szerző:
Balla István - Bicsérdi Ádám - Németh Róbert
Tetszett a cikk?

Boldog, szomorú dalok, röffenő riffek, az erdei tündér újra varázsol, és színre lép a Beyoncéba oltott Björk - továbbra is elkényeztet minket az ősz különös figyelmet érdemlő lemezekkel.

Joanna Newsom: Divers

©

Egy kicsit (mint számos más kortárs kolléganője) Kate Bush elképesztően méretes artpop-köpönyegéből bújt ki, kicsit régizene, kicsit folk, kicsit kamarazene, kicsit komolyzene, némi pszichedélia, egy csipetnyi prog - egy biztos: a kaliforniai Joanna Newsom kategorizálhatatlan, pontosabban kategóriák felett álló jelenség az elmúlt tíz év zenéjében. S, ami azt illeti, a nem túl sok jelen idejű dolog egyike, amiről már most nagy pontossággal kijelenthetjük, hogy jövő időben is, sőt, minden időben érvényes lesz, hogy odarakhatjuk a polcra a könnyűzene-történet legfontosabb alkotói mellé. Egyébként pedig egy erdei tündér.

Bő tíz esztendővel ezelőtt, 2004-ben jelent meg a folk felől közelítő Newsom bemutatkozó lemeze, a The Milk-Eyed Mender, mely két évvel később követett az egészen különleges, öt nagyobb tételt tartalmazó albuma, a Ys (melyen többek közt a Beach Boys legnagyszerűbb lemezeinek társalkotója, Van Dyke Parks is közreműködött), azt követően nagyobb szünet, négy esztendő után jött a még elődjénél is nagyigényűbb, háromlemezes Have One On Me. A most kiadott lemezt előzte meg a legnagyobb szünet Newsom pályafutásában - öt év. Az énekes-dalszerző-hárfás-multiinstrumentalista időközben férjhez ment, miközben ilyen-olyan életjeleket azért adott; úgy értjük, mindenféléket: énekelt a Muppet Show-főcímdal új változatában, felvett egy feldolgozást egy Wren nevű ruhamárka számára, s szerepelt a Beépített hiba (Inherent Vice) című filmben (melynek egyébként a néhány napja a Müpában koncertező Radiohead-gitáros, Jonny Greenwood írta a zenéjét). Közben készült a lemez, mely most végre megjelent, s amely annyira tökéletes és lélegzetelállító, amennyire és amilyennek vártuk.

Talán élete legszórakoztatóbb lemezfelvétele, így jellemezte a Divers alkotói folyamatát az idén 33 éves művész, aki több mint egy évig dolgozott a lemez zenei részén, s minden dalnak más és más színt és karaktert szánt - nem meglepő, hogy alaphangszere mellett közel egy tucat szintetizátort és mellotront használt, de olyan izgalmas nevű hangszereket is megszólaltatott, mint a clavichord vagy a Marxophone, az meg a közép-kelet európai keblünket dagaszthatja, hogy a lemezen a Filharmonici města Prahy, a prágai szimfonikus zenekar játszik.

A Divers bizonyos értelemben konvencionálisabb mint az előző két emblematikus Joanna Newsom-lemez - nincsenek rajta őrült hosszú dalok (a leghosszabb szám "csak" hét perces), és az egész album összesen 11 dal, 52 perc -, ugyanakkor ott van rajta minden, ami miatt Newsom generációja egyik legfontosabb alkotója. Ha azt mondom, a zenéje varázslatos, akkor persze a modorssággal cicázom, a modorosság nevű pocsolya szélén toporgok, de tényleg ez van: Joanna Newsom zenéje varázslatos. Van ugye a hárfás mesebeli finomság, meg a gondos figyelemmel felvitt zenei színek-régetek, csilingelésekkel, búgásokkal, pendítésekkel, meg mindenféle miniatürista mütyürkékkel. Van az énekesnő nettó tünderhangja. És legfőképpen van az az összehasonlíthatatlan zenei-hangulati kontextus, ami szinte semmi másra, leginkább csak önmagára hasonlít. Az pedig, hogy a lemez bagolyhuhogással kezdődik, majd egy olyan dallal ér véget, amelyben néhol egyszerre szól a szimfonikus zenekar, a madárcsicsergés és a bagolyhuhogás, még finom keretbe is helyezi ezt a nagyszerű, Joanna Newsom nagyságához méltó dalcsokrot. (NR)

Empress Of: Me

©

Mintha Björk kieresztette volna a benne rejtőző Beyoncét – ennél kevés találóbb jelzőt találnánk az Empress of néven alkotó Lorely Rodriguez bemutatkozó lemezére.  A Me mindent egyesít magában abból, amiért az utóbbi években éppen Grimes, a FKA Twigs vagy a már említett Beyoncé dalait kiáltották ki a jövő popzenéjének. Mert mit is várunk el a jövő popzenéjétől? Ne tisztelje a jelen határait, skatulyáit, de mégis mindenki számára ismerős érzelmeket szabadítson fel. Észrevétlenül másszon a fülbe, úgy, hogy csak idővel essen le, ezek az elsőre furának ható dalok rólunk (is) szólnak.

Ezeknek a kritériumoknak abszolút megfelel a Me tíz dala. Miközben Rodriguez nem tagadja meg avantgárd, experimentális gyökereit (adott ő már ki egyperces, úgynevezett színvideókat is, tizenévesként jazz-zenekarokkal lépett fel), azért a lemezt alkotó tíz dalban egy zavarbaejtően őszinte, és önmarcangoló naplóból oszt meg részleteket. Avantgárd R&B-nek is hívhatnánk ezt a hangzást, de Rodriguez olyan önálló univerzumot alkotott, amiről nagyon keveset árulna el ez a kifejezés. Ráadásul nehéz elképzelni ezeket a dalokat klubokban, sokkal inkább házibulik végéhez közeledve jósolunk nagy sikert a Me-nek, Lykke Li Wounded Rhymes lemezéhez hasonlóan. Az album címe és portréborítója sem túlzás, hiszen Rodriguez ezt a lemezt teljes elzártságban, egyedül írta Mexikóvárosban, sőt, minden egyes hangot saját maga játszott fel, rögzített és kevert.

A Me-ről pár hallgatás után kiderül, hogy egy végzetes, mindent szélsőségeiben megélő szerelem történetén kalauzolja végig hallgatóját a kezdeti eufóriától (Everything Is YouHow Do You Do It) a félelmetes, magányos befejezésig (Need Myself, Threat). A végén azonban azzal a felszabadító érzéssel hagyja magára a hallgatót Rodriguez, hogy néha bármennyire is ijesztő, sok erőt adhat az egyedüllét, és önmagunk megkérdőjelezése.

Nagyon kevés poplemez mondhatja el magáról, hogy ekkora érzelmi töltettel bír, és az a tény, hogy ezt a szintet a modern tánczene és R&B eszközkészletéből hozta össze Rodriguez, külön bravúr. Úgy tűnik, a kortárs pop dívái jobban teszik, ha kicsit elvonulnak, és többször végighallgatják a Me-t, mielőtt új albummal jelentkeznek. Az Empress Of lemez ugyanis innentől kezdve vitán felül etalon, a szint, amit meg kellene ugrani. (BÁ)

Majical Cloudz: Are You Alone?

©

Az, hogy Kanadából izgalmas kortárs popzenék jönnek, nem újdonság, legutóbb például az Ought friss lemezét mutattuk be oldalunkon - most pedig itt van egy újabb fontos említenivaló Montrealból. A Majical Cloudz központjában az elképesztően szuggesztív énekes-dalszerző, Devon Welsh, a Twin Peaks-ből ismert Kenneth Welsh fia áll (itt mesél két fő példaképéről, a komikus Andy Kaufmanról és a szobrász Chris Burdenről). Welsh 2011-ig Matthew E. Duffy nevű partnerével, 2012 óta pedig egy másik Matthew-val, Matthew Ottóval ír pasztelles-elektronikus popdalokat. Pályájukat egy magánkiadású, cím nélküli kazettával indították, aztán jött egy EP, majd 2011-ben a II című bemutatkozó nagylemez. Az Are You Alone? a Majical Cloudz harmadik nagylemeze - a második, az Impersonator 2013-as -, s ha minden igaz, ez hozhatja el a páros számára az igazi áttörést.

A Majical Cloudz zenéje - melyről, hogy ismert kortárs példákat citáljunk, többek közt az xx miniatürizmusa, James Blake soulos finomsága, vagy Lorde személyes elektronikus popzenéje juthat eszünkbe; utóbbinak előzenekara is volt a páros - puha, többrétegű szintetizátorszőnyegeivel valóban úgy borul a hallgatóra, mint valami puha, mágikus felhő, aminek nincsenek pontosan látható vagy meghatározható kontúrjai, amibe belekavarodunk és - legnagyobb örömünkre - jól el is veszhetünk benne. Dalaik - melyek egyébként olyan klasszikusokat is felidéznek, mint az REM, a Depeche Mode, a Eurythmics, vagy Leonard Cohen - finomak és érzékenyek, s miközben a háttérben finoman kotyogó dobgépeikkel persze egyáltalán nem táncosak, és nem is vidámak, mégsem végtelenül lehangolóak - épp egy bizonytalan félmosoly, csipetnyi humor és egy kis remény választja el őket a szomorúságtól. Boldog, szomorú dalok, hogy Kosztolányit idézzük. (NR)

Clutch: Psychic Warfare

©

Bár a művészetben (így a popzenében is) különösen nem érvényes a járt utat a járatlanért el ne hagyj-elv, néha mégis kifejezetten jól esik egy-egy olyan találkozás, ami épp a megszokott formákra, hangulatra épít. Csak gondoljunk bele, mennyire ugyanaz - és mennyire jó, hogy ugyanaz! -, mondjuk egy mai AC/DC- vagy egy Motörhead-koncert hangulata, mint egy 30 évvel korábbié. S, ha már Motörhead, akkor majdnem elértünk a most tárgyalt 1991-ban Marylandban alakult Clutch-ig. A Neil Fallon énekes-gitáros által alapított, és azóta 11 albummal jelentkező négy fős stoner-rock formáció ugyanis 2011-ben Lemmyékkel turnézott Amerikában. Nem véletlen - a két zenekar törzsközönsége valószínűleg nagyrészt közös halmazt alkot.

A Clutch is nagy hangerővel működik igazán. Amolyan poppatikusként azt mondanánk: ajánljuk például lehajtott ablakú autóban száguldva, vagy mondjuk motoros találkozók esti programjaként (a mellékhatásokról ne kérdezzünk meg senkit, inkább igyunk még egy sört!)

Az említett közel tucat lemezen sok mindenbe belekóstoltak Fallonék, a bluestól a pszichedelikus elszálláson át klasszikus hard rockig, a punkos beindulástól a súlyos metálig - nem akartak zenei forradalmat, de mindent magukba szívtak, amiket a nagy elődök kitaláltak.

A Psychic Warfare – egy kis intro után – egy elképesztően húzó hard rock-dallal indul. Az X Ray Visions-ban egymás után sorakoznak a legvadabb összeesküvés-elméletek, a horoszkóp, a drogok, a szex, és még a Reagan-házaspár dühös szelleme is előkerül, amíg a refrénben elérünk a sci-fi-fogalmakig. Zeneileg pedig megjelennek a hard rock alfájának és omegájának tekintett riffek - egyébként nem csak az első számban, végig tobzódnak a lemezen a nagyon izgalmas riffek (gitárt tanulóknak kötelező feladat ezek megfejtése!)

Az elképesztő lendület talán a Texas-bluesos Our Lady of Electric Light, vagy a Son Of Virginia táján ül le, de kétségkívül ezeknél lehet majd öngyújtót/mobiltelefont magasba emelni a koncerteken. És melyik zenekar ne akarna magának egy-egy ilyet? Kilóg a sorból, és talán a legizgalmasabb szám az albumon a funkos A Quick Death in Texas is. Ja, ilyet is hallottunk már (például a RHCP-nél), de mint mondtuk, ez a deja vu-érzés a Clutch esetében kicsit sem zavaró, Sőt! (BI)

Beach House: Thank Your Lucky Stars

©

A mai, kiszámítható keretek között működő zeneiparban minden egyes váratlan húzás hatványozottan bátor tett egy zenekar részéről. A Beach House most azzal lépett meglepőt, hogy alig pár héttel a Depression Cherry (kritikánk itt) című lemezük megjelenése után bejelentette, hogy Thank Your Lucky Stars címen megjelentet egy másik önálló albumot, mindenféle felesleges médiafelhajtás nélkül. A legtöbben persze arra gyanakodtak, hogy kiadatlan, B-oldalas szerzeméményekről van szó, amelyeket főleg a rajongók fognak csak értékelni.

A zenekart alkotó duó, Victoria Legrand és Alex Scally azonban nhamar leszögezte, nincs itt semmiféle trükk, ez is egy teljes értékű Beach House-lemez. Egyszerűen arról van szó, hogy a Thank Your Lucky Stars kilenc dalát a Depression Cherry-re felkerülő számok után írták, és mivel egy időben vették fel mindkét lemezanyagot, nem akartak hónapokig ülni a kész szerzeményeken.

A meglepetés-lemez pedig tényleg más lett többféle értelemben is mint idei elődje/párdarabja. Érezhetően a Thank Your Lucky Stars bátrabb, kísérletezőbb anyag a Depression Cherrynél, ezzel együtt a zenekar nagy befutása előtti lofi-romantikát, azt a különleges „szobablues”-hangulatot hozza, amiért olyan időtlennek tűnik a 2006-os cím nélküli debütlemez és a 2008-as Devotion is.

Míg a Depression Cherry a címbéli , fiktív színre, hangulatra fókuszált – sokaknak ezért is lehetett első hallgatásra túl homogén –, addig Legrand hangja és Scally gitárjátéka ezúttal sokkal felszabadultabb, játékosabb. Elég csak meghallgatni a kezdő Majorette-et vagy a lemez egyik csúcspillanatát, a súlyos, letaglózó One Thinget ahhoz, hogy rájöjjünk a Thank Your Lucky Stars azért ebben a felhajtás nélküli formában jelent meg, mert ez passzolt a leginkább hozzá. Ez a kilenc dal nem csak a rajongóknak, hanem Legrandnak és Scallynak is ajándék volt: rég adhattak ki lemezt rájuk nehezedő nyomás nélkül, és ez jó hallhatóan új irányok felé terelte őket.

Az album utolsó harmadánál pedig már csak egyetlen kérdés motoszkálhat a hallgatóban: mikor kéri már fel végre valaki a duót valaki egy filmzene megírására? (BÁ)

Idei lemezajánlóink:

Meneküljön jó zenékhez az esős idő elől

Nem kell hozzá se UV-szűrő, se napolaj: itt vannak a nyár legjobb zenéi

Ezeket a lemezeket vigye magával a nyaralásra

Ezektől a zenéktől lesz elviselhetőbb a hőség

Beengedjük a napfényt: ezek a zenék már a tavaszt ígérik

Friss, ropogós és nagyon ajánljuk

Nyolc igazi csemege: nyissa jó zenékkel a tavaszt

Mutatjuk január legjobb zenéit

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Virágokkal emlékeznek Törőcsik Marira a Nemzeti Színháznál

Virágokkal emlékeznek Törőcsik Marira a Nemzeti Színháznál

A „3000 éve elveszett egyiptomi aranyváros” minden volt, csak nem elveszett és nem arany

A „3000 éve elveszett egyiptomi aranyváros” minden volt, csak nem elveszett és nem arany

Telex: Biztonságiak próbáltak bejutni Dunaújvárosba, óriási rendőri készültség van a vasműnél

Telex: Biztonságiak próbáltak bejutni Dunaújvárosba, óriási rendőri készültség van a vasműnél