A legnagyobb amerikai országos napilap, a 2,2 milliós példányszámú USA Today szerkesztősége előző év nyarán, egy névtelen levél nyomán kezdett saját munkatársa után vizsgálódni. A küldemény - magát Kelley kollégájaként beállító - szerzője szerint a 43 éves „túlfizetett sztárújságíró” hamis idézetekkel tűzdelte tele egyes cikkeit. Az ezek után következő, Kelley-t kétségkívül megbélyegző vizsgálat főleg egy olyan, 1999-es beszámolójára fókuszált, melyben a riporter nem nevesített belgrádi emberjogi aktivista forrását idézve leírja: egy jugoszláv katonai naplóban egy koszovói falu etnikai „megtisztítására” kiadott konkrét parancsot találtak. Miután az újságírót alig másfél hete szembesítették azzal, hogy nem tudja a beszámolójában szereplő állításokat bizonyítani, kilépett a szerkesztőségből.

Az újságíró szakmát 21 éve űző Jack Kelley-t 2002-ben a terrorizmussal kapcsolatos tudósításaiért Pulitzer-díjra jelölték. Közel száz országból tudósított, s olyan embereket szólaltatott meg interjúiban, mint Mihail Gorbacsov, Fidel Castro, vagy a dalai láma. Kelley az ellene folyó vizsgálatot boszorkányüldözésnek minősítette. Kollégái megosztottak. Egyesek közülük a „félelem kultúrájáról”, a lapszerkesztőségen belül eluralkodott személyes bosszúkról beszélnek. Mások azon is elgondolkodtak: ha Kelley beszámolóit annyira gondosan készítette, ahogyan végig állította, akkor miért lépett ki végül?

Az biztos, hogy Kelley-ügy éppen egy olyan évet követően pattant ki, amelynek során Amerika (és más országok) polgárainak a tömegtájékoztatásban megrendült a bizalma. A USA Today botránya nem is vonatkoztatható el azoktól a kritikáktól, melyek a Fox és NBC csatornák háborús tudósításait vagy a Jessica Lynch közlegény (helyesebben: közleány) elrablásának meséjét tálaló The Washingon Postot érték. Ugyancsak adja magát a The New York Times tavalyi májusi botrányával a párhuzam; akkor a lap egyik tehetségesnek vélt újságíróját, Jayson Blairt érték sajtóhamisításon. A 27 éves fiatalember közel negyven cikke bizonyult hamisítványnak, olyan idézetek és leírások szerepeltek bennük, melyek köszönő viszonyban sem álltak a valósággal.

A jelenséget, a tekintélyes lapok munkatársainak lebukását rendszerint a tömegtájékoztatásban zajló öldöklő küzdelemmel magyarázzák; eszerint a nézők kegyeiért folyó harc és a szenzációéhség magától értetődően termeli ki azt a szemléletet, amely az izgalomkeltést előbbre sorolja, mint a hitelességet. A másik verzió szerint azonban sajtóhamisítás mindig is létezett, sőt, korábban talán nagyobb méreteket öltött. Az „információs”-nak nevezett, s ezerféleképpen definiált társadalom azonban - jóval egyszerűbbé téve az adatokhoz, idézetekhez, nyilatkozatokhoz, információkhoz, hírekhez való hozzáférést - oly hatékonyan képes ellenőrizni a médiamunkások művét, hogy a netán hamisításra vetemedő újságírók lebukásának veszélye manapság minden eddiginél nagyobb.