Szocreál: még mindig csontváz a szekrényben?

Rozs János: Úttörők 1950. olaj, vászon; 92x97 cm © MODEM

Hogy miért érdekes ez a kérdés? Az ötvenes évek képzőművészetének eddigi feldolgozásai döntően egy olyan attitűdről tettek tanúbizonyságot, amely a szakmai semmibevételt morális szempontok alapján kívánta legitimálni. Ennek a Bán András által egy korábbi Műértő-vitában találóan „morális típusú kánonnak” nevezett jelenségnek a művésztársadalom körében is jelentősek a hagyományai Magyarországon, és a közelmúlttal foglalkozó művészettörténet-írásban más témák, elsősorban az avantgárd kapcsán ugyancsak erősen jelen van. Ez tehát elvi kérdés, amelyet nem lehet azon az alapon megoldani, hogy a korszakból szimpátia vagy tetszés alapján ki-ki egy-egy művet kiemel, de az egészet elítéli, és nem tekinti művészetnek.

A debreceni MODEM mostani, a Szocreál – Festészet a Rákosi-korban című kiállítása újabb lehetőséget ad arra, hogy ezeken a kérdéseken gondolkodjunk.

Az ötvenes évek hivatalos művészete, a szocreál egészen a nyolcvanas évekig elfojtottan élt a társadalmi és a művészettörténeti tudatban. A hatvanas évektől kezdve nem mondta ki senki azt, hogy a szocialista realizmus doktrínája hatályon kívül helyeződött, de a napirendről lekerült. Mégsem az történt, hogy magától kimúlt volna, hanem tabuvá lett. Egyszerűen nem illett szóba hozni. Ezért ezt a témát a mai napig a tabudöntögetéssel összefüggő voyeurizmus, a szenzáció hangulata lengi körül. Az, hogy a MODEM – mint a modern művészet egyik élenjáró intézménye – széles körű érdeklődésre számot tartó kasszasiker kiállításokat akar szervezni, nemcsak a művészeti életbe betört kapitalizmus számlájára írandó, hanem a művészet elitista szemléletének bírálata is. Ettől azonban a kiállítás – amennyiben megbecsülésre méltó igyekezete ellenére nem hoz új kritikai szempontokat – összességében akár egy már leleplezett tabu újabb közszemlére tétele maradhat.

A kérdés az, hogy a szocreál kiállítás fiatal rendezője, Rieder Gábor a téma újszerű feldolgozására vállalkozik-e, vagy egy olyan interpretációs mintát követ, amely évtizedek óta beépült a művészettörténeti köztudatba, és a szocreál termés zárványjellegét, a magyar művészet szempontjából kontextus nélküliségét hangsúlyozza. Úgy tűnik, a debreceni kiállítás lényegében azt sugallja, hogy a szocreál idegen test a magyar művészetben, és lényegében eltagadnivaló, kínos fejezete az egyes festői életműveknek. Ez az értelmezés a székesfehérvári István Király Múzeumban 1981-ben megrendezett tárlat kapcsán fogalmazódott meg először konkrétan, és szinte azonnal kánonná lett. Talán azért, mert megfelelt annak – a társadalom széles rétegeiben élő – nézetnek, amely szerint a szocreál a kommunista kultúrpolitika „eredendő bűne”, a magyar értelmiség nagy sérelme. A rendezők, Kovács Péter és Kovalovszky Márta koncepciója a korszak jelenségeinek dokumentálására fókuszált elsősorban, vagyis nem az akkor még tabutéma szellemi kihívása inspirálta őket a kiállítás megrendezésére, hanem A huszadik század magyar művészete című sorozatuk soron következő fejezete bemutatásának kötelessége. „A sorozat eddigi részeiben műtárgyakat sorakoztattunk fel – írta Kovalovszky Márta a Művészet című folyóiratban –, műalkotás voltukhoz nem férhetett kérdés… a fogalommá vált korszakot elsősorban nem műalkotások, hanem olyan »termékek« határozták meg, amelyek itt-ott közös vonásokat mutatnak a valódi művekkel, lényegüket tekintve mégsem tartoznak a művészet szférájába.” A nyolcvanas évek legelején ez volt a legtöbb, amit szocreálügyben tenni lehetett. A korabeli társadalom és a művészettörténész-szakma sem mentálisan, sem nyelvileg nem volt felkészülve a szocreálról való beszédre. A fehérváriak tehát a szakmai (művészettörténeti) hatókörükön kívülállónak tételeztek egy megoldásra váló problémahalmazt, amelyet – igaz – nem kerültek meg, hanem átugrottak. Ez a szemlélet a mai napig meghatározza a szocreálról való gondolkodást, és azt a nézetet konzerválta, miszerint a diktatúra nyomása alatt született munkák „a kvalitás kategóriái felől kezelhetetlenek” (Bán András).

Szőnyi István: A TSZ első megbeszélése; 1951. papír, tempera; 69x60 cm © MODEM

Rieder Gábor – aki a szocreál festészet igényes kutatója – egyszerű és világos koncepcióval állt elő: a szocreál fogalmát a tematikus festészet bemutatásával kívánta megvilágítani. Ennek illusztrálására közel 90 művet állított ki a különböző témákban (portré, zsáner, történelmi festészet stb.), javarészt a Magyar Nemzeti Galéria anyagából válogatva. Kiállításának legfőbb erénye, hogy először ad közel teljes áttekintést a szocreál festészetről, egyik konkrét haszna pedig a képek nagytömegű restaurálása a MODEM jóvoltából. Maga a fő probléma, a szocreál mai szempontú feldolgozása azonban – viszonyítási pontok hiányában, kontextus nélkül maradottságában – megoldatlan marad. A szocreált csupán kínos művészettörténeti intermezzóként beállítani azért nem szerencsés dolog, mert ez a kádári időkben rögzült szemlélet ma már nem egészen állja meg a helyét. Ennek a nézetnek az alapja a Kádár-rendszer önmeghatározása a Rákosi-rendszerhez képest, és abban gyökerezik, hogy az ötvenes évek emléke volt az a masszív viszonyítási pont, a mélypont, amelyhez mérten a dolgok a későbbi évtizedekben jobbnak tűntek. A Kádár-korban az ötvenes évek maradt a rettenet mítosza és a haladás mércéje.

Ezzel szemben állhatna egy korszerűbb szemlélet, amely szerint a szocialista realizmus mint elképzelés és produkció újraértelmezhető lenne. Nem pusztán a helyi múltfeldolgozás szempontjából, hanem a művészet mai kérdései kapcsán. Az egyik ilyen kérdés például az, hogy miképp lehet olyan képzőművészetet létrehozni, amely egy szélesebb közönséggel is kapcsolatba tud lépni, méghozzá nemcsak a provokáció, hanem valamilyen párbeszéd szintjén. A kérdés megoldatlan, és minden példát, a félresikerülteket is érdemes lenne ebből a szempontból átgondolni. Másrészt a hatvanas évektől nemcsak a szocialista realizmus, hanem idővel maga a realizmus is tabutéma lett, mára azonban nem az. Elsősorban a fiatalabb korosztályhoz tartozó művészek ismerték fel a realista művészetben rejlő kommunikációs potenciált, és keresik a realista önkifejezés lehetőségeit. Tehát indokolatlan eleve szörnyülködve nézni egy XX. századi realizmusra. Felmerül a kérdés, nem lenne-e érdekesebb a magyar szocialista realizmust olyan modernitásellenes konzervatív kísérletnek tekinteni, amelynek modernitásellenessége a magyar művészek túlnyomó részétől egyáltalán nem volt idegen. Célszerű volna akkor megkeresni ennek előzményeit, következményeit, és a folyamatosságát is bemutatni.

A szocialista realizmus súlyosan ellentmondásos fogalom. A szovjet típusú szocializmus eredetileg modernizációs eszmeként lépett színre. Az ötvenes évekre a szocialista realizmus viszont a társadalom modernizálásának eszméjét ultrakonzervatív, modernségellenes formában kívánta propagálni. Bár létezett logikus érvrendszer arra, hogy miért ez a művészeti doktrína alakult ki, mégis teljes abszurditás volt, olyan ellentmondás, amely belülről emésztette fel és tette idővel tarthatatlanná a szocialista realizmus programját. A program modernitásellenessége miatt volt lehetséges, hogy az ötvenes évek magyar képzőművészetét olyan konzervatív mesterek uralták, akiknek szemmel láthatóan nem sok dolguk volt a szocializmus eszmerendszerével. További abszurditás, még ha kisebb is, hogy a magyar értékelés ezt általában még a javukra is írja.

Igazi telitalálata a tárlatnak a szovjet mesterek magyar másolatokban való bemutatása. A moszkvai Új Tretyakov Képtárban kiállított, nagyszabású eredetiekkel egybevetve tűnik szembe csak igazán a hazai produkciók ambíciótlansága és kisszerűsége. Kitűnő ötlet volt az anyag bemutatását ezzel indítani.

Elismerésre méltó teljesítmény a kiállítás létrehozása. Az, hogy a fentiek akár csak ennyire is végiggondolhatók, Rieder Gábor munkájának köszönhetjük. A kiállítás kurátora fiatal ember, aki elfogultság vagy nosztalgia nélküli kíváncsisággal foglalkozik a témával. Ezért is hitelesek az egyes tematikai egységekhez és az egyes művekhez mellékelt szövegtáblákon megjelenő magyarázatok. Egy-két szobortól eltekintve a festészetre tette a hangsúlyt. Rieder abból indul ki, hogy a szocreál legjellemzőbb típusa a tematikus festmény. Szemléletesen felvonultatja ezek csoportjait, és lehetőséget teremt az egy-egy tematikus csoporton belüli megoldások összevetésére. Értékes, önálló kutatómunkát végzett, amelynek során a szocreállal szemben máig élő viszolygással is számolnia kellett. Litvániába, Lengyelországba utazott, hogy összehasonlításokat tegyen az ötvenes évek művészetét illetően. A kiállításhoz igényes, szép katalógus készült, amely hosszabb távon teszi hozzáférhetővé a szélesebb közönség számára is a magyarországi szocialista realizmus műalkotásait.

Fehérvár után majd harminc évvel ez az első kiállítás, s témájára – a szocialista rendszer elmúltával – tisztább fejjel nézhetünk vissza. Politikai ballasztok nélküli, felmérő jellegű tárlat. Ezért is nem várható el ettől a vállalkozástól, hogy teljes mellszélességgel vessen fel kritikai, esztétikai és ideológiai problémákat. Olyan problémákat, amelyek megfogalmazása épp az ilyen kiállítások kritikai reflexióiban jöhet felszínre.

(Megtekinthető november 7-ig.)

Sasvári Edit