Jövő március: már eladva

Talán a Beatles óta nem volt olyan zenekar, amely ennyire hosszú távon és mélyrehatóan meghatározta volna a zenét és a divatot. S amelyet ennyien próbáltak volna követni, feldolgozni, utánozni. Már csak ezért is megvolna az okunk, hogy írjunk róluk. Most még több okunk van rá: a napokban jelent meg a DM 11. stúdióalbuma, (Playing The Angel), a zenekar 25 éves, és eddig 50 millió hanghordozót adtak el világszerte. Mi is a világ vagyunk: a DM jövő márciusi budapesti koncertjére már elfogyott az összes jegy.

Már a név is kötelez: (Depeche Mode = Gyorsan változó Stílus/divat). Kevés olyan zenekar van, amelynek akkora és olyan hosszan tartó hatása van a divatra, mint a DM-nak. Az első években a DM-nek még nem volt kialakult, markáns öltözködési stílusa. Korai megjelenésükben keveredett a klasszikus angol mod öltözet, a punkos/new waves stílus és az ekkor berobbanó new romantic look. E korszak öltözeteit ma már nagyon kevés rajongó viseli, csupán néhány kisvárosi Dave-imitátor húz magára gyomorszájig felrántott farmernadrágot, nyakig begombolt inggel és három számmal nagyobb válltöméses zakóval. Érdekes megemlíteni, hogy egy-egy neves alkalommal (például: Top Of The Pops Tv-show) már megjelenik az enyhén military (térdig érő csizmák), enyhén a homoszexuális kultúrára utaló stílus (teljes bőrcucc, beleértve a klasszikus szegecses bőrsapkát). Egyedül Martin esetében erőteljesebb a szado-mazo viselet, mely annyira felerősödik, hogy ’83–84 táján egy-egy homályosabb képen, akár Madonnával is összetéveszthető.

Slágergyár A DM a nyolcvanas években © WAN2

A zenekar Berlinbe költözésével kezd kialakulni az az image, mely a Black Celebration album idején dominál és a Music For The Masses- és a Violator-korszakra teljesedik ki. A térdig érő katonai csizmák szép lassan bakancsokra cserélődnek, a bőrnadrág helyett Dave szívesen visel fehér 501-es Levis’ farmert fehér atlétával és Martens cipővel és szűk motoros bőrdzsekivel. A new romantic-os, poposabb hajviseletet leváltja az egyre rövidebb, felnyírt frizura. Mivel a zenekar ekkoriban kezdett Közép-Kelet-Európában rendkívül népszerűvé válni, ezért e periódus öltözködése van jelen a köztudatban leginkább, mint a „depeses imázs”.

A 80-as évek végén tisztességes magyar családapák tömege kapott a szívéhez, amikor a kölyök cipővásárlás ürügyén térdig érő, acélbetétes Martens, vagy netán csavarozott talpú, felkunkorodó orrú Getta bakanccsal tért haza, mindkettő legalább háromszor annyiba került, mint egy rendes, az apa által normálisnak ítélt cipő.

Ekkor nálunk csak az Oktogonon található Pop 90 boltban lehetett ilyesmit vásárolni, a rutinosabbak persze Bécsbe jártak a Favoriten Strassen található US-Army shopba. Itt a magyar ár 2/3-áért lehetett hozzájutni ezekhez a cipőkhöz. Talán a Martens bakancsoknak köszönhető, hogy ebben az időben a skinheadek is szívesen látogatták a DM rendezvényeit. A teljes identitászavarhoz hozzájárult az ekkor csúcson lévő Bonanza Banzai-féle bomberdzseki viselése is. Így együtt a teljesen tájékozatlan karhatalom már szívesen szőtt fasisztoid tendenciákról szóló rémálmokat a DM köré - lám-lám, már megint a divat mondta meg, hogy ki vagy…

E klasszikusnak mondható öltözködési stílus a mai napig aktívan él ortodox DM-s körökben, sokan olyan tökélyre fejlesztették valamelyik tag korabeli image-ének másolását, hogy a térség klub- vagy koncertrendezvényein könnyen megeshet, hogy néhány sör után határozottan Dave-et vagy Andyt látjuk szembejönni.

Sajátos kelet-európai jelenség volt a The Cure grufti imázsának a DM-éval való keverése, így gyakran lehetett látni hosszú fekete horgolt pulcsis, hegyesorrú-halálfejes csizmás Martin Gore-okat és hasonló félreértésekkel terhelt jelenségeket…

E korszak adott nekünk olyan becses viseleteket, mint a minden jobb céllövöldében beszerezhető DM-logós nyakba akasztható medál, az ugyanilyen kereszt, a három szegeccsel felerősített fémlapos orrú fekete félcipő, a szegecselt ujjatlan kesztyű. Vagy a bokáig érő 25 kg-os bőrkabát (augusztusban is), és nem is beszélve az eredetileg kispénzű Pokolgép-rajongóknak készült PVC motoros dzsekiről, mely annyira merev volt, hogy leüléskor a nyaka fülközépig csúszott fel és ha nem volt hely a fogason, akkor bármelyik sarokba is bátran le lehetett támasztani.

Sokak szerint a fentiekért Anton Corbijn, a zenekar art direktora a felelős; nos, ezt egy nemrégiben adott interjúban megcáfolta, az ominózus stílus teljes mértékig a zenekar ötlete volt. A Violator-album és -turné után a zenekar teljes zenei és image-váltáson ment keresztül, leginkább Dave, aki körszakállas, hosszú hajú külsővel és az eddigiektől eltérő ruházattal jelentkezik. A bőr- és farmercuccokat élre vasalt csípőnadrág, mellény, zakó, elegáns cipők és rövid szárú csizmák váltják.

Ezt az öltözködési stílust jóval kevesebben másolják, csak néhány nyitottabb gondolkodású, jól szituált, értelmiségi-yuppie rajongó, akinek nagyjából a hétköznapi megjelenésébe belesimul a viselet.

Az Ultra-korszaktól egészen napjainkig a régi stílusjegyekre alapozó, de szemmel láthatóan top tervezők által személyre szabott, kevésbé karakteres ruhákat – á la U2 – visel a zenekar. És mivel a rajongótábor jelentős része velük együtt öregedett, már nem jellemző a másolás.

A DM ma A fotós, Anton Corbijn a felelős? © WAN2

„Nem azért léptem be az együttesbe, hogy gazdag és híres legyek. Hanem azért, mert láttam Marc Bolant, David Bowie-t és Joe Strummert és még hasonló embereket, és arra gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni! Felállni a színpadra, pár órán keresztül produkálni magam, majd taps közepette levonulni.”– Dave Gahan

„Ekkora képtelenséget még sohasem hallottam. Ha már egyszer elindul egy mozgalom, és teszem azt, egy együttes alapjaira épül, akkor már minimum egy jobb nevet adok neki!”– Martin Gore arra, hogy a magyarországi rajongókat „depeses”-eknek hívják.

„Végül is az egész Martin tapasztalatán alapszik, amelyre egy angol kocsmában tett szert. Volt abban a kocsmában egy elkülönítő, egy amolyan privát szoba, amelynek a neve ’Zombie Room’ volt. Na, ebben a helyiségben mindent lehetett csinálni, ami az egészségre ártalmas, de persze legfőképpen nagyon, de nagyon sokat inni.” – Dave Gahan arról, mit jelent a ’zombie room’ szókapcsolat a The Dead Of Night című számban.

„Nem igazán szeretem kitálalni személyes problémáimat a nyilvánosság elé. Ha alkoholista vagyok, ha nem, most már úgyis ezt gondolják velem kapcsolatban. Igaz, hogy sokat iszom. De tulajdonképpen az összes általam ismert ember sokat iszik.”– Martin Gore.

Dave Gahan és csapata Megpróbáltatások elé nézve © WAN2

„Emlékszem, amikor Chilében megkaptam a hírt, hogy Kurt szétlőtte a fejét, az első reakcióm az volt, hogy mérges lettem. Úgy éreztem, hogy ellopta az ötletemet.

Tényleg ennyire fel voltam háborodva. Nagyon odavoltam.” - Dave Gahan Kurt Cobain haláláról.

„Valós veszélyt jelent számomra az, hogy Martin egyfajta nélkülözhetetlen mankó lesz az életemben. – mondja Dave Gahan – Martinnak jól megkülönböztethető szerzői stílusa van, amelyet a saját albumomon fontosnak tartok elkerülni.”

„Véleményem szerint minden turnét követnek a dealerek, hiszen tudják, hogy szükség van rájuk és ahol a szükség, ott a pénz. Ennek ellenére egy fizetett dealert sem alkalmaztunk. Bizonyára sok kereskedő mozgolódott a körünkben, mivel tudták, egy ekkora produkcióban több százan dolgoznak.” - Martin Gore a vádról, hogy a banda saját dealerekkel turnézik.

„Ugyanazon nyugat-hollywoodi orvosok körénél kötöttem ki minduntalan. A végére már elkezdtek Macskának becézni. Olyasmiket mondtak, hogy ’Már megint megúsztad, Dave! Már megint megúsztad’…!”- emlékszik vissza Dave Gahan, aki kilenc életéből már legalább nyolcat elhasznált.

„Tényleg nem tudom megítélni, hogy a Depeche Mode populáris-e vagy sem! Annak idején a rádiók a The Eagles és a Journey között adták le számainkat. Manapság a The Prodigy és a The Chemical Brothers közt.”– Dave Gahan

Gépzene, élő előadásban Dave Gahan a színpadon © WAN2

Ha a Depeche Mode zeneiségéről és kreativitásáról beszélünk, akkor nem lehet elmenni a samplerek mellett, melyek nélkül lehetetlen lett volna megalkotni a zenekar jellegzetes soundját. Na de mi a franc is az a sampler? És mi az az Emulator nevű izé, amiről Alan Wilder percekig mesél lelkendezve a 101-ben?

A 70-es évek közepén a zenei gondolkodásmódot gyökeresen átalakították az olyan zenekarok és előadók, mint Jean Michel Jarre, a Tangerie Dream vagy a Kraftwerk. Ezek a kreatív, kísérletező csapatok a zenei hangok mellé mindenféle a hétköznapi életből ismert zajokat, hangokat pakoltak, elég csak a Kraftwerk „Trans Europe Express” című számában a vonatok ritmikusan ismétlődő zajára gondolni. E hangokat eleinte mikrofonnal rögzítették és kínkeserves munkával szalagon vágták ritmusra őket.

Ez adta a korszak mérnökeinek az ötletet, hogy valamilyen módon egyszerűbb kezelőfelületet és a hang paramétereinek modulálását lehetővé tevő készüléket hozzanak létre. Így született meg a sampler nevű készülék. A „sample” szó angolul mintát jelent, a sampler tehát nem más, mint egy hangmintázó készülék. Ennyire azért nem egyszerű a dolog, hiszen egy szalagos magnó is rögzít hangot. A sampler viszont

a hang rögzítése mellett lehetővé tette a hang paramétereinek (hossz, magasság stb.) széles körű változtatását és egy billentyűzet segítségével annak lejátszást, zenei környezetbe illesztését.

Több próbálkozás után a világ első, már samplernek nevezett készüléke az angol Syncalvier volt. Az 1979-ben megjelenő, horribilis összegbe kerülő készülék (kiépítéstől függően 25-től 200 ezer dollárig terjedt az ára, és ne feledjük, hogy az infláció nem csak magyar jelenség…) mai szemmel is döbbenetes paraméterekkel rendelkezett, egyszerre 64 hangot volt képes megszólaltatni, 32 kimenete volt és akár 100 KHz-en is lehetett hangmintát venni vele (a mai CD szabvány 44,1 KHz!).

Hamarosan érkezett a következő sampler, a hasonló paraméterekkel és árfekvéssel megáldott ausztrál Fairlight, mely bátran indulhat a legszebb modern kori hangszer címért. A készülék agyaként szolgáló korabeli processzort egy 24 inch (61 cm) széles fém rackbe építették… A Fairlighthoz a könnyebb kezelhetőség miatt billentyűzetet és monitort is adtak, melyhez egy szerkesztő ceruza is tartozott. Tulajdonképpen éppúgy nézett ki, mint egy mai PC.

Mivel a készülékek roppant drágák voltak, csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak ezeket. A gyártók a növekvő érdeklődés miatt az olcsóbb készülékek kifejlesztése mellett döntöttek. Az első ilyen készülék, az azóta legendássá vált amerikai Emulator I-es volt 1981-ben. A potom 10 ezer dollárba kerülő készülék az előzőekhez képest nevetséges paraméterekkel rendelkezett (például 128 kb-os memóriája volt, amelynél ma egy 10 ezer forintos mobiltelefon is messze többet tud…), de megfizethetősége miatt mégis óriási lökést adott a kísérletező zenészeknek.

A felpörgő piacon az egyre csökkenő árak és növekvő technikai paraméterek mellett két cég vált dominánssá, az egyik a már említett E-mu – jellegzetes, tipikusan amerikai, vastag, meleg hangú készülékekkel – illetve a japán AKAI, mely orvosi műszerhez hasonló kinézetéhez hűen, hideg, precíz hangú.

Napjainkra a számítógépek fejlődése miatt egy olcsó PC a megfelelő szoftverrel komolyabb samplerként működik, mint annak idején bármelyik, így a sampler-ek gyártása néhány éve szinte teljesen megszűnt, az egyetlen fontos kivétel az AKAI mára legendássá vált, elsősorban élő alkalmazásokhoz kifejlesztett MPC sorozata.

A Depeche Mode-ról szóló sorozat második részét a hvg.hu oldalain csütörtökön olvashatják.