a hanghordozó-eladás, sőt, egyes szektorokban nőtt is. Többek között azért, mert a sajtó nyomatja a jó popzenét, főként, ha brit. A magazinok tele vannak vele, a rangos napilapok a kultúra rovatban egyszerre tárgyalják Schiff András londoni koncertjét, Cameron Jamie kísérleti filmjeinek premierjét a Radiohead új lemezével és a The Strokes brit turnéjával. Beemelik a popot a művészetek közegébe és felkeltik iránta az érzékeny közönség figyelmét. Ha úgy tetszik, a jófajta sznobizmusra is apellálnak, így cool lesz felfedezni egy-egy új bandát, új hangot.

A "rendes" zene kínálgatása dicséretes, de hát a MAHASZ mégsem határolódhat el saját tagjainak kiadványaitól. És a kiadók, még a multik is, kétlelkűek, mert miközben sajnálkoznak, hogy eladhatatlan nálunk a jó zene, ontják magukból a gagyit. Arról nem szólva, hogy ilyen mondatokkal, mint: "tehetségükben ott lapul az igényes zene és az ürességüktől megfosztott szavak ígérete" a mégoly kiváló előadók lemezét sem lehet elsózni.

Abban, hogy a helyzet idáig jutott, a fő felelős a magyar média. A Zene című kiadvány óvatosan bár, de érinti ezt a felelősséget. A Chart-elemzés megpendíti a húrt: "a piacvezető rádiók sajnos nem túl sok erőfeszítést tesznek" a helyzet javításáért. Enyhén szólva - tehetné hozzá az egyszeri zenehallgató. Ami ma a világon új és izgalmas, gyakorlatilag nem jelenik meg a magyar médiában. Míg a Stooges-reinkarnációktól hemzseg az új rockzenei színtér, előkerültek ismét a gitárok, New York és London trendcsináló zenekarai, a White Stripes, a The Strokes, a Kings of Leon nálunk nem hallhatók. Persze a koncertszínpadokon sem, hiszen a Deep Purple és az R-Go boldogítja a hazai füleket; Havas Henrik büszkén bele is mondja a kamerába a Heti Hetesben, hogy ő bizony mindkettőre jegyet vett. Ennél még az Önök kérték is progresszívebb.

A kereskedelmi rádiókból és tévékből egyként hiányzik 2003 kortárs popjának krémje. A tévé újra és újra az Év Hangját keresi, hiába tűnt el eddig mindenki, aki valaha hasonló tévés versenyeken nyert. Ki emlékszik a TV2 Sugar and Spice-ára és az RTL Klub All 4 Love-jára? Miközben nem sikerül elérni, hogy a hazai zene média-reprezentációja a kereskedelmiekben a 15, a közszolgálatiban a 30 százalék fölé kússzon, a két nagy tévécsatorna és a MAHASZ jog(díj)vitájának következményeként klipeket nem látni az RTL-en és a TV2-n. Az Emil Rulez! énekesének Magánszám című showja megszűntével friss hazai zenét csak a Fábry show ad. Kéthetente egy szám élő zene; ennyi jut a magyar nézőnek. A Viva talán késő este ad valami hallgathatót, míg a köztévében a Szuperbuli és a Bravo TV a zenés műsorok; így már érthető a MAHASZ szomorkás hangulatú füzetkéje, igaz, a hanghordozó-kiadók érdekérvényesítő képességét is minősíti mindez.

Mit tesz mármost a zenekedvelő? Klubokba jár, a nyilvánosság főáramától gyakorlatilag elszigetelt koncerthelyekre. Ha budapesti az illető. Ha nem, akkor reménykedik, hogy néhány kedvence valaha eljut a városába. Ezen kívül újrahallgatja a régi bakelitjeit és second hand CD-boltokban böngészik. Valamint letölt és másol. A fa alá idén is bekerülnek lapos tokokban a munkahelyen írt CD-k és a fénymásolt borítók. De ez már egy másik történet.