Az angol közalkalmazottak bérezését felülvizsgáló testület 1987-ben úgy döntött, hogy a Tate Galéria igazgatójának fizetését a nagyobb presztízzsel és gyűjteménnyel rendelkező Victoria & Albert Múzeum, valamint a Nemzeti Galéria vezetőinek javadalmazási szintjére hozza. Ezt azzal indokolták, hogy „a Tate igazgatójának a modern művészet rendkívül bonyolult problémájával kell szembenéznie”. Mintha legalábbis valamiféle veszélyességi pótlék illetné meg ezért.


Fergus Greer: Leigh Bowery, VI/31
1992, komputerprint, 152x123 cm.
© Műértő
A hivatal azonban minden bizonnyal nem a kanonizált - és ezért intézményvezetői szempontból aligha problematikus - klasszikus modernizmus művészetére gondolt, hanem a kortárs képzőművészet útvesztőjére. Csupán művészettörténeti jártasság híján használta pongyola módon a „modern” kifejezést - ahogy teszik ezt sokan, amikor azt akarják kifejezni, hogy az urbanizáció kora óta született művekről van szó, szemben például a régi mesterek kategóriájával. Ami a modernizmust illeti, annak behatárolása sem könnyű feladat, hiszen a művészettörténetben modernizmusként számon tartott időszak, amely Manet-tól az amerikai absztrakt expresszionizmus kifulladásáig (többé-kevésbé az 1880-as évektől az 1960-as évekig) terjed, nem esik egybe az úgynevezett társadalmi modernitással, amely sok helyütt még ma sem lezárult folyamat. Ez kétségkívül aláaknázza a modernizmusról szóló diskurzust, arról nem is beszélve, hogy Magyarországon sokak szerint a mai napig a modernizmus az érvényes paradigma. Abban azonban egyetértés mutatkozik, hogy a művészettörténeti fogalmak lineáris kronológiájában a modernizmust a kortárs művészet korszaka követi.

De ki a kortárs művész? A Magyar Köztársaság Kormányának T/1754 7. számú költségvetési befizetésekről, köztük a képzőművészeti alkotások beszerzése alapján érvényesíthető adókedvezményről rendelkező törvényjavaslata szerint kortárs művésznek az a művész tekinthető - összhangban a személyi jövedelemadó-törvényben foglaltakkal -, aki a vásárlás évének első napján még élt.

A Christie’s aukciósház kevésbé volt szűkkeblű, amikor 1998. január elsejei hatállyal módosította művészettörténeti korszakolását. A kortárs definíciót ekkortól az 1970 után készült művekre alkalmazták, a kategóriából így kikerült alkotásokra pedig a „háború utáni” terminust kezdték alkalmazni. Ezt megelőzően - a megszokott művészettörténeti gyakorlattal párhuzamosan - az aukciósházak is a hatvanas éveknél húzták meg a korszakhatárt a kortárs művek esetében. John Lumley, a Christie’s XIX-XX. századi festmény osztályának vezetője szerint azonban tűrhetetlenné vált, hogy 40-50 évvel ezelőtt készült műveket „kortárs”-nak nevezzenek. A kategória Christie’snél történt 1972-es bevezetésének idején a szóban forgó kortárs művek legfeljebb 20-25 évvel az árverezésük előtt készültek, s Lumley szerint az 1998-ban életbe lépő új korszakolás ezt korrigálta, azaz a választóvíz a 20-25 év volt, és továbbra is az maradt. Autokratikus megállapítása ellenére Lumley jó érzékkel mutatott rá arra, hogy a kortárs művészetnek a mindenkori jelen kontextusába kell illeszkednie, ha úgy tetszik, azzal kell beszélő viszonyban lennie. A 20-25 évnél meghúzott határ önkényesnek tűnik, és elsősorban piacpolitikai megfontolások állnak mögötte, mégis érzékelteti a „kortárs” kategóriának azt a problémáját, amely az idő előrehaladtából, s így a nézőpont folytonos elmozdulásából adódik.

Arthur C. Danto a Művészet vége után (1997) című könyvében szintén a hatvanas évekre helyezi a modernizmus lezárulását és a kortárs művészet mint kategória megjelenését, ám a hetvenes évek végéhez köti az átmenet nyilvánvalóvá válását. Hosszú ideig a kortárs kifejezést a művészetben is szó szerint értelmezték, azaz szigorúan csak a „ma született bárányt”, az élő művészek által alkotott műveket értették alatta. Danto visszaidézi a negyvenes évek végét, amikor a Museum of Modern Artban bemutatott műveket kortárs műveknek érezte - ilyen értelemben kortárs mű volt az akkor készült modern alkotás is. A modernizmus korszaka után azonban a kortárs művészet fogalma revízióra szorult, és ez egybeesett a lineáris művészettörténet-írás, azaz az egyetlen hiteles narratíva illúziójának szertefoszlásával. Utópikus ideológiájának aktualitását vesztve a modern művészet stílusjegyeik alapján azonosítható izmusok konglomerátumává vált, a kortárs művészet pedig a párhuzamos narratívák megjelenéséhez kapcsolódó gyűjtőfogalommá.


Második rész (Oldaltörés)


E gyűjtőfogalom gyengesége, hogy nem kapcsolódik stílusjegyekhez, így utat nyitott alfejezetek (például a posztmodern) megjelenésének. A művészi szabadságot kiteljesítő kortárs művészet kétértelműsége a formai stílusjegyek hiányában és a narratíva pluralitásában rejlik. Ezért aztán az egyetlen elvi megközelítés mentén megragadhatatlan kortárs művészet számos félreértésre ad alkalmat. Ilyen például, amikor pusztán a jelenidejűség kritériumát alkalmazva kortársnak nevezünk olyan műveket, amelyek egy már lezárt diskurzushoz kapcsolódnak. Meglehet, ezt a problémát is könnyebb történeti távlatból vizsgálni, párhuzamként vessünk hát egy pillantást a preraffaelitákra. Az 1848-tól működő művészcsoport az impresszionistákhoz hasonlóan radikális reformerként aposztrofálta magát, a fennálló művészeti intézményrendszer kritikájaként azonban a klasszikus és a historikus festészetet eszményítette. Lázadásuk és műveik meggyőző ereje, erkölcsi emelkedettsége az avantgárd jelzőre predesztinálta őket. A tettvágy azonban kevésnek bizonyult, a technikai innovációt nélkülöző illusztratív festmények inkább illeszthetők az akadémikus festészet, mint az avantgárd hagyományába. A preraffaeliták kihátráltak jelenükből; az ipari társadalmat elutasítva a múltban kerestek kapaszkodókat. A művészettörténet éppen a jelennel való kapcsolatuk hiánya és archaikus technikáik okán nem tekinti őket a modernizmushoz kapcsolódó diskurzus részének; művészetük zárvány maradt.

Hasonló módon a ma készülő, ám lezárt korszakok problematikájához kapcsolódó művek társadalmi értelemben nevezhetők ugyan kortárs műalkotásnak, de a szó művészettörténeti értelmében nem.

Az angol nyelvben talán némi zavart okoz, hogy a performance a köznyelvben előadást, a happening pedig eseményt jelent, e szavak mégis jól működnek a művészettörténet-írásban. Specifikus jelentésüket nem övezi afféle tanácstalanság, mint az a kortárs művészet kifejezés esetében megfigyelhető, amelynél a köznyelvi alkalmazás és a művészettörténeti olvasat nem vált el határozottan egymástól. Ezért a „kortárs” kifejezés értelmezése nem immanens, hanem az olvasótól, az interpretálótól függ. Művészettörténeti jártasság esetén tiszta a képlet: a hatvanas években kezdődő, még lezáratlan művészettörténeti korszakról beszélünk. A művészetelméleti alapoktól távolodva kezd beszűkülni az értelmezés - lásd a Christie’s korszakhatár-revízióját és 25 évre terjedő horizontját, illetve a magyar törvényi szabályozás egyévnyi látómezejét. Ha egy művész például tavaly elhalálozott, műve bármennyire is érvényes - vagyis korunk politikai és társadalmi problémáira reflektál -, a magyar hivatal nem tekinti kortárs műnek.

A 2005-ös Velencei Biennále német pavilonjában Tino Sehgal egy olyan munkát mutatott be, amely csupán abból állt, hogy a teremőrkosztümöt viselő szereplők a pavilonba lépőkre kiáltottak: „This is so contemporary, huh!” (Hű, ez annyira kortárs!) Sehgal műve mindennél jobban érzékeltette a kortárs terminus megkopottságát, Johannes Saar észt szakember szerint egyenesen annak szimbolikus és méltó temetésével ért fel. Saar tehát elérkezettnek látja az időt a „kortárs” terminus temetésére, de ezt aligha indokolja más, mint a kategória behatárolásának nehézkessége.

Talán éppen a tisztánlátás érdekében javasolta Danto a kortárs helyett a „poszthistorikus” terminus használatát, ez azonban nem akar szárnyra kapni. Így jobb híján továbbra is kortárs művészetről beszélünk, tovább küzdve a kifejezés összetett jelentésrétegeivel és ellentmondásaival.

Lehetséges-e, hogy ahogyan Danto és generációja számára a modernizmus jelen időből történelmi távlatba került és művészettörténeti kategóriává vált, a „kortárs” kifejezés is eltávolodjon köznyelvi jelentésétől és egy művészettörténeti korszakra vonatkozzék? Talán van remény. A yBa (young British artists) néven ismert művészcsoport tagjai már a középnemzedékhez tartoznak, mégis örökké „fiatalok” maradnak, hiszen a „young” jelzőt aligha fogja a jelenhez igazítva „old”-ra módosítani a művészettörténet-írás. Hasonlóképp a kortárs kifejezést is előbb-utóbb a tegnap művészeteként kell értelmeznünk. De hogyan hagyhatnánk magunk mögött egy olyan fogalmat, mint a kortárs, amely erős szálakkal kötődik a mindenkori jelenhez?

A dolgok állása szerint a kortárs művészettel való hivatásszerű foglalatoskodás valóban indokolná a veszélyességi pótlékot.

Csizmadia Alexa

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Harminc ember verekedett össze Milánó központjában

Harminc ember verekedett össze Milánó központjában

A német koalíció próbája volt az alapnyugdíj

A német koalíció próbája volt az alapnyugdíj

Harminc medvét kellene örökbe fogadni egy krími vadasparkból

Harminc medvét kellene örökbe fogadni egy krími vadasparkból

Visszautasította a Kölnt Dárdai Pál

Visszautasította a Kölnt Dárdai Pál

Magyar lett az év legjobb természetfotósa

Magyar lett az év legjobb természetfotósa

Hatmilliót fizet Dánia a menekülteknek, ha hazatérnek Szíriába

Hatmilliót fizet Dánia a menekülteknek, ha hazatérnek Szíriába