Egy barátom azzal dicsekedett, hogy nem iparikamera-minőségűvé másolt VHS-kazettán látta először a Gyalog galoppot, hanem még moziban csípte el 1977-ben. (Én akkor még szedercsíra állapotban voltam, és erről az eseményről elfelejtettek értesíteni.) Mellette egy férfi a tizenéves gyerekével halálos csöndben ülte végig az előadást. Nem tudni, hagyományos vígjátékot vártak-e, esetleg kosztümös lovagfilmet, de amikor befejezésként Arthur királyt és seregét beterelték a rabszállítóba, a film pedig elszakadt, a gyerek megkérdezte: „Apa, mi volt ez?” Az apa annyit tudott rá válaszolni: „Hagyjál békén.”

A Monty Python-csoport – stílusosan szólva – két lábbal rúgta fel a humor addigi szabályait, bár azt kevesen tudják, hogy a gyaloglós poént a kényszer szülte, egyszerűen nem volt pénzük lovakra. (Vesd össze: ha Harrison Ford nem betegszik le a forgatáson, Indiana Jones soha nem vágja rövidre a kardozást egy pisztolylövéssel.) Erre a humorra sajnos a magyar fordító sem volt teljesen felkészülve, a kultikussá vált és valóban bravúros szinkron komoly erőszakot tett az eredeti szövegen. Néha betoldások magyarázzák túl a poénokat, de a legsajnálatosabb a töketlen fecskés szóvicc. Pedig tökről szó sem volt, ahogy akkoriban minden filmben, természetesen itt is két fél kókuszdióval produkálták a lódobogást. Innen indul a nyitó párbeszéd: vajon honnan szereztek kókuszdiót a mérsékelt égövben?

Az egész életmű egzotikum a kereskedelmi tévéknek, ezért bármely éghajlaton a réteghumor kategóriájába sorolják, és csak óvatosan merik műsorra tűzni. A kiszámítható nézettség jegyében inkább tömegcikkekkel dolgoznak: ami senkinek sem jó, az mindenkinek pont ugyanolyan jó. Ezért is örömünnep a mostani alkalom: erre a réteghumorra úgy fogyott el 43 másodperc alatt húszezer jegy, hogy még azt sem lehetett tudni biztosan, nem csak beugratás-e az egész. A rögtön kitűzött újabb négy előadást is aznap megtöltötték az úgynevezett „legnagyobb” rajongók, amilyen én is vagyok, és akik általában a legjobban zavarba ejtik a humoristákat.

Kamaszkoromban két ipszilonos brit formációnak lettem lelkes rajongója, a Pink Floydnak és a Monty Pythonnak. Mindkettő feloszlott már, sőt eltemették, mire én megismertem őket. Odavoltam a missziós munkát végző Hollószínház előadásaiért, majd megismerve a Python-univerzumot és annak ősrobbanását, az eredeti tévésorozatot, már azt is megtudtam, mi a különbség Komár László és Elvis Presley között. A hat komikusnak szinte semmi nem kötötte a kezét, minden létező hatalmasságot kinevettek: a királynőt, az egyházat, saját főnökeiket a BBC-nél. Sőt ezeknél magasabb hatalmakat: a halált vagy akár a levélíró tévénézőt is. Egy esetről tudni, amit a csatorna megvétózott: nem lehetett az adást lehalkítani, pedig azt tervezték, hogy akkor kezdenek üvölteni, amikor mindenki felhangosította a készülékét. Nélkülük soha nem láttunk volna halas pofozótáncot, tábornokokat tütüben, mondat közben magától felrobbanó szereplőt vagy mozgó albatroszárust, a képi ámokfutás mellett azonban a forgatókönyv olvasva is fergeteges. Konstruktivista humoristának tartom magam, engem mindig a jelenetek szerkezete nyűgözött le, ezért matematikailag is bizonyítom az állításomat.

A hármas szám a dramaturgiában kikerülhetetlennek tűnik, így a poénoknál is gyakori az a hármasugrás, amivel eljutunk a csattanóig. Elég, ha a számos külföldire gondolunk, akik folyton hármasával utaznak a vonaton anélkül, hogy valaha is megtudnánk, hová tartanak. Vannak humoristák, akik végtelenül kiszámíthatóan építkeznek, ha sorozatként értelmeznénk, a képletük 1,2,3 lenne. Vannak eredetibb tréfák, nevezzük őket úgy: 1,2,5. Ehhez képest egy Monty Python-poén gyakran úgy néz ki: 1, √2, banánturmix. A rettegett maffiózó testvérpárnak például, akik feltételes szabadlábon jöttek a világra, így kezdődik az életrajza: „Doug 1929 februárjában született, Dinsdale pedig 2 héttel később, majd egy hétre rá megint.”

A világsajtó most főleg arról cikkezik, vajon nem csak a pénzért alakulnak-e újra, működni fognak-e a régi anyagok ennyi év után, és egyáltalán: érdemes-e megidézni a Python-szellemet? (Akár szó szerint is, felmerült ugyanis, hogy Chapmant egy teljesen humorérzék nélküli médium szólaltassa meg.) Azt gondolom, a legendás zsörtölődőháziasszony-figuráik csak most értek be igazán, a közönség pedig már a legelső színpadi fellépéseiken is kívülről fújta, és előre bekiabálta a poénokat. A rajongóknak ez egy vallás, ahogy a Star Wars fanatikusai is megvesznek bármit, amin felismerik a védjegyet, pedig ők már túl vannak számos csalódáson. Nyilvánvalóan nem kis pénzt jelent ez, az újraegyesülést is Terry Jones lakáshitelével indokolták.

Nemrég újabb előadásokat hirdettek meg, és egy világ körüli turné is szóba került. A barátaim azzal ugratnak, majd megnézik őket a Kisstadionban. 2005-ben Londonban a Live 8 koncerten négy szám erejéig összeállt a Pink Floyd, és én nem voltam ott. Nekem nem kérdés, hogy most ott leszek. És valóban elvakult hívő vagyok, én azért is fizetek, ha Cleese, Idle, Gilliam, Jones, Palin kiáll a színpadra, nem szól egy szót sem, és én állva tapsolhatok. Ha bármilyen formában ott lesz Chapman, akkor neki is.

KŐHALMI ZOLTÁN