Najmányi 1979-ben. Színházból a rock and rollba © wordcitizen.com

Najmányi László: Amikor 1982-ben először odamentem, akkor kezdődött az AIDS. Amikor aztán odaköltöztem, 1985-ben, addigra tízezrek haltak bele. A művészvilág krémjét vitte el. A művészvilágban hatalmas sebesség, verseny volt, és hatalmas kíváncsiság. Halász ezt mondta: az ember vagy kíváncsi, vagy boldog. Ha kíváncsi, akkor megöregszik, ha boldog, akkor meghal. New Yorkban annyi energia van, hogy ezt csak az bírja, akiben szintén rengeteg az energia. Ezért fordultak a drogokhoz. Egész hétköznapi emberek is. Ha elmentél a Wall Street-re, ebédszünetben brókerek kokainoztak a kapualjban. Nem bírták másképp. A munkahelyekre is bejártak a dealerek. Maguk a városi vezetők is drogon voltak. Vagy nyugtatókon. És közben hullottak az emberek, mint a legyek, a herointól, illetve az AIDS-től. Rengeteg babona terjedt a betegségről, úgyhogy ha valakiről kiderült, hogy AIDS-ben szenved, szó szerint kidobták a lakásából. Sok művésznek pedig nem volt betegbiztosítása, mert nem volt rá pénze; úgyhogy ment a szegénykórházba meghalni. Egy időben minden héten meghalt körülöttem valaki. És leginkább művészek, értelmiségiek, mert ők voltak a legkíváncsibbak.

Mennyire ismerted meg a város akkori popkultúrájának szereplőit?

A Squat színháznak volt pár éve, amikor színházként működött, utána afféle kulturális központ lett filmekkel, koncertekkel. Fellépett Sun Ra-tól a Lounge Lizards-ig sok mindenki. Ott volt a szomszédságban a Chelsea Hotel, ahol nagyon sokan megfordultak ebből a körből. Ez az a híres hely, ahol 1979-ben Sid Vicious barátnője rejtélyes gyilkosság áldozata lett. Nico (a Velvet Underground egykori énekesnője- a szerk.) egy időben gyakorlatilag ott élt a Squat konyhájában. Johnny Thunders-szel (New York Dolls, később Heartbreakers- a szerk.) Malcolm McLaren-en keresztül találkoztam, aki a Sex Pistols menedzsere volt. A Squat-ban találkoztam Nico-val, Rammelzee-vel, az egyik legelső rapperrel, Jean-Michel Basquiattal, a graffiti-művészből lett festővel. Alkalmam volt találkozni Keith Haring graffiti művészzel, Andy Warhollal, Lou Reeddel, Laurie Andersonnal, és sok más hírességgel. Együttműködésekre nem került sor, mindenki csinálta a saját őrületét, és örült, ha megélt, és a koncertjeit le tudta játszani. Nagyon nagy volt a verseny, akkoriban 700 ezer bejegyzett művész élt a városban.

A művészet centrumai ma mintha máshol volnának, Londonban, Berlinben, Tokióban. Vagy New York ma is központi hely?

A legtöbb pénz még mindig ott van művészetre. Az más kérdés, hogy unalmas város lett. Talán az aukciók érdekesek, ahol milliókért kelnek el olyan művek, amelyekért korábban öt dollárt se fizettek volna. Az utóbbi tíz-húsz évben, ami jó művészetet én ott láttam, az mind európai volt. Még mindig rengeteg dolog történik, de már nem a világ szellemi központja, ami a hetvenes években volt. Most nincs központ. Közben működik az a csapda, hogy ma is nagyon jól lehet keresni New Yorkban, de csak, ha egyfolytában dolgozol. Az embereknek ezért aztán alig marad energiájuk bármi másra. Ha valakivel találkozni akarsz, többhetes, gyakran többhónapos szervezőmunkát igényel.

Halász Péter és Bálint István Az utca is szereplő © squattheatre.com

(Najmányi) Hiányt pótoltak. Valóban élő, eleven színházat csináltak. Úgy dolgoztak, hogy volt egy kirakatuk, amely mögött volt a színpad. Előadás zajlott kint is és bent is. A bentieknek az utcán levők szereplőkké váltak, és fordítva. Nagyon sokszor a történéseket kivitték az utcára; például pisztolypárbaj volt a 23. utca két oldalán. Persze kijött a rendőrség és elvitte őket. Élő események történtek, folyamatos szenzációt produkáltak, az életet és a művészetet hozták össze egy helyre. Hozták magukkal a pesti vagányságot, utcagyerekséget is. És ezt észrevették és értékelték a vagány városban.

Halász Péter Mr.Dead and Mrs.Free © Roe DiBona /squattheatre.com

Amikor 1985-ben utoljára velük dolgoztam, a Kínai című darabon, akkor nem sokkal később ki is lakoltatták őket a 23. utcai épületből (egy multiplex mozi létesült a helyén – a szerk.). Megszűnt az a helyzet, maga Péter is nagyon nehéz körülmények közé került. De egyébként is nagyon más volt a munkamódszerünk. Péter addigra már teljesen ellazult, kiszámíthatatlan volt. Bennem meg mindig volt valamiféle rendre, vagy fegyelemre törekvés; ha azt mondtam, hogy tízkor ott leszek valahol, akkor ott is voltam. Neki ezek nem voltak ennyire fontosak. Én a rock felől közelítettem, nekem nem a színház volt a legfontosabb. Össze is hoztam a magam előadásait. Útinapló-zenésszínház volt ez. Rengeteget utaztam, és közben zenéket gyűjtöttem, ezeket dolgoztam fel a saját színpadi munkáimban. Amit én csináltam, inkább rock esemény volt, mint színház. 1985 után hosszú ideig nem láttuk egymást. Budapesten akadtunk össze újra és dolgoztunk megint együtt 1996-ban. Péterrel afféle testvéri viszonyban voltam. Nagyon más dolgokat csináltunk, de nagyon hasonló eredményekre jutottunk a munkáinkban.

Mit tudsz a színház többi tagjáról? Bálint Istvánt, aki 1991-től idehaza dolgozik, látni Budapesten, de talán mostanában nincs jó állapotban. Koós Anna szintén itt él. A színház más nőtagjai – Sántha Ágnes, Buchmüller Éva, Palotai Klára – többek között egy Squat-dokumentumkötetet és weboldalt állítottak össze. Kiről mit tudsz?

Sántha Ágnessel, Halász utolsó feleségével most Budapesten találkoztam. Pár emberrel még kapcsolatban maradtam. Palotai Klárival levelezünk. Breznyik Péter Peter Bergre változtatta a nevét. Mostanában nagyon visszahúzódó életet él. Próbáltam vele együtt dolgozni New Yorkban, de egyszerűen nem lehetett. Az alkoholizmus elég komoly problémát jelentett neki, de ettől még tudott működni. Pszichoterápiára járt, ami viszont kiölte belőle a kreativitást. De nagyon erős ember, remélem, hogy vissza fog térni. Halásszal nagyon kompetitív viszonyban voltunk, de ő egy ilyen ember volt. Ha valaki mondott valamit, ő azonnal überelte. Ha te láttál öt madarat, az semmi, mondta, ő látott ötvenet. Néha nagyon gyerekesen működött. Volt köztünk művészi verseny is, de annyira mást csináltunk, hogy ez nem volt érdekes.

Hol élsz most?

New Yorkban belsőépítészeti munkákat csinálok, lakásokat, éttermeket alakítunk ki. Van egy team-em, akikkel végzem ezeket a munkákat. Ebből elég jól lehet keresni. Ha ott egy nagyobb munkám van, két hónap alatt megkeresek annyit, amennyiből megélek másfél évig. De vállalok szobafestést, asztalosmunkát is, ha éppen nincs más. Itt azért vagyok, mert itt van közönség. 2000-ben egy előadásommal többször megtöltöttük a Zeneakadémiát, a Merlinben, a Süss Fel Napban, a Trafóban is telt házak előtt játszottunk. Az ilyen sikerhez odakint hatalmas, méregdrága publicitást kell csinálni. 1996 óta több mint harminc bemutatót tartottam. Itt nagyon jó a közönség. Akik itt a hatalmat gyakorolják, azok elég silányak, de az emberek mások, a közönségben van nyitottság. Van párezer ember, aki európai színvonalon él és gondolkozik Magyarországon, és én nekik dolgozom.

(hvg.hu) Mi érdekel a Theremin-projektben? Ennek a különleges hangszernek a történetét és feltalálójának még különösebb életét kutattad. 

(Najmányi) Nagyon foglalkoztatnak az olyan emberek, akiknek sok szinten zajló életük van. Nemcsak munkatörténetük van, hanem más is, valódi élettörténetük is. Ezért kezdett foglalkoztatni az első térvezérlésű hangszer, a Theremin feltalálója, Lev Szergejevics Tyermen. Tudós volt és egyben haláláig a KGB kémje, ügynöke. Az ő története nekem maga a XX. század. De ugyanígy beleástam magam James Joyce történetébe, aki száz éve pont azért hagyta ott Írországot, mert olyan volt akkor, mint Magyarország ma. Ha valaki nem csatlakozott le valamelyik politikai oldalhoz, abból semmi sem lett. Szabad gondolkodó volt, soha nem ment vissza többé, inkább vállalta a nyomort, a hetvenszeri kilakoltatást. Minden más ember feladta volna, ő megírta a modern prózairodalom egyik legnagyobb művét, az Ulysses-t, ami hatalmas munka volt. Színdarabokat írtam Joyce történetéből, amelyeket Szombathelyen adtunk elő; ugye, az Ulysses hőse a könyv szerint egy Leopold Blum nevű, szombathelyi származású ember. Helytörténészekkel meg is találtuk a házát. Joyce valószínűleg mint angoltanár ismerte meg a Blumok egyikét Triesztben. Ez volt a Monarchia legnagyobb kikötővárosa, és a Blum család textilkereskedő família volt. Angliával kereskedtek, úgyhogy valószínű, hogy tanultak angolul.

Most ki érdekel éppen?

Az Igazi Trebitsch figurája, akit mi Rejtő Jenőtől ismerünk. Nemzetközi szélhámos volt, akinek a neve fogalom nyugaton sokfelé. Különös karriert futott be, tagja volt az angol parlamentnek, de részt vett Hitler sörpuccsában is. Érdekel Lugosi Béla története is, aki Shakespeare-színészként kezdte, aztán a Tanácsköztársaság alatt kulturális komisszár volt, majd Hollywoodban dolgozott, de a magyar akcentusa miatt csak horrorfilmekben alkalmazták. Ő lett Drakula világhírű megszemélyesítője. A magyar hangsúlyok, a magyar akcentus az amerikaiaknak úgy tűnik, mintha átkozódna folyamatosan. Deprimáló a magyar akcentus. Erre haraptak rá. Sok száz filmet forgatott, de volt amelyiket fillérekért. Három dolgon élt, ópiumon, sertéspörköltön és barackpálinkán. Hangjátékot írok róla a Magyar Rádiónak, de egy könyvet is szeretnék írni a történetből. Ebben az évben két könyvem is megjelent, a Theremin című dokumentumregényem, és a Downtown Blues című, Halász Péter emlékének dedikált rock&roll memoárom. DJ NoMore néven kiadtam az első Magyarországon készült theremin lemezt is, amelyet ugyancsak Halász Péternek dedikáltam, címe, mint a könyvemnek, ugyancsak Downtown Blues. Vannak elkészült kézirataim, irodalmi szövegek, dokumentumkönyvek és útinaplók; ezeknek keresek kiadót.

Naplót írsz?

1964 óta vezetek naplót. Mindig szabadúszó voltam, úgyhogy kellett valami rendszert vinnem az életembe. Minden reggel összefoglalom az előző napot. Nem volt könnyű szállítanom a kézirathegyeket, harminc év alatt vagy százhúsz helyen laktam. Különös, de itthon 61 éves koromban jött ki az első könyvem. Megvannak mind a kéziratok, amelyeket itt negyven év alatt visszautasítottak. Legtöbbször persze nem is válaszoltak. Közben engem sokan ismernek ebben az országban, tehát lett volna, akik elolvassa a könyveket. Erre mondta Beke László művészettörténész, hogy „amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak”. Látom, mi történik, amikor meghal valaki. Azonnal beindul a kereskedelem a műveivel. Namost, én ezt szeretném elkerülni. Szeretném a dolgaimat rendben lezárni, mielőtt elmegyek.