Önimádó, érzelgős, sznob, mindig a legutolsó divat szerint öltözködő, fehér kesztyűkben pompázó dendi, akinek lojalitására egyáltalán nem számíthattak Párizsba emigrált honfitársai. Ezekkel az ünneprontó gondolatokkal jellemezte néhány héttel ezelőtt Fryderyk Chopin lengyel zongoravirtuóz-zeneszerzőt (képünkön, Luigi Calamatta rajzán) Michael Church zenekritikus a brit The Independent napilap hasábjain. Mindez semmiség egynémely kortárs véleményhez képest. Adam Mickiewicz, a jeles 19. századi lengyel költő egyenesen „morális vámpír”-nak titulálta egykor Franciaországban élő honfitársát, mivel az nem óhajtotta alárendelni művészetét szülőföldje érdekeinek. Mickiewiczből feltehetően a sértettség is beszélt, mivel Chopin elutasítóan bánt vele, és nyomatékos kérése ellenére sem volt hajlandó nemzeti operát komponálni.

Akárhogyan is, a Varsótól 46 kilométerre fekvő Zelazowa Wolában 1810. március 1-jén, francia apától és lengyel anyától született (később felvett francia nevén: Frédéric) Chopinről szóló eddigi írások elsősorban műveit és Mozarthoz mérhető zongorajátékát istenítik. Így például a legtöbb kutató egyetért abban, hogy a szinte kizárólag zongorára komponáló, horgas orrú, finom, hosszú – barátnője, George Sand francia írónő szerint „bársonyos” – ujjú Chopin forradalmasította a zongorajátékot. „Fontosnak tartotta, hogy a zongorista érzelmeket is kifejezzen a játékával. Nála lesz először lényeges, hogy a zongora – mint egy bel canto énekes – énekeljen” – magyarázza a HVG-nek Szilasi Alex zongoraművész, Chopin-szakértő. Nem véletlen, hogy a lengyel zeneszerzőzseni azt írta: a zongoristák figyeljék a nagy énekeseket.

Máig sokat elemzett zongorajátékából egyesek leheletfinom billentését és klasszikus, a hangszer fölé görnyedő testtartását emelik ki, mások különleges pedáleffektusaira hívják fel a figyelmet vagy arra, hogy nem riadt vissza hüvelykujja használatától a fekete billentyűkön, ami pedig az osztrák zongoraiskola kánonja szerint helytelen volt.

Az életrajzírók eddig jóval kevesebb teret szántak emberi jellemvonásainak, ám a mostani évfordulóhoz közeledve ezekről is egyre több szó esik. Ellentmondásos személyiségének egyik jellemzője a döntésképtelenség – mutat rá Szilasi. Nem vett részt az orosz uralom elleni lengyel felkelésben, inkább művészi tanulmányútját szervezgette – igaz, a forrongó országból Bécsen át Párizsig tartó menekülése 21 évesen, 1831-ben nem kizárólag saját döntése volt, arra családja és baráti környezete is ösztökélte. Mániákusan félt a kötöttségektől, az elköteleződéstől. Párizsi tartózkodási engedélyét is hosszabbítgatta, mert hiába nyújtott számára a francia főváros anyagi biztonságot, annak ellenére sem akarta odaláncolni magát, hogy lengyel emigránsként sem Varsóba, sem Bécsbe nem mehetett vissza. Más, nem kevésbé fontos élethelyzetekben viszont képes volt racionális döntéseket hozni. Saját elhatározásából töltött például kilenc évet a férfinév mögé rejtőző George Sand oldalán, mivel annak közép-franciaországi birtoka ideális hely volt a komponáláshoz. Amikor pedig feltűnt Chopinnek, hogy egyes zeneműveire nagy a kereslet, hiába kötötte szerződés a francia Maurice Schlesinger kiadóhoz, jó üzleti érzékkel kicserélt egy-egy ütemet, és máris „új” műként bocsáthatta áruba kottáit.

Az egocentrikus viselkedés egyébként nem feltétlenül jellemhiba következménye volt. Azt a művész szüntelen köhögése és ziháló légzése alapján az orvosok által tbc-ként (mások szerint ki nem kezelt cisztás kötőszöveti gyulladásként) diagnosztizált súlyos betegsége is magyarázhatja – állítja Adam Zamoyski lengyel történész varsói, krakkói és párizsi archívumokban folytatott kutatásaira támaszkodva Chopin, a romantika hercege című, a minap megjelent könyvében. Az igazság kiderítését segíthetné, ha megvizsgálnák Chopinnek a halála után a varsói nagytemplomba szállított szívét, ám ezt, kegyeleti okokból, egyelőre nem engedélyezik.

Addig be kell érni olyan adalékokkal, melyek szerint miközben kortársai – Robert Schumann és Liszt Ferenc – csodálták őt, Chopin másként érzett irányukban. Egy ízben például ismerőseinek „ez nem zene” szavakkal értékelte német komponistatársa neki küldött, azóta világhírűvé vált Karnevál című zongoraciklusát. De más kortársak zenéjéről sem volt jó véleménnyel. A francia Hector Berlioz darabjait egyenesen gyűlölte, a német Felix Mendelssohn-Bartholdyt vagy Franz Schubertet ignorálta, Ludwig van Beethoven művészete pedig kifejezetten zavarta. Zenei ízlése konzervatív maradt, jószerével csak Bachot, Mozartot és Vincenzo Bellini olasz zeneszerző operáit tartotta nagyra (utóbbihoz egyébként halálában is közel került, sírjuk egymástól nem messze található a párizsi Pere-Lachaise temetőben).

Liszttel való kapcsolata önmagában is ellentmondásos volt. Az 1830-as évek végéig együtt léptek fel lengyel emigráns arisztokraták párizsi szalonjaiban, ám később megromlott a barátságuk. Egyes kutatók szerint azért, mert Liszt egyszer Chopin lakását használta titkos találkahelyül Marie Pleyel zongoraművésznővel, zongoristatársa jó barátjának, a francia zongoragyárosnak a feleségével. Valószínűbb azonban, hogy a lengyel muzsikust irritálta Liszt zongoraművészi pályájának magasba ívelése, miközben ő betegsége miatt kénytelen volt lassan visszavonulni. De bánthatta az ő egyik, 1841-es hangversenyéről írt Liszt-kritika is, amelyben a pályatárs hosszabban értekezett a közönségről, mint a megszólaltatott darabokról. Az elhidegülés egyoldalú volt: Liszt végig hódolója maradt, és ő írta az első könyvet 1849 végén elhunyt egykori barátjáról két évvel halála után.

A sor folytatható Chopin antiszemitizmusával is. „A zsidók mindig zsidók maradnak, mit lehet tenni. Kénytelen vagyok kapcsolatban lenni velük” – fogalmazott egy 1839-es levelében. Szilasi ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy efféle megjegyzéseket Chopin sosem írt le franciául, kizárólag lengyelül. Ráadásul, teszi hozzá, gyerekkorában a zeneszerző zsidó lakodalomban is zenélt, gyűjtötte a zsidó dallamokat, némely mazurkájában tetten is érhető egy-egy közülük.

Újabban a szakértők Chopinnek a gyengébb nemhez fűződő kapcsolatait is vizsgálják. Miközben darabjai tele vannak mély érzésekkel, szerzőjük – valószínűsíti Kurt Pahlen osztrák zenetörténész – nem volt erotikus kisugárzású személyiség, szenvedélyes férfi pedig egészen biztosan nem. A különös szépségű Delfina Potocka grófnővel feltehetően mégis volt szexuális viszonya, legalábbis Barabás Tibor 1963-ban kiadott életrajza szerint, de a lengyel Barbara Smolenska-Zielinska magyarul most kiadott Chopin-monográfiája csupán bensőséges barátságukról tud. A kutatók azt feltételezik, hogy a nála hat esztendővel idősebb George Sandhoz is hasonló szálak fűzhették. Chopin ezekről keveset beszélt, annál szenvedélyesebb levelezést folytatott fiú barátaival, amit Zamoyski is említ – latens homoszexualitást feltételezve. „Tény, hogy Párizsban éveken át barátokkal, és nem hölgyek társaságában lakott” – erősíti meg a hipotézist Szilasi is, aki szerint minderről a kutatók talán csak a 250. évforduló táján fognak először nyíltan beszélni.

LINDNER ANDRÁS