Foals: What Went Down

A Foals a Kings of Leon útjára lépett. Miután két – amúgy nagyon különböző – albummal (Antidotes, Total Life Forever) definiálták saját stílusukat, megérdemelten léptek a brit zenekarok élvonalába. Aztán történt valami, és innen már nehezen látszik a visszaút. Persze nem kereskedelmi értelemben, hiszen gyaníthatóan ez a Foals-lemez lesz az egyik legsikeresebb a zenekar életében – inkább a kreativitás tűnt el Yannis Philippakisékból.

Élőben Magyarországon is többször meggyőződhettünk már róla, hogy egyáltalán nem túlzás az esetükben a stadionrock jelző: simán képesek közel másfél órán keresztül elszórakozatni az ínyencebbeket és a koncertjükre csak véletlenül odatévedőket is.

Azonban ami már a 2013-as Holy Fire-nál is aggasztónak tűnt, az most a What Went Downon vált egyértelművé. Az új lemezen még az előző próbálkozásnál is kevesebb az igazán emlékezetes pillanat, bevált receptek, és sémák ismétlődnek. Mintha a Foals tagjai elhitték volna, elég lesz ennyi is, így aztán tompán vonultak a stúdióba. Itt jön a képbe a Kings of Leon, amely ugyanezt az utat járta be, hiszen a kezdeti lépésről lépésre haladás után legutóbbi albumaikon már ők sem vállaltak semmiféle rizikót.

Pedig nem is indulna rosszul ez a lemez, a címadó What Went Down és az interaktív klipet kapó Mountain At My Gates simán koncertkedvencek lesznek, de utána nagyon kevésszer kaphatjuk fel a fejünket. Vagy jön a szokásos, sokadjára eljátszott vad, grunges-os refrénre, és funkos verzére bontott Foals-sztenderd (Snake Oil) vagy csak egyszerűen egy lassú töltelékszám (Give It All). Egyedül még Night Swimmers csillant fel valamit abból, hogy miért is jutott a nagyszínpadokig a Foals.

Ought: Sun Coming Down

Bár a South Park szerint a kanadaiak kicsi, gombszemű bólogatójánosok, ez természetesen nem igaz: még ha a Nickelbacket, Celin Diont és Bryan Adamset is beleértjük, a kanadai popkultúra az élmények gazdag tárháza – és most nem is feltétlenül az örök klasszikus Neil Youngra vagy Leonard Cohenre gondolunk, és nem is az elmúlt évek számos izgalmas indie-alakultára (The Dears, Broken Social Scene, Death From Above 1979, többek közt) – oké, persze rájuk is -, hanem mondjuk a legfrissebb élményekre, mondjuk az idei év eddigi egyik legizgalmasabb lemezét szállító Viet Congra. És arra az együttesre, amelyikről most van szó: a montreali Oughtra. Amely valójában nem is igazán kanadai, legfeljebb montreali, hiszen a tagok (négyen vannak: Tim Darcy - gitár, ének, Matt May - billentyűs hangszerek, Ben Stidworthy - basszusgitár, Tim Keen - dob, hegedű), akik a város McGill Egyetemén ismerkedtek össze, amerikaiak és ausztrálok.

Az Oughtról – mely bemutatkozó nagylemezét, a New Calm című albumot a megalakulás évében jelentette meg magánkiadásban, a nagy kritikai áttörést pedig következő albumával, a tavaly kiadott More Than Any Other Day-jel érte el – csupa menő link, csupa klasszikus és ínycsiklandozó artpop-, artpunk-zenekar ugrik be, de ugyanazzal a lendülettel az is eszünkbe jut, hogy így kell a nyilvánvaló hatásokból saját univerzumot kerekíteni. Persze, halljuk a Television hosszan tekergő gitárhangjait, a Pere Übü avantgarde tántorgását, a Talking Heads ideges art-funkját, a Sonic Youth zaj-attakjait, a Fugazi beindulását, Violent Femmes-es Gordon Geno izgatott fejhangját, de a végeredmény mégis egy egészen elképeszően színes, kiszámíthatatlan és autonóm zenei mikroklíma. És könnyen lehet, hogy az idei év egyik legmenőbb indie-nagylemeze.

Dr Dre: Compton

Az idei év egyik kétségtelenül legnagyobb szenzációja az, hogy emberes, tizenhat év szünet után új nagylemezt adott ki a hiphop-történelem egyik (ha nem a) legnagyobb játékosa, mitöbb, legendája, a popbiznisz egyik királya. Azért nem a „készített” szót használjuk, mert lemezt azt írt és fel is vette, csak nem adta ki – a Detox című albumot, ahogy arról korábbi Dr Dre-hírünkben sok más dolog mellett szó esett, végül nem adta ki, mert nem volt elégedett az elkészült matériával. Persze magyar labdarúgó edző módjára szidhatta volna a bírót, okolhatta volna az időjárást, mondhatta volna, hogy pedig igazából minden rendben volt, csak nem jött össze a győzelem, de nem – azt mondta, hogy úgy gondolta, ilyen lemezanyagot sem az ő reputációja, sem a közönség nem érdemelne meg.

Most azonban elkészült egy új Dre-lemez, ami valójában csak a címében Compton, zeneileg nincs sok köze a rapnagymester egykori anyazenekara, az NWA (Niggers With Attitude) indulását és egyáltalán az azt körülvevő kulturális-társadalmi mikroklímát feldolgozó Straight Outta Compton című biopichez. Ez a lemez igazából az, amit részben a történet megindított, megmozgatott benne, részben meg nem az, hanem egy friss poplemez, ami nyilván egy aktuális inspirációs kontextusban megszületett.

Az aktuális sikk szerint hipp-hopp megjelentetett Comptonban tulajdonképpen nincs semmi igazán különleges, sokan biztos azt fogják érezni, hogy lufi, holott inkább úgy mozog és úgy viselkedik, mint az állatok királya, aki nem akar felzárkózni az aktuális trendekhez, mert nehogy már felzárkózzon bármihez is, eszébe sem jut. Ugyanakkor, miközben – hogy egy újabb rémes sporthasonlattal éljünk – hozza a kötelezőt, sőt, annál többet is hoz, s fél szemét persze azért azokon a bizonyos aktuális izéken is rajta tartja, nem is beszélve arról, hogy az albumon felvonul a király teljes udvartartása. Az összes egykori és aktuális védenc és tisztelő és persze pályatárs, tényleg egészen elképesztő névsor: Eminem, Snoop Dogg, Ice Cube, Jill Scott, Kendrick Lamar és így tovább, akit az összes név érdekel, az kattintson ide. A közreműködői kör persze csak egy dolog – az ilyen művekre, mint a Compton mondják, hogy jutalomjáték, összefoglaló mű, My Way,  ozás, trap, laza g-funk modernizált változatban, meglepő hangminták (többek közt egy olasz progrock-zenekartól és egy török folkos dalszerző-énekesnőtől), úgynevezett zsíros grúvok, biztos kezű slágergyártás, és elképesztő mennyiségű ötlet. Ha nem is a Straight Outta Compcton soundtrackje, de filmzene egy soha le nem forgatott mozihoz.

 

Ezra Furman: Perpetual Motion Picture

A popban az a jó, hogy néha szuperképességeket kölcsönöz a szereplőknek, például lehetőséget nyújt jelen időben végrehajtott időutazásra, ráadásul a szerepjáték is pálya, s ha ezek mind jó ütemérzékkel és ízléssel párosulnak, akkor az eredmény kifejezetten szórakoztató. Itt van mindjárt Ezra Furman – rá ezek a premisszák például (és szerencsére) mind igazak.

A gyakran női ruhákba öltöző 28 éves biszexuális chicagói Furman (itt ír nemi identitásáról) a kétezres évek közepe óta aktív. 2006 és 2011 között Harpoons nevű zenekarával zenélt és három nagylemezt jelentetett meg ebben a felállásban. 2012 óta szólóelőadó, és a most bemutatott albummal együtt három lemezt jegyez, melyek közül a második, a 2013-as Day Of The Dog hozta el a kritikai áttörést – hogy mást ne mondjunk a lemezt a brit Guardian zenerovata a maximális ­­­***** csillaggal jutalmazta. „Nem azt állítjuk, hogy ez a lemez 2013 legjobb albuma, vegyék úgy, hogy ezt az albumot, mint stílusa klasszikusát ajánljuk, örömmel” – írta kritikus a két évvel ezelőtt megjelent lemezről.

És valóban: Ezra Furman új lemezén is leginkább a hetvenes évek elejére kalauzol bennünket. Valahova a Lou Reed-féle 1972-es Transformer és David Bowie a hetvenes évek első felében felvett nagylemezei, a Hunky Dory, a Ziggy Stardust, az Aladdin Sane és a Diamond Dogs környékére, ugyanakkor olyan klasszikusok is eszünkbe juthatnak, mint a pályakezdő Bruce Springsteen, Jonathan Richman és a Modern Lovers vagy a Blondie, miközben fontos része a briliáns Furman-féle játéknak a Bowie-felől amúgy is belógó kabaré-esztétika és androgün szerep.

Nem kell mindenkinek nagyon híresnek lennie, Furman ezzel az egyébként konvencionális popdalokra épülő, a mai kontextusban mégis bizarr és out of context művészi pogrammal minden bizonnyal csak majdnem híres marad, de ha olyan dalokról van szó, mint lazán odakent Body Was Made, a doo-wopos-beach boys-os-szaxis Lousy Connection, vagy a soulos Haunted Head, akkor mindez egyáltalán nem érdekes.

Kurt Vile: b’lieve i’m goin down…

Gondoljunk úgy Kurt Vile lemezére, mint egy hosszú, hajnalig ébren töltött éjszakára. A philadelphiai dalszerző saját bevallása szerint is este 11 és hajnal 5 között vette fel a dalokat legújabb albumához, és mintha a dallista is ebben az idősávban működne a legjobban.

Szinte azonnal kicsattanó kedvvel, a legjobb formában indul az este, a kislemezként elsőként kiadott Pretty Pimpin és az I’m an Outlaw az előző, eddigi legsikeresebb Vile-lemez (Wakin On a Pretty Daze) magabiztosságát idézi. A belevaló kezdés után aztán jön a szellősebb, higgadtabb rész: túl az éjszaka legfelszabadultabb pontján eljön az önmarcangolás, elcsendesedés ideje, még néhány szellem is jöhet. És valójában itt történnek a legnagyobb csodák, ugyanis a Tinariwennel közös jammelés hatása alatt születő Wheelhouse, és a gitár helyett a zongorát előtérbe helyező Life Like This simán Vile gazdag pályafutásának csúcsszerzeményei között vannak. Egy olyan színt mutatnak meg a koncertjein arcát szinte végig haja mögött rejtegető, gitárjába bújó zenészből, amit eddig talán ő maga sem ismert.

Az öreg éjszakába nyúló merengés után azonban muszáj, hogy ránk virradjon. A felszabadult Lost My Head There köszönti az új napot, benne az elmúlt éjszaka fáradalmaival, hogy aztán a klasszikus, már-már félálomban születő, pszichedelikus Vile-dalokkal (Stand Inside, Kidding Around) térjünk nyugovóra.

Kurt Vile Amerika legkülönbözőbb szegleteiben (köztük a híres Rancho De La Luna stúdióban, a sivatag közepén) vette fel ezt a lemezt, és Kim Gordon (a Sonic Youth legendás zenésze) tényleg találóan jellemezte a b’lieve i’m goin down-t, amikor azt írta, a dalokban ott van az egész kontinens dalszerzői hagyománya. Vegytiszta Amerika ez, számos példakép beidézésével (Randy Newman, Nick Cave, Tom Petty és még nagyon sokáig lehetne sorolni), de azon a bizonyos egyedi Kurt Vile szűrőn áteresztve.

Bully: Feels Like

Vegyünk egy fiatal csajt, akit egy erősen átmulatott éjszaka után a stúdióba irányítunk, hogy énekeljen fel néhány egyszerű számot. Ő rekedtes, de ugyanakkor kislányos hangján ezt megteszi, de közben már az estére gondol, amikor újra belecsaphat a lecsóba. Valami ilyesmit érez az ember, amikor a nashville-i Bully nyáron megjelent debütáló albumát hallgatja. Persze semmi komorkodás, ilyen fiatalon még könnyű megélni a rock and roll-életformát.

Alicia Bognanno négytagú zenekara rövid, pörgős, néhol könnyed, rágógumis, néhol punkos, surf-rockos, és sok helyen a Nirvanara is hajazó számaival, tényleg egyszerű, néhány akkordos köreivel nem akar nagyot, csak belekiabálni a világba, hogy épp mire emlékszik az előző estéből, hogy milyen szemét a szerelem, vagy hogy milyen elkeseredett. Ha egyszer netán errefelé járnának, ki ne hagyjuk a Bully koncertjét – élőben üthet igazán nagyot ez a zene.