Vérfürdőbe torkolló előadást rendezett Alföldi Róbert Shakespeare modern nyelvre újrafordított drámájából, amelyben nem csak a jelmezek utalnak a mára.
Shakespeare tragédiája minden korban pengeélesen aktuális. Alföldi Róbert számára – csak a Vígszínházban jelenleg játszott korábbi rendezéseit, a Mephistót és a Danton halálát nézve – minden irodalmi alapanyag alkalmas eszköz arra, hogy a jelen hatalmi viszonyait karcolja. A körúti teátrum minden jel szerint továbbra is öntörvényűen járja a maga útját, noha az év elején kampányszínháznak titulálta a kézivezérelt kormánypropaganda, amely A revizor néhány kiszólását „értelmezve” arra a következtetésre jutott: „Nem a mindenkori hatalomról szól, hanem a mostaniról.”
A drámaszövegben önmagában is rengeteg az áthallás: veszélyben a köztársaság, mert Pompeius legyőzése után Julius Caesar megrészegült a népszerűségtől, és minden jel szerint egyeduralomra tör. Bár az unokaöccse, Antonius által nyilvánosan felajánlott koronát teátrálisan visszautasítja, csak a kedvező pillanatra vár, hogy „alávesse magát a köz akaratának”, és királlyá koronáztassa magát. A szenátus néhány tagja, Brutusszal és Cassiusszal az élen, összeesküvést sző ellene, és időszámításunk előtt 44. március idusán a Capitolium lépcsőjén halálra késelik. Rómában kitör a polgárháború, majd Antonius és Octavius Philippinél legyőzi a Caesar-gyilkosokat, és Octavius Augustusként megalapítja a császárságot Rómában.
A történeti hagyományban szereplő szikár, hóarcú Caesar helyett Hegedűs D. Géza egy elhízott és élveteg férfiút formál, aki otthon alsónadrágban, frottírköntösben hever a kopott kanapén, s a Forma–1-et bömbölteti a tévében. Igazi proli ő a saját otthonában, aki felkapaszkodott az urak közé, és jelmezként hordja a jól szabott öltönyt és a bársonyköpenyt, ha kilép a házból. Amilyen puhány, olyan befolyásolható. Minél több a baljós jel, az üzenet, a jóslat, hogy vigyázzon, annál konokabb módon akarja erejét fitogtatni. Az önnön hatalmába vetett hite, egy irreális erőkultusz teszi elbizakodottá és kiszolgáltatottá. Beszédes a szimbolikussá növelt díszlet: egyetlen, fényes feketére mázolt, magas lépcsősor, amely teljes széltében betölti a színpadot, akár a Dantonban a guillotine. Tetején egy vérvörös vonal: egyfajta jelképes társadalmi ingerküszöb, amelyet nem lenne szabad átlépnie egyetlen politikusnak sem. „Eddig, és ne tovább” – ez az a kritikus linea, amit a hatalommámorban fürdőzők rendre figyelmen kívül hagynak. És ez okozza a bukásukat.
Már a dráma 1994-es, Katona József színházbeli bemutatóján is tógák helyett finom öltönyökbe öltöztették a színészeket, s ezt a hagyományt követi Alföldi abban is, hogy kissé a tragikomédia és az abszurd felé viszi el az előadást. A gyilkossági jelenet mentes minden teátrális hagyománytól, a merénylők mellényzsebből előhúzott golyóstollakkal támadnak, a megsebzett Caesar bugyután kapkod, mikor vállából sugárban lő ki a vörös festék. Egy asztalra fektetik, és szétszurkálják – már-már komikus a merénylők tapicskolása a vérszínű lében. Antonius szerepében a testre simuló biciklisdresszben, narancssárga sportcipőben lazázó Stohl András a halott mosdatása közben mondott monológban válik léha úrifiúból bosszúra éhes politikussá. Csakhogy nehéz a szövegre figyelni, miközben Hegedűs D. Géza lemeztelenített, hordónyi felsőtestén előtűnnek a sormintaszerű, egyenlő nagyságú sebek.
Kanapén heverő, fotelben cigarettázó, atlétatrikós, melegítős prolik nyolc tévéképernyőn figyelik a lenyalt hajú Brutus beszédét, amelyben a gyilkosságot igyekszik „eladni” a népnek – jól adagolt észérvekkel. Antonius viszont az érzelmekre apellál beszédében, s bár megállapodás tiltja, hogy a Caesar-gyilkosok ellen beszéljen, ravasz módon bosszúra hergeli a csőcseléket. Sokkal jobban érti a modern tömegmédia működését, mint ellenfele. Hevér Gábor Cassiusként, a többi főszereplőhöz hasonlóan, a korábbi alakításaiból ráragadt karaktert hozza: lobbanékony, heveskedő katona, a tettek embere a filozofálgatásra hajló, lelkiismeretével küszködő, László Zsolt által megformált Brutusszal szemben.
Világpolitikai áthallásra törekszik a második felvonás, amelyben Brutus és Cassius hadai a gerillák és terroristák jellegzetes öltözetében, gépfegyverrel lődöznek és rohangálnak mindenféle szervezettség nélkül, miközben a látszólag fegyvertelen, öltönyös ellenfél hidegvérrel mészárolja le őket. Mindez színpadi nyelven meglehetősen groteszk hatású, és ugyanúgy a szövegről vonja el a figyelmet, mint az első felvonásban az összeesküvők plafonról ömlő vízsugárban áztatása.
A szövegnek fontos szerepet szántak. A Vörösmarty Mihály 1837-ben írott veretes átiratát csak néhány helyen felvillantó modernizált fordítás készült Fekete Ádám és Forgách András, valamint Vörös Róbert együttműködésével. A fennkölt stíl leereszkedett a hétköznapi beszéd szintjére, a lumpenproletárok szövegét ezért még lejjebb kellett intonálni, így ők kurvaanyázva artikulálják indulataikat. Az olyan mondatok, mint „Csakis a szolgán múlik, hogy fogságát mikor törli el”, erőteljes hangsúlyt kapnak, de a hosszabb gondolatmenetek rendre eljelentéktelenednek a színpadi akció mellett. A nyolc darab gigantikus fekete kutyafigura (az alvilág őrzőinek stilizált, kétdimenziós mása) ide-oda tologatása sem kedvez a hangosítás híján amúgy is akadályozott szövegértésnek.
Az előadás tétje mindvégig az a lebegtetett kérdés: vajon a zsarnokgyilkosság megfelelő eszköz-e a zsarnokság megszüntetéséhez? Shakespeare válasza: ami utána jön, még rosszabb is lehet. Káosz, vérfürdő, ami törvényszerűen egy újabb, még cinikusabb zsarnok felemelkedését hozza. Caesar még méltányos volt a barátaival, Octavius már fenntartás nélkül söpri félre Antoniust. Alföldi ráadásul mintha azt sugallná: amíg a gyáva, elbutított és elszegényített plebsz arra vár, hogy lefizessék és manipulálják, addig nincs esély a fennkölt eszmék alapján álló köztársaság visszaállítására.
SÁGHY ERNA
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
