szerző:
Nagy Gergely (hvg.hu)
Tetszett a cikk?

Évtizedekig nem sokat tudott róla a hazai kultúra és közvélemény. A hazai neoavantgarde-ban indult művész 1978-ban hagyta el Magyarországot, az első magyar punkzenekar, a SPIONS tagjaként. Nyugat-Európa, Kanada, majd Amerika lett az otthona, de járt és élt tucatnyi országban. Díszlettervező, színházi rendező, író, zenekreátor. Interjúnk egy új könyve kapcsán készült; íme az I rész.


Najmányi 1979-ben.
Tisztelettel Lou Reed-nek
© wordcitizen.hu
A színház világából indult Najmányit évtizedes kapcsolat fűzte a közelmúltban elhunyt Halász Péterhez, a New York-i Squat Theatre egykori atyjához. Viszonyukról Najmányi most könyvet írt. A Downtown Blues című memoár persze nem csak erről szól. A hetvenes évek Magyarországáról, a nyolcvanas évek New York-járól és persze a máról, arról, ami ma foglalkoztatja.


hvg.hu: Az 1977-78-ban idehaza indult zenekarotok, a SPIONS
(Molnár Gergely, Hegedűs Péter, Zátonyi Tibor és Najmányi László – a szerk.) nagy hatású volt. Nélküle nem olyan lett volna olyan a nyolcvanas-kilencvenes évek underground zenéje, amilyennek ismertük. Emigrációtok után Molnár Gergely teljesen megszakította a kapcsolatot Magyarországgal, az itteni kultúrával és nyelvvel is. Honnan ez a radikális gesztus?

Najmányi László: Radikális ember volt mindig. De meg tudom érteni a tökéletes szakítást, mert ő ettől az országtól csak rosszat kapott. Soha, senki nem állt ki mellette, a SPIONS-t gyűlölték, alig páran fogadták el, hogy mi másképpen gondolkodunk. Gergelyt zaklatták a hatóságok, többször megverték. Lehetetlenné tételét az a párizsi történet tetőzte be, amikor a titkosszolgálat ellopta az útlevelét és ezzel hontalanná vált. Húsz évig nem volt állampolgársága, hivatalos identitása. Ez nem volt játék. Nem csoda, hogy szakított ezzel a kultúrával, vagy civilizációval, vagy nevezzük bárminek, szóval ezzel a provinciális, közép-balkáni országgal.

Biztos, hogy ez a magyar titkosszolgálat műve volt?

A SPIONS kint készült albuma.
Továbblépés előtt
© artpool.hu
Abszolút biztos vagyok benne. Molnár Gergely bement a magyar nagykövetségre, ahol ideiglenes papírt kapott és felszólították, hogy azonnal térjen vissza Magyarországra. Ő erre írt egy levelet Kádár Jánosnak, amelyben felajánlotta, hogy mi leszünk az ország kulturális nagykövetei. Erre Budapesten szétverték a lakását. Majd Párizsban még az ideiglenes papírjait is elvették tőle. Tudták, hogy ezzel tönkreteszik. Rászállt a francia titkosszolgálat is a nyilatkozatai miatt. Kiutasították és nem volt hova mennie. Ez egy szándékosan létrehozott helyzet volt. Párizsban hirtelen megjelentek körülöttünk csillogó szemű, zenekedvelő fiatalok, ezek nyilvánvalóan spiclik voltak. Volt egy koncertünk Lyonban és amikor visszatértünk oda, ahol laktunk, a nyitott ablakon át hallottam, ahogy a földszinten valaki telefonon jelentést tesz Budapestnek a lyoni koncertről. Részletes, alapos beszámoló volt. Nézd, nem csoda, hogy ránk szálltak, ez volt a legradikálisabb projekt Magyarországon.

A 70-es évek elzárt Magyarországán honnan szereztétek az információkat a zenéről, a képzőművészetről?

Kerestük, méghozzá nagyon. Nem lehetett azért teljesen elszigetelni az értelmiséget. Rész István nevű barátomnak például járt a New Musical Express, nagyjából egyhetes késéssel tudtuk, mi történik a brit zenei színtéren. Kapott olykor lemezeket is, ezek kézről-kézre jártak. Tudtuk hallgatni a rádiókat, köztük a Szabad Európát. Valami átjött az irodalomból is, tehát nem tűnt másik bolygónak a szabad világ. Voltak, akik tudatosan terjesztették az információt, ilyen volt St.Auby Tamás, aki a képzőművészetben volt jártas, vagy Beke László művészettörténész. Mi magunk is csináltunk ismeretterjesztő előadásokat. Volt egy utazó Rock And Roll High School, amelyben diavetítésekkel bemutattuk, mi zajlik a zenében. Minden késve jött be persze, akár csak most. Nem mindig az elzártság az oka, hanem maga nyelv; itt egy olyan nyelvet beszélnek, amit sehol a világon. Ebbe bele is lehet őrülni.

Hogyan viszonyulsz a SPIONS körül idehaza kialakult és máig élő mítoszhoz?

Az biztos, hogy nagy az érdeklődés a SPIONS iránt ennyi év után is, annak ellenére, hogy kevés dokumentum, felvétel maradt fenn. Nekem, aki akkoriban már számos eredményt elért alkotó voltam, eszméletlen nagy lehetőséget jelentett a zenekar. Teljesen más irányok nyíltak ennek hatására; minden tevékenységemet gyakorolni tudtam, csak sokkal hatékonyabban. Színház, látványtervezés, irodalom; a zenekarba minden belefér. Közben meg kétezer wattal szól valami, amit nem lehet kikerülni. Arról nem szólva, hogy teljesen más közönséget ért el, mint a színház. A SPIONS nagyon jó volt; amikor minden összejött, akkor világszínvonalú produkció volt.

Jól játszottatok?

Egyedül Hegedűs Péter volt muzsikus ebből a társaságból. Ő írta a zenéket és Gergely tette hozzá a gondolatait. Párizsban francia zenészekkel dolgoztunk és a Pompidou Központban próbáltunk hetekig. Tömegek gyűltek oda. Negyvenezer ember előtt léptünk fel Lyonban. A londoni New Musical Express duplaoldalas interjút közölt velünk. Ott voltunk a lehetőségek kapujában.

De ha ennyire elindult, ha nyitott volt a francia közönség és az intézmények is, akkor miért nem sikerült megmaradnia ebben a közegben?

Mi az utolsó pillanatban érkeztünk Európába, a punknak akkor volt vége. Készítettünk két lemezt. Ezek után kellett volna Anglia felé továbblépni, átmenni Londonba. Ezt akadályozta meg az útlevél-ügy. Gyorsan kellett volna lépni, mi viszont nem tudtunk utazni.

Hova menekülhet egy spion? (Oldaltörés)

Najmányi New Yorkban, 1986-ban.
Világpolgárként és/vagy hontalanul
© wordcitizen.hu
(hvg.hu) A társaságban miért nem maradt annyi kohézió, hogy ennek ellenére összezár, és együtt marad?

(Najmányi) Nehéz volt a közös munka. Hegedűs Péter azt hitte, hogy mi zenét csinálunk. De a SPIONS számunkra nem a zenéről szólt, hanem egy művészi koncepcióról, amelyben a zene eszköz. Ő nem tudta tolerálni azt, hogy a Gergely nem zenész, ő maga viszont nem állt elő ideákkal. Ez a kezdettől feszültségforrás volt; és ez az első nehéz helyzetben robbant. Megkaptuk a lemezszerződést, Hegedűs azonnal kiszállt és beperelt bennünket. Meg akarta akadályozni, hogy kijöjjön a lemez. Ezt ki tudtuk védeni, a producerünk szerzett egy ügyvédet. Ekkor kezdtünk el franciákkal dolgozni, és itt jött az angliai lehetőség. De erre Gergely már nem tudott kiutazni. Egy francia fiú utazott helyette, aki le is nyúlta a lehetőséget és a saját maga lemezét csinálta meg. Készítettünk még pár felvételt, de közben lépéshátrányba kerültünk. Útlevél nélkül pedig képtelenség volt megmozdulni. Gergelyt végül hamis útlevéllel sikerült eljuttatni Kanadába, ahol azóta is él. Különböző neveken dolgozott, jelenleg DJ Helmut Spiel! néven működik Montrealban, ahol igen népszerű. A legprogresszívebb DJ-nek tartják. Olyan zenéket játszik, amelyeket egyedül ő mer megérinteni. „Olyan zenéket játszom, amelyek nem hallgatnak téged” – ez a szlogenje.

Kanada nem maga a pusztaság két nyitott és érzékeny kelet-európai művésznek?

Nem kellemes hely. Nagyon hideg van és az emberek is hűvösek, zártak. Humortalanok, spórolósak. Skandináv-skót típusú kultúra, és annak is a középosztálybeli változata. De nekünk ez nem választás kérdése volt. Nem tudtunk hova menni; se Amerika, se Anglia nem engedett be bennünket. Amerika nem adott politikai menedékjogot, egy közeli rokon kellett volna, hogy beutazhassunk. Kanada viszont fogadott minket. Én mentem előre, és el tudtam intézni, hogy Gergely is átjöjjön. Elegünk volt már addigra Európából, bizánci stílusú ármánykodás ment, iszonyú lassan működtek a dolgok, minden szinten.  Arra gondoltunk, hogy Észak-Amerika dinamikusabb hely. Akkoriban Kanada megpróbálta kulturálisan is megfogalmazni önmagát, Trudeau miniszterelnöknek köszönhetően nagy hangsúlyt fektettek erre. Művészi projektekre könnyű volt pénzt szerezni. Ez az olajválság kezdetéig így volt. Forgatókönyveim voltak, és arra gondoltam, filmtervekkel pályázok pénzt és ezekbe a projektekbe bevonom a zenekart is. Aztán beütött az olajválság és azonnal a kulturális szférából vonták ki a pénzt. Kanada végül nekem arra volt jó, hogy először lett időm rendesen elmélyülni a dolgaimban. Magyarországon örökösen a megélhetésért dolgoztam. Ahogy most is. Mindig épp annyit tudsz itt összeszedni, amennyivel nem halsz éhen, de nem enged levegőhöz jutni.

A 70-es években itthon rengeteg díszletet terveztél a hivatásos, „kőszínházi” világban. Erről a könyvedben inkább lebecsülően írsz. Miért?

Egyszerűen úgy éreztem, az én munkám jobb volt, mint az a színészi munka, ami végül is a színpadon folyt. Csináltam egy kortárs művészeti szintű látványt, amelyben 19. századi módon szólaltak meg a színészek, vagy kisrealista színjátszást produkáltak. Néha összejött a dolog, rendező kérdése volt. Paál Istvánnal Szolnokon nagyon szerettem dolgozni, jóllehet teljesen másképp gondolkodtunk a színházról. Színházi munkákból éltem, az adott legalitást, de mellette létrehoztam a saját előadásaimat. Hat-hét év alatt rekord mennyiségű, több mint száz díszletet csináltam.

A könyvedben nem csak a kőszínházról, hanem az alternatív vonulatról is elég kritikusan beszélsz. Halászt tiszteled, ugyanakkor „rossznak” nevezed az előadásaikat több helyen. Blöff volt, vagy kísérlet?

Én sosem írtam, hogy blöff volt. Halálosan komolyan gondolták. Egyszerűen azt az értelmetlenséget gúnyolták ki, hogy a profi színházban állandóan pörögni kell; mindig legyen egy hatás, egy vicc. Halászék szándékosan lelassítottak mindent, közelítették a valós időhöz, kinyírták a poénokat. Én a mai színházat üresnek látom, folyamatosan információval bombáznak, jobbról bejön a tánckar, balról a kamikázék. A látványosság nem nekem való. Én az igazi dolgokra vagyok kíváncsi.


Mik az igazi dolgok?

Nehéz meghatározni. A legelső színházi élményeim katasztrófák voltak. Gyerekkoromban néztem egy Dunajevszkij operettet Szolnokon, az előadásban volt egy hajó-díszlet. A finálé alatt ledőlt az árboc és magával rántotta az égboltot. Éneklés közben rakták vissza a színészek. Aztán láttam Latinovits Zoltánt Veszprémben felmászni a függönyre előadás közben. Bejelentette, hogy a színészek átvették a hatalmat a színházban.


Mit tud a színház és mit nem? (Oldaltörés)

(hvg.hu) Olyasmit kérsz számon a színházon, amit az nem tud. A véletlent, a meglepetést nem tudja, csak a tervezett véletlent.

Az ember vagy kiváncsi, vagy boldog 

"Amikor 1982-ben először New Yorkba mentem, akkor kezdődött az AIDS. Amikor aztán odaköltöztem 1985-ben, addigra tízezrek haltak bele. A művészvilág krémjét vitte el. A művészvilágban hatalmas sebesség, verseny volt, és hatalmas kíváncsiság.  Halász ezt mondta: az ember vagy kiváncsi, vagy boldog. Ha kiváncsi, akkor megöregszik, ha boldog, akkor meghal. New Yorkban annyi energia van, hogy ezt csak az bírja, akiben szintén rengeteg az energia. Ezért fordultak a drogokhoz. Egész hétköznapi emberek is. Ha elmentél a Wall Street-re, ebédszünetben brókerek kokainoztak a kapualjban. Nem bírták másképp. A munkahelyekre is bejártak a dealerek. Maguk a városi vezetőik is drogon voltak. Vagy nyugtatókon." (...)

Az interjú II. részében Najmányi Lászlót New Yorkról, Halász ottani munkásságáról kérdeztük, valamint arról, ő maga hogy érzi magát és min dolgozik most, "túlélőként" Budapesten?

(Najmányi) Pedig a művészet lényege a meglepetés. Pontosan ezt zárja ki a gyárszínház. A példáim extrém példák voltak. De pont Halásztól tanultam meg, hogy hagyni kell az életet bemenni a színházba. Még annak árán is, ha nem pörög. Ha várni kell arra, hogy valami megtörténjen. Ehhez nagyon erős emberek kellenek, Halásznál karizmatikus és érdekes emberek voltak; nemigen kellett semmi különöset csinálniuk, hogy valami történjen. Régen a színház ilyen lehetett, rituálék, csodák, isteni beavatkozások. Életem legnagyobb színházi élménye volt Halász Péter virtuális temetése a Műcsarnokban. Isteni beavatkozással kezdődött. Abban a pillanatban, ahogy az elején ráütött valaki a gongra, lehullott Halász portréja a falról. A babona szerint, akinek leesik a képe, az meg fog halni. Így indult. Én az élő színházban hiszek, a katonai drilltől irtózom. A magam munkáiban is azt veszem észre, hogy gyakran a legelső gondolatom a legjobb, nem az, amit hosszasan kifundálok. Sokan dolgoztak a véletlenből. John Cage egész zeneműveket írt a véletlenből. Annak idején a budapesti KEX együttes volt nagyon jó ebben; improvizálták a zenét és a szöveget is. Mindig az adott helyzetre reagálva. Tudatos jelenlét, és a másik iránti figyelem kell hozzá.

A Squat tagjai 1980-ban.
A Dohány utcától a West 23rd Street-ig
© squattheatre.com
Ma a kortárs művészetben a végiggondolt, tudatos projektek mennek. Ma másról szól a művészet?

Ha körülnézel, egy elmaradott, kispolgári országot látsz. Ahol a tizede sem történt és történik meg annak, ami nyugatabbra megtörtént és megtörténik. Elmentem Kaposvárra, ahol terveztem egy díszletet. Az igazgató, aki harminc éve nem látott, nem azzal fogadott, hogy mi van, mi történt veled, hanem azzal, hogy itt nem fogsz román színházat csinálni…! Megjegyzem, én sosem csináltam román színházat, Harag Györggyel dolgoztam ugyan, de a román színházról annyit tudok, hogy a költői szabadságot inkább engedő, vizionárius színház, ami nem kisrealista hagyományokon nyugszik.

Van kitekintésed arra is, ami a periférián történik? Krétakör, Pintér Béláék, a mozgásszínházi világ… Mert az nagyon más, mint a kőszínházi.

Keveset láttam, de az az érzésem, mintha arról volna szó, hogy kevesebb pénzből akarnak kőszínházi előadásokat létrehozni. Az a sok tanulság, amelyet a mi munkánk hozott, nem épült be idehaza. Azt hiszem, Halász volt az egyetlen valóban világhírű magyar színházművész. Ő és a társulat többször megkapta meg az OBIE-díjat, a filmes Oscar-ral egyenértékű, legrangosabb amerikai színházi díjat. Idehaza egy Jászai-díjat se kapott. A weben aláírásgyűjtést kezdtem, hogy kapjon végre posztumusz magyar állami kitüntetést. Nagyon kevés színházi ember írta alá. Mintha ő is, meg én is kellemetlenek volnánk a színházi embereknek. Annyi történt, hogy a tiltottból a tűrtbe kerültünk át. Nem zavarnak el, de negligálják a munkánkat. Számomra mindennél többet elmondott az, hogy a Műcsarnokba Halász politikus barátai közül egyetlen egy sem jött el.

Sértve érzed magad, vagy fáj?

Nem, ez nem sértettség. Én nagyon jól elvagyok egy kis klubban a magam előadásaival, pont úgy, mintha egy nagy színházban volnék. De helyükre kéne tenni a dolgokat. Tehát ha Magyarországon szabadság van, akkor az értékük alapján kéne kezelni a munkákat, az életműveket. A színvonalas munkák kapjanak elismerést. Ilyen egyszerű. Ez az ország nem engedhetné meg magának, hogy így bánjon az értékeivel.

Az én generációm is azt tanulta meg, hogy amit itt kitüntetésekkel elismernek, az sokszor érdektelen. Mindig van egy hivatalos kánon és egy független; s ez utóbbi az izgalmas.

De ennek nem így kellene lennie. Ez nem természetes állapot. Csak egy példa: Can Togay filmrendező pénzt pályázott arra, hogy Halász egyik legjobb előadását (Ő, aki a sisakkészítő gyönyörű felesége volt; She Who Once Was the Helmet-Maker's Beautiful Wife- a szerk.) filmre vigye. Ezzel a remek előadással tért vissza Magyarországra 1991-ben, több ezren látták a Petőfi Csarnokban, meg kellett volna örökíteni. Az Magyar Televízió egyik döntnöke azt mondta, hogy ha ezt egy gyerek meglátja, megáll a növésben. Éltem Amerikában; ott a közszolgálati tévé az, ahol Shakespeare-t látsz, meg kétórás David Bowie interjút; mert nem kell közben hirdetéseket leadni. Nem jól vannak így a dolgok; beletörődhetnék, de én nem az a fajta vagyok. Pontosan ezért kezdtünk el annak idején művészetet csinálni, hogy ne maradjanak ugyanúgy a dolgok. Nem volt semmi, tehát nekünk kell megteremteni. Legalábbis azt a fajta kultúrát, amit mi és a hozzánk hasonlók kerestek.

(Az interjú II. része hamarosan!)

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Szellem

Halász Péter színháza

A múlt hétfőn éjszaka a Műcsarnokban saját temetését megrendező Halász Péter egyik alapítója volt annak az emigráns magyarokból verbuválódott avantgárd, polgárpukkasztó színháznak, amely Squat Theatre néven az 1970-1980-as évek fordulóján aratott azóta is emlegetett világsikert.

hvg.hu Kult

Elhunyt Halász Péter

A Budapesttől és hazai közönségétől nemrégiben önmaga virtuális temetésével búcsúzó író-rendező-színészt New Yorkban érte a halál.

Varga Mihály azt állítja egy levélben, hogy a kormánynak sem eszköze, sem szándéka nincs beavatkozni a médiaviszonyokba

Varga Mihály azt állítja egy levélben, hogy a kormánynak sem eszköze, sem szándéka nincs beavatkozni a médiaviszonyokba

789 lóerő: még komolyabb lett a valaha készült legerősebb V8-as Mercedes-AMG

789 lóerő: még komolyabb lett a valaha készült legerősebb V8-as Mercedes-AMG

Egy krónikus betegnek 160 kilométert kellene utaznia a hétvégi oltásért, van, akinek még ennél is többet

Egy krónikus betegnek 160 kilométert kellene utaznia a hétvégi oltásért, van, akinek még ennél is többet