Megjelent a Műértő c. művészeti lap 2005. decemberi számában

A pályázat új művészeti helyszínek létrejöttét előlegezi meg. Nevesítve is van néhány: elsőként is az úgynevezett Nagy kiállítótér és a Zsolnay Kulturális Negyed, vagy másképpen a „kreatív negyed”. Mitől lesz ezekben élet? Már meglevő igényekre alapulnak, vagy még nem létező, de majd megszülető igényekre?

Mi a helyzet ma?

Miért mondott le Takáts József, a baranyai megyeszékhely számára létfontosságú 2010-es kulturális fővárosi projektjének kitalálója? Megtudhatja cikkünkből!

Ahhoz, hogy jó kulturális fővárosi évet lehessen csinálni valahol, szükség van bizonyos típusú és nagyságú kulturális helyszínekre. Mivel Pécsett nincs például olyan méretű kiállítótér, ahol nagyobb léptékű időszaki kiállítást lehet rendezni, mondjuk „átutazó” nemzetközi kiállításokat lehet fogadni, teljesen világos volt, hogy ezt meg kell építeni 2010-ig. Pécsnek komoly múzeumhálózata van, 17 múzeummal, s persze vannak kicsi magángalériák is, de ez a terület mégiscsak hiányos a nagyméretű időszaki kiállítótér nélkül.

Akkor itt nem csak épületeket kell létrehozni, hanem az intézményt magát is.

Igen, de nem a semmiből, mert Pécsett erős modern gyűjtemények találhatók mindenekelőtt a Modern Magyar Képtár , részben olyan anyagokkal, amelyeket sosem állítottak ki. Az elmúlt évtizedekben vásárolt magángyűjtemények közül az elsőt, Tamás Henrikét tavaly mutatták be, de a sort évekig lehetne folytatni. Van a város egyetemén Művészeti Kar, DLA-képzés, és népes művészeti kolónia él itt, népesebb, mint bármely más magyar vidéki városban. A szakmai környezete tehát megvan a leendő Nagy Kiállítótérnek. Az intézmény-létrehozás azonban átfogóbb problémákkal függ össze. Mindenekelőtt el kell dönteni egy egyszerű kérdést: úgy képzeljük-e el az ország kulturális térszerkezetét, hogy csak a fővárosban működnek újonnan létrehozott, központi költségvetésből részesülő művészeti, kulturális intézmények, vagy pedig más városban is lehetségesek ilyenek? Európa országainak döntő többségében ez nem kérdés. Ahhoz, hogy Pécs kulturális fővárosként sikeres legyen, s később fenn tudja tartani az új intézményeket, szükség lesz a magyar kulturális politika megváltoztatására. Nem elegendő, hogy most egy decentralizációs döntés született.

Ki fogja megvívni ezt a küzdelmet, és hol dől ez majd el? Ön például elég kemény elméleti ütközeteket vívott az ÉS hasábjain a magyar szellemi élet egyes képviselőivel a Budapest kontra vidék némiképp atavisztikus vitájában.

Az, hogy milyen egy ország kulturális térszerkezete, jelentős mértékben attól függ, hogy milyen azoknak a képzeletvilága, akik a kulturális politikát alakítják, legyenek akár újságírók, akár kultuszminiszterek. Kulturális térszerkezet és kulturális képzelet összefüggnek. Úgy látom, sokak képzeletvilágát az egyközpontú kulturális térszerkezet nyűgözi le mind a mai napig.

Ha a pécsi pályázat tanácsadóira tekintünk, szerepel köztük Néray Katalin, a budapesti Ludwig Múzeum igazgatója. Ez az intézmény most viták kereszttüzében áll. Nem az ő szakmai kvalitásáról van szó, hanem arról, hogy milyen tanácsokat adott egy olyan intézmény vezetője, amely épp a centrális helyzet lehetetlenségeivel küzd?

Számunkra fontos volt, hogy a pályázatunkat olyan nem pécsi szakemberek is véleményezzék, akik a magyar és nemzetközi kulturális élet jelentős szereplői. Néray Katalin azért állt a pécsi pályázat mellé, mert azok közé tartozik, akik fontosnak tartják a kulturális decentralizációt.

A kulturális minisztériumtól milyen reakciók érkeztek?

A Magyar Kulturális Stratégia, amely még Hiller István minisztersége idején jelent meg a Magyar Közlönyben, s amelyet egy Harsányi László vezette munkacsoport dolgozott ki, hivatalos kulturális politikai dokumentumnak tekinthető. E szövegben a Magyarországon egyre növekvő kulturális esélyegyenlőtlenség kérdése és a decentralizáció szükségessége hangsúlyos szerepet kap. A Bozóki András által jegyzett kiáltványban ugyan ezek a szempontok nem kaptak szerepet, de más nyilatkozataiban ő is a decentralizáció szükségességét hangoztatta. Úgyhogy talán el is lehetne kezdeni a decentralizációs folyamat tervezését, és forrásokat lehetne rendelni hozzá. Könnyen elképzelhető azonban, hogy nem a minisztérium fogja elvégezni ezt a tervező munkát. A központi intézmények gyakran ellenérdekeltek a decentralizációs folyamatokban: hatásköröket, pénzt, állásokat veszthetnek el. Mindaddig, amíg a regionális központok kulturális és politikai szereplői nem dolgoznak ki javaslatokat arról, hogyan menjen végbe a decentralizáció, addig nem biztos, hogy elindul ez a folyamat.

Mi volt a külföldi tanácsadók szerepe a pécsi pályázatban, és milyen volt velük együtt dolgozni?

Akivel szorosan együttműködtünk, Bert van Meggelen, a 2001-es rotterdami kulturális főváros évének intendánsa volt. Roppant művelt építész; vele a magyar irodalom angolra fordított regényeiről is el lehetett beszélgetni, tehát sokat tudott a kultúránkról. Egy konferencián kértük fel tanácsadónak, mert az előadása alapján rájöttünk, hogy nagyon hasonlóan gondolkodik a kulturális várostervezésről, mint mi csak ő sokkal többet tud erről. Amikor mondtuk neki, hogy a bauhausosok közül elég sokan pécsiek voltak, ez a mi városunk egyik hagyománya, akkor mondott igent. A városban leginkább a Zsolnay Kulturális Negyed ötlete nyűgözte le. A „kreatív negyed” létrehozása városfejlesztési technika, amely az elmúlt 15 évben sokféleképpen megvalósult Nyugat-Európában. Van Meggelen teoretikusan is foglalkozik ezzel a kérdéssel, s a Zsolnay-gyár területét látva azt mondta, hogy ez az egyik legeszményibb helyszín erre a célra, amelyet valaha látott. Tartott Pécsett egy előadást arról, hogy Rotterdamnak hogyan zajlott a kulturális fővárosi éve. Úgy vettem észre, ez az előadás átalakította a helyi kulturális szereplők gondolkodását arról, hogy mi fontos egy ilyen projektben. Mi hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a nagy, látványos, egyszeri dolgok fontosabbak, mint a kicsi, folyamatszerű kezdeményezések. Az ő példái sok esetben arra vonatkoztak, hogy a kicsik a fontosak, amelyekben helyi közösségek vesznek részt. A váratlan kulturális események és helyzetek előállítása. A mi viszonyulásunk a művészeti praxishoz, azt hiszem, még mindig túlzottan görcsös. Ez fontos tanulság volt.

A pécsi múzeumok legutóbb talán akkor kerültek vezető helyen a hírekbe, amikor kiderült, hogy nemigen lehet fűteni, és a téli hónapokban sokszor zárva maradnak. Most, hogy a város kulturális főváros lesz, ez nagyon nem volna elegáns.

Kisebb változtatások megvalósíthatók önerőből, de lényeges változás strukturális okokból nem lehetséges. Bármikor előfordulhat az a helyzet, hogy a téli hónapokban be kell zárni a múzeumokat. Magyarországon olyan a megyei működtetésű múzeumok finanszírozási rendszere, hogy minél nagyobb múzeumhálózattal rendelkezik egy megye, relatíve annál szerényebbek a forrásai, mert a központi költségvetés a megye lélekszáma arányában támogatja a múzeumokat, függetlenül attól, hogy annak egy múzeuma van-e vagy 19, mint Baranyának. Abban reménykedem, hogy a pécsi kulturális fővárosi éve olyan eseménysor lesz, amely előbb vagy utóbb ki fogja kényszeríteni az ilyen ésszerűtlen szabályozások megváltoztatását, egyszerűen azért, mert túlzottan nagynak tűnik majd a kockázat, a kudarc kockázata.