szerző:
Balla István - Bicsérdi Ádám - Németh Róbert

Táncos brit elektronika, opálos kaliforniai álom, menő svéd pszichedelikusok és még sorolhatnánk - sőt, soroljuk is. Íme, ízelítőnk az ősz gazdag és izgalmas lemezterméséből. Hamarosan folytatjuk.

Lana Del Rey: Honeymoon

©
California dreamin', na nem a Mamas & Papas-féle könnyű, szplínes, hippis álmodozás, hanem valami mindenen túli, lebegős, kábult noir – ez Lana Del Rey új albuma, a Honeymoon. "Mintha legalább is (...) egy meg nem született David Lynch-film, vagy egy még meg nem írt Bret Easton Ellis-regény filmzenéjét hallanánk" – ezt írtuk bő egy évvel ezelőtt, az akkor megjelent Ultraviolence című lemezről, melyet valóságos producer-szupergrupp gondozott; a Black Keys jó nevű producerré izmosodott gitáros-énekese, Dan Auerbach, Paul Epworth sztárproducer, az előző lemezen is dolgozó Rick Nowels, és a Lily Allen felől ismerős Greg Kurstin.

Nos, ami a Lynch-hangulatot, meg a végtelen kiüresedettséget üvöltő Easton-Ellis-fílinget illeti, ez a lemez még olyanabb, sőt olyan, aminél már nem is lehet olyanabbnak lenni. Egészen nyilvánvaló, hogy ez a lemez valaminek a vége, egy olyan pont, aminél azt a bizonyos hangulatot-imázst-tónust már nem lehet tovább tolni, egy olyan hely, ami a dolgok színének és visszájának pengeéle, egy olyan kontextus, ami akár paródia is lehetne. De nem az. Absolutely not.

És, hogy mit hallunk? Valamit, aminek már – hiába ismét a kifejezetten színes első Lana Del Rey-lemez munkálatait irányító Rick Nowels kezébe került vissza a karmesteri pálca; minden dalban társszerző és az album társproducere – nem sok köze van a kortárs popzenéhez. Nagy térben elhelyezett éteri és sötét és filmzenés hangzás van lassan elomló, lebegős vonósokkal és gitárokkal, a háttérben kotyogó, szédelgő dobokkal, dobgéppel. És az Ultraviolence-hez hasonlóan megint több dal van, mint amit egy kortárs poplemezen elhelyezni illik. Tizennégy szám, hatvanöt perc. De hát miért pont ez érdekelné a minden másban is öntörvényű Lizzy Grantet? És neki van igaza: a lemez úgy szippantja be az egyszeri hallgatót, hogy, bármeddig is tart az utazás, nem is akarunk kikeveredni belőle. Lizzy Csodaországban. Az sem meglepő, hogy T.S. Elliot Burnt Norton című verse is terítékre kerül az album kellős közepén.

Jó ez a lemez, nagyon jó. Többek közt attól, hogy, miközben minden pillanatban leheletfinom distinkciót tart önmagától, súlyosan önazonos. Lana Del Rey úgy játszik szerelmes-szomorú-boldog-boldogtalan-elvágyódós szerepet, hogy a szerep = ő. Sőt, néha akár azt is érezhetjük, a szerep játssza őt. Gótikus csiki-csuki. Különös kalifornikáció. (NR)

/Lana Del Rey pályájáról bővebben a múlt heti HVG-ben olvashat./

Julia Holter: Have You In My Wilderness

©

Az elmúlt években annyiszor leírtuk, leírták már mindenféle összefüggésekben Kate Bush nevét (leginkább természetesen az obligát Kate Bush-iskola kifejezés formájában), hogy kicsit félve tesszük meg ismét, de mit van mit tenni, ha a valójában iskolateremtő angol artpop-nagyasszony neve nem maradhat ki Julia Holter művészetének kontextusából. A kép persze ennél sokkal színesebb. Julia Holter popzenéje amolyan aligpopzene, határeset, popdalok mindenféle más hatásokkal keresztezve, kamarapop-darabok a nem nagyon kommerciális fajtából. A nem nagyon kommerciális, azonban nagyon megkapó és nagyon szívhez szóló fajtából. Légies, áttetsző, színes zene. Ha már namecheck, bedobjuk egy másik artpop-legenda nevét is: Laurie Anderson.

Holter az experimentál felől jön, ezt a lemezét, teljes pályafutása kontextusában, némi iróniával akár kommersznek is nevezhetjük. De nem nevezzük.

Az idén 30 éves művész a California Institute of the Arts diákja volt, zeneszerzést tanult, zenélt az emblematikus veterán folkénekesnő, Linda Perhacs együttesében, adott ki a popzene értelmezési tartományának határain kalandozó felvételeket, vett részt ilyenfajta kollaborációkban más kísérletező kedvű művészekkel, jelentetett meg másolt cédét Celebration címmel, és kollekciót koncertfelvételeiből. Első két hivatalos sorlemeze, a 2011-es Tragedy és a 2012-es Ekstasis (utóbbi, melyről tényleg konkrétan Laurie Anderson munkássága ugrik be a hallgatónak) még a meglehetősen avantgard zónában kalandozik, de az a helyzet, hogy a most megjelent album a már jóval emészthetőbb 2013-as Loud City Songhoz is képest is jóval értelmezhetőbb.

És a helyzet az, hogy ez a fajta – félve mondjuk – poposodás jól is áll Holternek, meg önazonos is. A dalszerző-énekesnő a korábbi munkásságához képest jóval értelmezhetőbb dalokba is képes ugyanazt a szenzibilitást, finomságot, ugyanazt a szélesvásznú, filmszerű, néhol meg szellős és takarékos hangtájképészeti érzékenységet beledolgozni. Megkapó album ez, utazás a belső vadonba (zárójel: egy dal, a How Long? erejéig egy másik kulténekesnő, Nico is felidéződik). Befelé figyelős éjszakai órákra, a várost, mint filmet kívülről figyelő, magányos utazásokra, a vonat ablakán kibámuló pillanatokra egyaránt ajánlott. (NR)

Deerhunter: Fading Frontier

©

Brardford Coxék már megint megleptek mindenkit. Azok után, hogy a 2013-as Monomaniával megalkották az eddig legdühösebb, legzajosabb albumukat, tippelni is nehéz volt, merre lép tovább a zenekar. Az atlantai banda sohasem a kiszámítható lépéseiről volt híres, de most feltűnően puha, tőlük szokatlanul szellősre hangszerelt lemezt írtak. Az persze félig csak vicc volt, amikor Cox azt nyilatkozta, hogy az INXS-t idézi majd a hangzás, de az tény, hogy a garázs mocskából és sötétjéből kijött a szabad levegőre a Deerhunter, és mintha a Fading Frontier az önpusztítást követő, első, tiszta este zenéje lenne.

A lehiggadásban persze nagyban közrejátszott a provokatív, de mindig eredeti (ez az interjú nagyon ajánlott olvasmány) frontember súlyos, hosszú felépülést igénylő balesete is: „I’m still alive / and that’s something” – énekli a túlélés örömével és bölcsességével a Deerhunter eddigi legpuritánabb dalában, a Breakerben. De a lemez többi pillanata is ezt a légies, már-már nem evilági könnyedséget árasztja: a Duplex Planet és Take Care laza űrrockjában nem véletlenül segédkezett a Stereolab és a Broadcast egy-egy tagja, ugyanis a két zenekar a Deerhunter legfőbb hivatkozási pontja.

A lemez második felére pedig eddig ismeretlen tájakra merészkednek Coxék: a Snakeskin akkora psych-funk himnusz, hogy azért a fél indie-mezőny (ha ez a jelző jelent még bármit is) a karját adná, míg az eddigi lemezekre shoegaze alapvetéseket író Lockett Pundt ezúttal letette gitárját, és Panda Beart idéző elektronikus tündérmesével (Ad Astra) teszi még éteribbé a lemezt.

A valószínűleg egy elhunyt barátnak írt Carrion elegáns és megható zárás, amely után nehéz nem arra gondolni, hogy a Deerhunternek még a felnövés is jól áll. Eddig azt hihettük, hogy a Halcyon Digest volt a zenekar eddig legkomplexebb, legjobb lemeze, de úgy tűnik, még simán túlszárnyalhatják azt is. (BÁ)

Youth Lagoon: Savage Hills Ballroom

©

A Youth Lagoon név mögött megbújó Trevor Powers igazi csodagyerekként tűnt fel még a 2011-es The Year of Hibernationnel, szó szerint a semmiből. Powers minimalista hangszerelésű, egy haver házi stúdiójában rögzített, naiv dalait – melyeket a rá jellemző, férfi és női énekhang közötti orgánuma tett még mágikusabbá – egy emberként ünnepelte a sajtó. Aztán Powers a nem várt siker után egy experimentális, a tudatalattival feleselő utazásra invitálta rajongóit a második lemezzel, a Wondrous Bughouse-zal, amely egy elmegyógyintézet karácsonyi báljának aláfestő zenéje is lehetne – és ezt most tessék dicséretként értelmezni.

Ezúttal, harmadik nekifutásra Powers megint másképp közelített a dalszerzéshez. Saját bevallása szerint egy közeli barátja halála, ha nem is közvetlenül, de erősen befolyásolta a dalok születését, és az egész zenéről alkotott képét. Leegyszerűsítve, már nem annyira a kísérletezés, hanem a dallamok érdekelték. Persze ezúttal is maradtak a Youth Lagoon-védjegynek számító, elsőre furcsának, idegennek ható elemek, de a Savage Hills Ballroom tíz dala már Powers hangját és zongorajátékát helyezi előtérbe. Ez a távolítás-közelítés közötti ingadozás az összes dalban ott lapul: a kezdő Officer Telephone például egyszerű zongoraballadából fordul szinte indusztriál kakofóniába, míg a The Knowerben Powers még a tőle (eddig) idegen fúvósokat is ügyesen építi be az experimentális jazzből, elektronikából, és ezen a lemezen feltűnően sok triphopból gyúrt összképbe.

Powers ezt az albumot Bristolban, a korábban PJ Harvey-val, Yann Tiersennel vagy Perfume Geniusszal is dolgozó Ali Chanttel közösen vette fel, és a várost a zenei térképre helyező Bristol-hangzás erősen kiérződik a számokból. Ez leginkább az Again Portisheadet és Trickyt idéző monoton zakatolásában feltűnő, de az egész album úgy szól, mintha a dalok felvétele közben végig szitáló köd lepte volna be a stúdiót.

Ha Powers a Wondrous Bughouse-zal az emberi elme kiszámíthatatlanságát ünnepelte, akkor a Savage Hills Ballroommal már a hamis illúzióktól, hazugságoktól megfosztott valóságot tárja elénk, csupaszon, kíméletlenül. (BÁ)

Disclosure: Caracal

©

Elsőre unalmas. Másodikra csak lassabbnak tűnik, mint az első Disclosure. Harmadikra megjegyzed a legjobb számokat. Negyedikre adsz még egy esélyt az egésznek. Ötödikre visszatérsz a kedvenc dalokhoz.

Kell idő a Caracalnak, de azért sokadik hallgatásra is úgy tűnik, a 2013-ban berobbanó Lawrence-fivérek másodjára túl komolyan vették magukat. A szándék, hogy ezúttal egy lassabb, kevésbé táncolható lemezt készítenek értékelendő, de azzal túlvállalták magukat, hogy azt várták a hallgatótól, hogy tizennégy számon keresztül ne unja el az ismétlődő sémákra épülő, modern köntösbe bújtatott UK garage-t. Hozzá kell tenni, a bemutatkozó és világhírnevet hozó Settle is egyenetlen színvonalú volt, de akkor a hájp mindenkivel elfeledtette, hogy bőven voltak üresjáratok azon a lemezen.

Miután elfogadjuk, hogy a megint egész sereg közreműködőt felvonultató Caracal nem kifejezetten a táncparkettnek szól, már egy fokkal jobban érthető az album mögötti koncepció. Azonban hiába lövi el szinte az összes nagy nevet a lemez első fele, a már körúti kocsikból is bömbölő The Weekndtől kezdve Lorden keresztül egészen Kwabsig, sokat elárul a sztárparádéról, hogy az első etap legjobb száma a legkisebb névvel, a Lion Babe-bel közösen összehozott, végre igazán dögös Hourglass.

A sztárparádé után alaposan le is ül a Caracal, amit még Miguel sem ment meg. Egyedül a feltörekvő brit dalszerző, Nao hoz új színt a homogén hangulatba: a belassított garage-témára épülő Superego akár a legutóbbi Jamie XX-lemezre is ráfért volna. Aztán az Echoes még felcsillantja a reményt, de már túl későn, mert sajnos a végére unalomba fullad a Caracal. Talán, ha több zenei humort, több merész húzást építettek volna a számokba, ennyi sztárra sem lett volna szükség. Mert így az egész olyan, mint amikor a Forma–1-es pilóták focimeccset játszanak: örülünk, hogy együtt látjuk őket egy meglepő helyzetben, de közben végig arra gondolunk, mennyivel jobb, ha azt csinálják, amiben igazán jók. (BÁ)

Dungen: Allas Sak

©

Hogy a zenében mennyire nem fontos a nyelv, azt jól példázza a svédül alkotó Dungen példája. Az ezredforduló óta aktív banda (amely kezdetekben főleg Gustav Ejstes önálló projektje volt, amely csak a koncertek kedvéért alakult át normál zenekarrá) úgy vívott ki kultstátuszt főleg Amerikában, hogy a többségnek fogalma sincs miről is szólnak a dalszövegek.

A Dungen még a 2000-es évek közepének pszichedelikus hullámával lett igazán ismert ( a csúcsműnek legtöbben továbbra is a 2004-es Ta Det Lungt lemezt tartják), abban az időszakban, amikor például a The Black Angels, a Dead Meadow vagy a Midlake újraértelmezte a hetvenes évek zenei hagyatékát, és visszaadta a torzított gitár és az öt percnél tovább nyújtott dalok becsületét. Ennek a hullámnak lett a legnagyobb nyertese a Tame Impala, amely a debütáló Innerspeakerrel szép lassan a mainstreambe is visszacsempészték a stílust.

A Dungen azonban nem egy hullámot lovagolt meg, sőt, Ejstes nem is pop-projektként kezeli az együttest. Ez jól hallatszik az új, Allas Sak című albumon is, ahol a szokásos psych-rock hangzást fuvola, szaxofon, zongora vagy épp konga teszi még kevésbé kiismerhetővé, így az egész lemez egy véget nem érő, megismételhetetlen jammelésre hasonlít. Azonban nagy tévedés lenne, ha azt hinnénk, a Dungen különösebb fókusz nélkül szállt el a felvételek során. A Sisten Gasten vagy a Ljus In I Min Panna például a lemezről kiragadva is simán megállják a helyüket, a gondosan felépített instrumentális csúcspillanatokról (Franks Kaktus, Flickor Och Pojkar) nem is beszélve.

A lemez címe egyébként nagyjából azt jelenti, mindenkié. És valóban sokkal több ez a lemez öncélú szólózgatásnál. És ha nem is mindenkinek fog tetszeni, azok biztosan értékelni fogják, akiknek annyira nem jött be a Tame Impala utolsó lemeze, mert hiányolták róla a The Who, a Can vagy épp a Cream szellemét. (BÁ)

The Arcs: Yours, Dreamily,

©

A tavalyi kiváló – több, köztük a hvg.hu legjobb 2014-es lemezek listájára is felkerült – Black Keys-album, a Turn Blue után a zenekar fele, konkrétan Dan Auerbach gitáros készített a mellékprojketjével egy újabb kiváló albumot. Ez volna a rövidhír a Yours, Dreamily,-ről. A hírek szerint Auerbach erdetileg szólóalbumban gondolkodott, de végül a zenésztársak – Leon Michels, Richard Swift, Homer Steinweiss, és Nick Movshon – közösen alakították ki a dalokat, nemcsak zenészként, hanem szerzőként is közreműködtek azokban, így végül „véletlenül” összeállt egy valódi zenekar is. Az albumot Los Angelesben, New Yorkban, Auerbach nashville-i stúdiójában rögzítették. A végső hangzásért pedig az a Tchad Blake felelt, aki korábban a Black Keys-albumot is keverte (de közreműködött többek között az Arctic Monkeys, a  Pearl Jam, Tom Waits vagy a U2 egyes munkáiban is).

Már a májusban megjelentetett első – egy bokszmeccs által ihletett –, Stay in My Corner című dal előrevetítette, hogy itt egy nagyon is ismerős zenei világról lesz szó. És valóban a The Arcs ugyanazt a 70-es évekbeli hangulatot hozza el 2015-re, amit a Black Keys. „Az akkor dívó pszichedelikus elszállást, a blues magába szállását, a soul lüktetését, és a legjobb értelemben vett garázsrockot kétezertizennégyesíti” – írtuk a főzenekarról. És ugyanezt írhatjuk most is a The Arcsról. Talán itt egy kicsit több mód nyílik a kísérletezésre – például az erotikus Come & Go, vagy a Tow Waits-es zörejekből összeálló Everything You Do (You Do for You) dalokban – de alapvetően ugyanaz a hangulat. És ezt marhára jólesik. (BI)

Idei lemezajánlóink:

Nem kell hozzá se UV-szűrő, se napolaj: itt vannak a nyár legjobb zenéi

Ezeket a lemezeket vigye magával a nyaralásra

Ezektől a zenéktől lesz elviselhetőbb a hőség

Beengedjük a napfényt: ezek a zenék már a tavaszt ígérik

Friss, ropogós és nagyon ajánljuk

Nyolc igazi csemege: nyissa jó zenékkel a tavaszt

Mutatjuk január legjobb zenéit

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Gondoskodnak az államtitkári tisztségéből felmentett Kara Ákosról

Gondoskodnak az államtitkári tisztségéből felmentett Kara Ákosról

Radar 360: az MSZP akciózott, és beteget rugdosott egy ápoló

Radar 360: az MSZP akciózott, és beteget rugdosott egy ápoló

Százhat évesen hunyt el a legidősebb osztrák holokauszt-túlélő

Százhat évesen hunyt el a legidősebb osztrák holokauszt-túlélő

Simonka György: Joggal remélem, hogy felmentenek a vádak alól

Simonka György: Joggal remélem, hogy felmentenek a vádak alól

Szélsőségesek rendőrökkel csaptak össze a párizsi klímafelvonuláson

Szélsőségesek rendőrökkel csaptak össze a párizsi klímafelvonuláson

Felébresztik a mesterséges kómából a Forma-2-es horrorbalesetet túlélő pilótát

Felébresztik a mesterséges kómából a Forma-2-es horrorbalesetet túlélő pilótát