A ponyvára vetett műfaj elterjedtsége válthatta ki Szerb Antal dühét; az egyébként más esetekben belátónak bizonyuló filozopter főművében kíméletlenül sújtott le rá azokra, akik egyáltalán kézbe veszik a detektívregényt. Azt állította, hogy “a detektívregény olvasása szellemi emberhez méltatlan dolog.”. Álláspontja a közismerten arisztokratikus ízlésű Babits Mihályé mellett vaskalaposnak látszik.

A legnépszerűbb detektív

Versenyünk résztvevői a fiktív bűnügyi könyvek nyomozói, közülük is azok, akik egynél több írásban megjelentek, és kalandjaik magyar nyelven is olvashatóak. Önnek ki a kedvence? A vénkisasszony Miss Marple vagy Maigret felügyelő? A szicíliai Montalbano vagy a svéd Wallander? Esetleg Sherlock Holmes? Vagy a cinikus és melankolikus Philip Marlowe? Olvassa el ajánlóinkat, szavazzon!

A 20. századi magyar irodalom teljes megújítását elvégző, Nyugat című folyóirat családfájához tartozó Babits Mihály – mai szemmel is meglepő érveléssel - vette védelmébe a műfajt az Európai irodalom történetében. Ő éppen abban jelölte meg a műfaj újdonságát, hogy a sodró történetmondású detektívregényben érzékelte az irodalomra rátelepedett unalom fölszámolásának eszközét: szavaival „az Unalom Szentségének” megtörésére lehet a detektívregény célja.

A detektívregény jellemzésére a következőket írta: “(…) a kaland és az egyén lehetőségeinek korlátai egy rettenetesen uniformizált társadalomban, a lázadás és a zsarnokság: s éppen ez a probléma, ez az ellentét adja meg a detektívregények témáját. Azért jött oly mélyről, azért oly érdekes. S ha van műfaj ma, amely igazi, a nép lelkéből lelkezett, a nép fantáziájának kedves hősöket tud teremteni (a Rend vagy a Szabadság hőseit): az is a detektívregény. (Persze nem egyes silány detektívregényeket védelmezek: hanem magát a műfajt, mely a ponyva erős, szabad levegőjén érleli talán már a Formát és jövendő Homérosz számára)”.

Egészen biztos, hogy Babitsnak nem volt tudomása az óceánon túl érlelődő nagy átalakulásról, Dashiell Hammett, majd Raymond Chandler színrelépéséről, akik mondhatni a babitsi mércét valósították meg, s egyetlen egyszer sem árultak hamis portékát. Ők teremtették meg az amerikai nagyvárosokban élők fantáziájának alakjait, a lelki szabadság hőseit. Ezek után kimódoltnak tűnik Szerb panasza, bár az mindenképpen igaz, hogy számtalan jelenség egybejátszása, egymáshoz rendelődése nyomán alakul ki valamely nemzeti irodalomban a detektívregény iránti bizalom, vagy az esetenkénti jeges bizalmatlanság.

Ám az mindenképp megjegyzendő: vajon a detektívregény alakulása folyamán elfecsérelte volna mindazt, ami a kezdeteknél még komolyan jellemezte, amit Babits fogalmazott meg? Erre aligha lehet válaszolni, de valószínűleg nem jobban, mint más műfajokkal tették a kontárok. Ezért is csak sajnálni lehet, hogy Babits, aki értette a műfajt, nem gondolt arra, hogy irodalmilag hasznosítsa tapasztalatait.

Ezzel szemben a monarchia romjain alkotó és a világirodalmi értékek egész sorát létrehozó Karel Čapek cseh író kitűnő bűnügyi novellákat írt. Ezekben fölidézte a detektívregényt, elbeszéléseinek mégis eredeti a látószöge: az egyén lehetőségeit boncolgatja az uniformizált életben. Többségük paradigmatikus érvényű újrafogalmazás. Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér – ez a híressé vált metaforasor, mely egy rendszámot rejt el magában, nemcsak azt mutatja meg, ami a legközvetlenebb a detektívregényben: a rejtélyt, és azt, amit nyújtani kíván, a rejtvényt, hanem azt a képességet, amellyel megfejthető valami. Ez a képesség a nagy detektívfigurákban ölt testet; a detektívregény elhagyhatatlan jelensége a személyiség különös jegyeivel fölruházott detektív. A Hős, aki a szerep, amit ellát, és a látószög, amit elfoglal.

Mohai V. Lajos