szerző:
Balla István-Bicsérdi Ádám-Németh Róbert-Szabó M. István
Tetszett a cikk?

Napfény járja át a szívünk, letolt kocsiabalaknál üvöltünk, megtaláljuk a modern-Abbát, és szuggesztív, nagyvárosi hiphoppal búcsúztatjuk a tavaszi estét. Egy csokor fontos lemezt hallgattunk meg az elmúlt hetekből – egy csomó tetszett nekünk, bár volt, ami nem annyira, s van, amelyikkel csak elvagyunk. Hallgasson zenét és vitatkozzon velünk!

Bop English: Constant Bop

©

Bop English bemutatkozó lemeze lehet a nagybetűs tavaszi lemez idén: szinte árad belőle a könnyedség és dallamérzékenység. A Bop English név valójában a divatokra nagy ívben tojó, évek óta kiváló és dögös rocklemezeket szállító White Denim együttes énekesét, James Petrallit rejti. A texasi gyökerű zenész fő zenekara mellett az elmúlt években saját dalokat is írt, csak épp most szánta rá magát, hogy rendes keretet adjon a fiókban heverő daloknak. Az eredmény persze nagyon közel áll a White Denim bluesból, progrockból, garászrockból táplálkozó, izgága szerzeményeihez, de a Bop English egy napfényesebb, poposabb munka, és leginkább Beck, a Spoon vagy Gaz Coombes trendek felett álló dalait idézi.

A Constant Bopon a gitár mellett többször előkerül a zongora vagy a bendzsó, és Petralliról újfent kiderül, hogy hangja és gitárjátéka az elmúlt ötven év minden fontos popzenei finomságát egyesíti. A játékos, izgága lemez a tökéletes társ lehet egy húsz fok feletti tavaszi kora estéhez. A pattogó ritmusú Fake Dog, a játékos Sentimental Wilderness, vagy az első hallásra is azonnal fülbemászó Dani’s Blues még a legdepresszívebb hangulatból is kirángathatja hallgatóját. De a lemez csúcsa talán mégis a pofátlanul fülbemászó The Hardest Way.

Szóval köszi Petralli, ezzel a lemezzel pont kibírjuk a  következő White Denim-lemezig. Sőt, azt se bánjuk, ha mostantól szólóban folytatod. ()

 Hot Chip: Why Make Sense?

©

Szinte hihetetlen, hogy az egykor még inkább viccbandának tűnő Hot Chip tizenöt éves fennállását már a hatodik nagylemezével ünnepli. A korábban csak geek-popcsapatnak csúfolt banda az évek alatt a legjobb ízléssel kísérletező, élvonalbeli produkcióvá nőtte ki magát. Már a 2008-as Made In The Dark lemezen is ügyesen ötvözték a nyolcvanas évek elsőre kínosnak ható szintipop megoldásait a modern elektronikával, de amit a legutóbbi In Our Heads lemezen műveltek, az valószínűleg pályájuk csúcsát jelentette.

Félő is volt, hogy egy olyan sokrétű és megunhatatlan dalgyűjtemény után mit lép a Hot Chip, pontosabban a dalokért felelős Alexis Taylor és Joe Goddard páros. Nos, bár a Why Make Sense hajszálnyival alulmarad az előző lemezzel szembeni összevetésben, aggodalomra semmi ok. Ugyan az albumot beharangozó, és sokadszorra is a lemez legjobbjának tűnő Huarache Lights bátor és sötét elektronikát jósolt, a számok többsége azért a már megszokott felszabadultságot, és önfeledt lüktetést hozza. Azonban mintha ezúttal kevesebb lett volna a muníció a stúdióba vonulás előtt, igaz, ezt a kijelentést abszolút a Hot Chip eddigi szerteágazó életművéhez mérten kell érteni.

Főleg az olyan középtempós gyöngyszemek miatt nem lehet különösebb okunk a panaszra, mint a sodró Dark Knight, vagy az egy ’83-as boogie dal (Sinnamon: I Need You Now) köré felhúzott house-ballada, a Need You Now, vagy a zajos, zaklatott albumzáró Why Make Sense.

A Hot Chip legújabb kiadványával nem lépett szintet, de abszolút megtartotta élvonalbeli pozícióját az „okos” elektropop mezőnyben. ()

 Circa Waves: Young Chasers

©

Néha becsúsznak egyéjszakás kalandok is, vagy éppenséggel olyanok, amikről az elején még nem lehet tudni, hogy egynyári - esetünkben egytavaszi – felfordulást okoz-e az intenzív élmény. Ilyen friss, üde, elképesztő lendülettel berobbanó, kissé fésületlen és igen élvezetes, (de kétséges szavatosságú) kaland a négy fiatal liverpooli zenészből álló Circa Waves bemutatkozó nagylemeze, a Young Chasers. Abban a zenei közegben, ahol többnyire a dalszerző-énekesnős artpop, az artisztikus R&B, a kísérletező elektronika, vagy a szofisztikált gitárzene okozza az izgalmakat, különleges örömet okoz egy felhőtlen, felelőtlen, zabolázatlan, slágeres, mosolyt fakasztó gitárpop-lemez.

A Circa Waves tagjai két éve ismerik egymást, természetesen egy fesztiválon akadtak össze, még az év decemberében kiadták bemutatkozó kislemezüket, melyet a következő nyáron követett a most megjelent albummal azonos című EP. Ha mostanság téma a 90-es évek revival, akkor a Circa Waves éppen kontextusban van, hiszen zenéjük őrült módon idézi a britpop gitárzenék felhőtlenségét, eszünkbe juthat róla a korai Supergrass és a Cardigans, nyomokban a Blur, de persze a kétezres évek gyermekeiről van szó, tehát az sem meglepő, hogy a Razorlight vagy a Kooks cirka tíz évvel ezelőtt megjelent lemezei is visszahangoznak a Mersey-parti zenészek dalaiban.

Fiatal zene ez fiataloknak és lélekben fiataloknak – mondjuk letolt kocsiablaknál érdemes üvöltetni, hogy "Emlékszem a pólós időre / Emlékszem azokra a napokra / amikor kiüvöltöttük a tüdőnket / együtt a mellékutcákban" (idézet a lemez legnagyobb slágeréből, a T-Shirt Weather című dalból), közben pedig ugyancsak érdemes reménykedni, hogy ez a nem zseniális, de igazán nagyszerű lemez egy gyönyörű barátságnak csak a kezdete. (NR)

Toro Y Moi: What For?

©

Napfény járja át a szívem újra, akár ezt is mondhatná az afro-amerikai és filippínó felmenőkkel is rendelkező kaliforniai Chazwick Bradley Bundick, aki leginkább Toro Y Moi néven adja ki lemezeit (azért többnyire, mert van egy Les Sins és egy Side Of Chaz nevű mellékprojektje is, sőt tavaly Trance Zen Dental Spa néven is készített egy kollaboratív anyagot). És persze mi is mondhatjuk ugyanezt, miközben az új albumot hallgatjuk. Bundick zenéjében – a multiinstrumentalista-producer-dalszerző-énekes a Toro Y Moi-val a pszichedelikus chillwave felől jön, de legutóbbi lemeze, a 2013-as Anything For Return már indie-s, elektrós, tánczenés kevercs volt – a napfény és az óceánparti hangulat mindig alapvető fontosságú összetevő volt. S így van ez az új albumon is, melyet bátran nyilváníthatjuk a 2015-ös tavasz másik filmzenéjének (ha a Bop English az egyik).

Az új Toro Y Moi-lemez persze megint nem olyan, mint az előző. Bundick ugyanis megveszekedett kísérletező. A What For a hatvanas-hetvenes évek fordulójának, meg sokféle, azokból az időkből építkező későbbi zene szellemében született. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy olyan, mintha a középperiódusos-kései Beatles dzsemmelne, a Purple Rain/Around The World In A Day/Parade/Sign 'O' The Times-korabeli Prince-szel, de persze van itt Motown-soul-beütés, vannak szemelvények a hetvenes évek nagy dalszerző-producer-mágusa, Todd Rundgren munkásságából, és hallhatjuk a hatvanas évek legendás Los Angeles-i hippizenekara, az Artur Lee gitáros-énekes-dalszerző vezette Love visszhangjait is. S persze az is nyilvánvaló, hogy a Toro Y Moi újabb félfordulatát a pszichedelikus sikket vezénylő Tame Impala, testvérzenekara, a nagyszerű Pond és a kiváló War On Drugs inspirálta.

A What For? ettől persze önértékén is élvezetes. A modern popzene – néhány zseniális újítástól eltekintve – jó ideje ugyanis többnyire egy kreatív összerakós játékra hasonlít, melynek nem az a tétje, hogy a művész eddigi ismeretlen dolgokat húz-e elő a cilinderből, hanem, hogy a már ismert elemeket mennyire izgalmas, újszerű, de legalábbis, mennyire élvezetes módon illeszti össze és/vagy prezentálja. Bundick pedig egy olyan zenei időutazásra invitál bennünket, ami egyfelől jelen időben is értelmezhető, másfelől jobbnál-jobb dalokkal van kibélelve. (NR)

Suzanne Sundfør: Ten Love Songs

©

Azzal mit lehet kezdeni, hogyha egy gyönyörű hangú énekesnő lemeze három sorban összegezve így hangzik: „And you take me back, you take me back / I'm your kamikaze / And tonight's the night we might fall together”? És ha ez egy zömében a dance-pop és a barokk-pop közt billegő albumnak pont a közepén csilingel, de addigra már túljutottunk egy felpumpált templomi orgonán, szédítő vokálon, és hol nyersen rövidre tört, hol örvénylően végtelenbe nyújtott, basszusként hullámzó szintiken, melyek együtt nem kordában, hanem nyomás alatt tartják az éneklő-mesélő főhősnőt? Hogy mit? Újra meg kell hallgatni ezt az egészet!

A norvég Susanne Sundfør 10 szerelmes dala azonban nem pusztán önmagában érdekes projekt, mert tegyük hozzá: a 29 éves dalszerző-énekesnőnek ez már a hatodik albuma. És azt is, hogy Sundfør az előző két albumával (The Brothel - 2011, The Silocon Veil - 2012), teljes erőből rárúgta az ajtót a skandináv poplistákra. És abból is jól jött ki, hogy három éve a Nobel-békedíj ceremóniáján is zenélt. Azóta annyi történt, hogy az énekesnő egyébként is fokozatosan elhaló félben lévő jazzhajtásai végképp átadták a helyüket a legkülönbözőbb pophatásoknak (dream pop, artpop, szintipop, barokk pop, elektropop, dance pop). Megvolt a kollaborációs együttzenélés a francia M83-mal (velük az indokolatlanul nagyot bukó sci-fi fricska, az Oblivion filmzenélős projektjébe is beszállt), de a másik norvég elektro-ikon duó, a Röyksopp skalpját is begyűjtötte. Kétszer is: előbb a Depeche Mode Ice Machine coverével sokkolt, majd azzal, hogy a Running to The Sea lényegesen jobban szól, mint a Röyksopp új stúdió lemezhez agyonpromózott Robin-dalok (Monument, Do it Again).

Ennél fogva az nevezhető persze törvényszerűnek, hogy a Ten Love Songs hangzásvilága nyomokban Anthony Gonzalezt (M83) és Sveint és Torbjornt (Röyksopp) is tartalmaz, de az igazság az, hogy Sundfør új lemeze valójában valami egészen másra sokkal jobban hajaz. Olyan, mintha egy modern Abba-projekt volna: zeneileg tökéletes képzettségről árulkodó, de teljesen öntörvényű, az alapműfajon belül alig-alig megmaradni képes poplemez ez, ami azt is megengedheti magának, hogy egy számot Siouxsie Sioux borongósan teátrális gothját idézve nyisson meg – csak azért, hogy Agnetha Fältskog legszebb napjait megidéző módon tökéletesen tiszta és erőteljes énekhanggal képes legyen minden lélekpáncélt átdöfni.

Egyszerre örömteli és kétségbeejtő, hogy a jelek szerint a ma szerelmi stációit északról, popzenébe csomagoltan teszik elénk a legőszintébben – Izlandról legutóbb Björk, most meg Sundfør, Norvégiából. (SZMI)

 Marina and The Diamonds: Froot

©

Az amerikai filmgyártásban évtizedek óta nem változtatnak azon a giccses klisén, hogy a felnőtté válás gyötrelmeit úgy ábrázolják, hogy a főhős poszt-tinédzser csaj egyszer csak ott áll a világot jelentő deszkákon, nyakában egy szál gitárral. Rendre csak addig jut el (elsőre), hogy az amúgy semmilyen produkciót elég érdekesen adja elő ahhoz, hogy valakinek feltűnjön annyira, hogy foglalkozzon is vele. Fura ezt mondani egy harmadik lemezes énekesnőről – aki ráadásul az évtized elején tényleg berobbant a brit popszakmába –, de a walesi Marina and the Diamonds itt tart.

Diamandis kisasszony hiába tudhat a háta mögött két népszerű lemezt (The Family Jewels, 2010; Electra Heart, 2012) – ez a harmadik éppen, hogy ilyen semmilyen se lett. Nem arról van szó, hogy ne tudna énekelni, vagy ne lenne összerakva tisztességgel ez a 12 szám, csak éppen az hiányzik belőle, amitől működnie kellene. Ami korábban megvolt az érdemtelenül nagy slágerré tett Primadonna Girlben éppúgy, mint komolyabban vehető I am Not a Robotban, de az egyáltalán nem poénra épített Liesban is.

Az új lemezen valószínűleg az I'm Ruin számít a legvagányabb dalnak. De ez is inkább csak a szövegében egyedi, de valójában énekelhetné akár Sam Smith is. Az a refrén végi „juuuhuúú” neki még jobban is állna. Vagy bárki másnak, akit a brit poppiac véletlenszám-sorsolásán kiköp magából a porondra. Marinából ennél fogva – bár a jelen brit könnyűzene zenitjén valamiféle Kate Bush-epigonként mozog –, a jelek szerint, csak egy új, béna Britney Spears lett. Aki sajnos meg van győződve arról, hogy vicces dolog gyümölcsökről is áthallásos, szexis dolgokat énekelni, de akinek elfelejtettek szólni neki, hogy a Froot a béna tátogós videóklipjével együtt is csak éppen azt a "van benne valami" érzést piszkálja elő az emberből, amiből minden héten megpróbálnak a producerek a slágerlistákra juttatni néhány tucatnyit.

Hiába is küldte el az énekesnő a Recordert a francba, amikor a szemére vetették, hogy három lemeze alatt épp harmadszor rántotta más irányba a karrierkormányt, ebben a lemezben nincs semmi átütőerő. Nincs semmi más, csak az unalom. (SZMI)

 Calexico: Edge Of The Sun

©

Még a múlt évezredben kezdte kiadni a dél-kaliforniai határvárosról elnevezett – és amúgy a közhiedelemmel ellentétben se nem mexikói, se nem texasi, hanem arizonai – zenekar jellegzetes, a déli USA-államok és Mexikó zenei világából kiinduló és onnan sok zenei stílusba kalandozó (zenei határokat is átlépő) lemezeit. A most megjelent – és számos vendégelőadót felvonultató – Edge Of The Sun már a kilencedik ebben a sorban. A 12 dal (melyet a deluxe-változatban 6 bónusz szám egészít ki) hozza a latinos, a folk, a country, a mariachi, a reggae, a blues, és itt-ott az alternatívos hangulatot.

A baj leginkább az, hogy sokkal több lett volna az anyagban. A dög. Az hiányzik. Egy mariachi-projekt nem engedhet meg magának olyan limonádé-slágeres hangszerelésű számokat, mint amiből több is felkerült az albumra. De ezeket feledve inkább örüljünk az olyan opusoknak, mint a kicsit darkos Bullets & Rockets, a rajzfilmes szintihangszínnel megbolondított mexikói Cumbia de Donde, a háromnegyedes lüktetésű Woodshed Waltz, vagy a filmzenének is kiváló és a 2012-es Latin Grammy-győztes dalszerző-énekesnő, Carla Morrison énekével hallható Moon Never Rises. Talán a legemlékezetesebb dal a (bónuszként megjelölt) Roll Tango, amihez nem kisebb nevet nyertek meg, mint az egykori Animals-frontembert, Eric Burdont. (BI)

 Young Fathers: White Men Are Black Men too

©

Az egyik legrangosabb zenei díj, az év brit/ír nagylemezéért járó elismerés, a Mercury Prize tavalyi győzteséről 2014-es év végi albumlistára már írtunk: a Dead című lemezről azt mondtuk, "a skót együttes hiphopja persze egy kicsit más; jó, nem kicsit, nagyon: eszünkbe jut róla a Massive Attack sötét triphopja, a De La Soul okos rapzenéje, a TV On The Radio artpopja, a Gorillaz sokszínű, néhol groteszk világa, Kanye West unortodox hiphopja, a poliritmikus afrikai zene és a zajos és hideg nagyvárosi elidegenedés – semmi sunshine, semmi fenékrázás, semmi nagy lóvé, semmi fuksz".

Nos, a zenekar új, Berlinben készült nagylemeze, mely alig több mint egy évvel követi a 2014 januárjában megjelent debütáló albumot, nem, hogy jobban keresné a hallgatók kegyeit, de még súlyosabb (sőt: sokkal súlyosabb) mint elődje. Nem, hogy kommerciális engedményeket tenne a tavalyi nagy siker után (mely egyébként, figyelem!, 4460 százalékkal tolta meg az addig gyakorlatilag marginális trió lemezeladásait), hanem még sötétebb, még kompromisszum mentesebb, még közérzetizősebb, még kibukottabb, mint a Dead ("unom, hogy a jó feketét játsszam / unom, hogy a fehér embert okoljam" – éneklik az Old Rock and Roll című számban). Még kevesebb klasszikus hiphop és rapzene, kevesebb groteszk, több zaj, több kísérletezés, több artpop, több "zajos és hideg nagyvárosi elidegenedés". Még kevésbé rakható bármilyen dobozba.

A White Men Are Black Men too nem könnyű préda, az ilyenekre mondjuk kissé modorosan, hogy "el kell kapni a hangulatát" – ugyanakkor elképesztően szuggesztív, ragadós kortárs nagyvárosi filmzene, ami ha elkap, akkor beszippant és nem nagyon enged el. (NR)

Korábbi lemezajánlóink 2015-ből:

Ha ránk hallgat mindegyiket meghallgatja - március legjobb zenéi

Nyolc igazi csemege: nyissa jó zenékkel a tavaszt

Mutatjuk január legjobb zenéit

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Íme, magyarul Amanda Gorman verse, amellyel ellopta a show-t Joe Biden beiktatásán

Íme, magyarul Amanda Gorman verse, amellyel ellopta a show-t Joe Biden beiktatásán

Lantos Gabriella: Jó az orosz vakcina, de az engedélyezése politikailag motivált

Lantos Gabriella: Jó az orosz vakcina, de az engedélyezése politikailag motivált

Biden megvált Trump kólarendelő gombjától

Biden megvált Trump kólarendelő gombjától