Unknown Mortal Orchestra: Multi-Love

 

Az új-zélandi Unknown Mortal Orchestra semmiképp sem nevezhető ismeretlen zenekarnak. Az együttes az aucklandi Ruban Nielson hálószobaprojektjeként indult a kétezer tízes évek elején. (Innen a név is: Nielson első dalát a Ffunny Ffriends című számot anonim tette fel a netre 2010-ben, ám a dalt népszerű bloggerek felkapták, s persze "levadászták" annak készítőjét is. Végül a szerzőnek mondani kellett valamit, hogy ki is a dal készítője - hát A Névtelen Halandó Zenekar.)

Első cím nélküli lemezét 2011-ben készítette, amelyet a zenei sajtó igen kedvezően fogadott, s így volt ez a két évvel később megjelentetett, az elsőhöz hasonlóan a hatvanas évek pszichedéliájával gazdagon meghintett, funkkal finoman felspannolt, némi barokk poppal sikkessé tett II című nagylemezzel is, melyet már a Jagjaguwar nevű menő független kiadó jelentetett meg. Az UMO igazi kultzenekar, mely egyébként 2013. novemberében fellépett az A38 Hajón.

A kezdeti szóló-hálószobakorszak után háromtagúvá bővült együttes második lemeze már kevésbé volt karcos, kásás és lo-fi, mint az első - de ez, tegyük hozzá gyorsan, egyáltalán nem vált a produkció rovására. Ez a poposodási folyamat csak folytatódik most, a harmadik albumon is. A Multi-Love ugyanazokból a sarokpontokból (pszichedelikus rock, funk-soul) áll össze, mint az eddigi Unknown Mortal Orchestra-albumok, a végeredmény azonban minden eddiginél kerekebb, napfényesebb és slágeresebb. Ami az említett poposodást illeti, az izgalmas funkból, a táncos ritmusokból lett több az UMO egyvelegében. Nem véletlenül nyilatkozta Nielson (aki a múlt hónapban bemutatott Toro Y Moi-lemezen is vendégszerepel), hogy sokat hallgatta mostanában a hetvenes évek pszichedelikus funkzenekarát, a Sly and The Family Stone-t, de a lemezen ott a klasszikus Motown-soul és a nyolcvanas évekbeli Prince hatása, s vannak dalok, amelyeket, ide a rozsdás bökőt, Pharrell Williams is saját gyermekeként fogadna el. (N.R.)

 

Alabama Shakes:  Sound & Color

 

Az énekes-gitáros Brittany Howardra épülő alabamai zenekar már az első, 2012-es albumával, a Boys & Girls-zel igen erősen beköszönt: többszörös Grammy-jelölés, fesztiválmeghívások, rajongó kritikai és hangos közönségsiker. A most megjelent második album tovább emeli a tétet. Ahányszor hallgatja az ember ezt a 12 dalt, annyiszor fedez fel benne más-más hangulatot. Az énekesnőt leggyakrabban Janis Joplinhoz hasonlítják (pedig ő nem nagyom szereti az ilyen összehasonlításokat), és valóban, például a Miss You című dal simán lehetne egy Joplin-opus. Más pillanatok mintha a Led Zeppelin vagy Jack White univerzumából pottyantak volna ide. Aztán, ha egy kicsit nem figyelünk, felsejlik még többször Prince, vagy mondjuk, David Bowie hatása is.

Miközben ez alapvetően egy blues-soul-funk-rock turmixból összegyúrt világ, ami nagyon ismerős, ugyanakkor nagyon is egyedi. Brittany hol sikítós-őrült, hol angyali, hol dögös bluesos hangja felülírja, továbbviszi és aktualizálja ezeket a hatásokat. A Sound & Color az év eddigi egyik legizgalmasabb, legszínesebb albuma, soha nem tudni, mi fog történni a következő ütemekben. Még az is előfordul, hogy egy echte punk beindulást vezetnek elő (The Greatist) – amiből aztán a zseniális ének persze megint csak egészen mást hoz ki. „I just do the best I can” – mondta egy interjúban az énekesnő. Egyszerűen hangzik. (B.I.)

 

Torres: Sprinter

Atletico Madrid-, Liverpool-, vagy Chelsea-szurkolóknak nyilván nem egy gitáros-dalszerző-énekesnő jut eszébe a Torres névről, de ez legyen az ő gondjuk. Pedig a Scott Mackenzie néven anyakönyvezett 1991-es születésű georgiai hölgy egy egészen kivételes gitáros-dalszerző-énekes. Egy olyan markáns és karakteres személyiség, aki mellé egyébként két olyan zeneipari legenda állt, mint PJ Harvey dobos-producere, Rob Ellis, és a Portishead gitáros-megfejtője, Adrian Utley (ja, igen: a basszusgitáros pedig Ian Oliver, aki ugyancsak dolgozott együtt a világklasszis angol dalszerző-énekesnővel). Egyébként is: a mi Torresünk sprinter és nem focista.

A premisszák alapján egy kibukott, zajos, karcos indie-rock-lemezre számíthatunk, és a helyzet az, hogy nem is tévedünk. Ha egyszerű Portishead-, vagy PJ Harvey-epigont orrontanánk, nos, negatív, erről szó sincs, Torres jobb annál, hogy (a nyilvánvalóan meglévő hatásokkal együtt) kizárólag valakikhez képest legyen valaki. Az album - mely egyébként Torres 2013-as cím nélküli debütalbumát követő második nagylemeze, s amelynek a harapós Strange Hellos adja meg az alaphangját - egyfelől monokróm, másfelől azonban kifejezetten széles hangulati skálán mozog. A fekete-fehér számtalan árnyalatába belefér Kate Bush boszorkányos artpopja, a PJ Harvey-t és ihlető Patti Smith vallomásos art-punkja, a grunge-os-garázsos gitársmirgli (melyről itt-ott egy kortárs, Courtney Barnett is eszünkbe juthat), Nick Cave poszt-poszt-blues dalszerzése, a country-folk sötétebbik oldala, vagy éppen az amerikai dél "gótikus" irodalmi hagyománya is. Nagyszerű lemez, ráadásul benne van a még jobb folytatás lehetősége is. (N.R.)

 

Django Django: Born Under Saturn

 

Vajon lehet Európának a Django Django az, ami Amerikának a Vampire Weekend? Ha a tehetséget és az eddigi életművet nézzük, mindenképp. Persze a tengerentúlon is jól fogadták a skót/angol banda bemutatkozó lemezét, de ez a hobbiprojektből kifejlődő nagyszínpados produkció inkább a legkreatívabb szigetországi bandákat idézi (The Beta Band, The Monochrome Set, Super Furry Animals), ezért is találhat igazán értő fülekre a szigetországban.

A Vampire Weekend-párhuzam már csak azért is áll, mert a Django Django első lemeze leginkább a sok afrikai, egzotikus hatás miatt volt furán fülbemászó. Azóta azonban eltelt három év, és hiába hat még mindig az évtized egyik legüdébb zenei pillanatának a Django Django-debüt, félő volt, hogy a hasonló kreativitást és sokoldalúságot mutató Yeasayerhez vagy az Alt-J-hez hasonlóan ezúttal is csalódás lesz a folytatás.

Nos, ha a felvételek végeztével a tagoknak lett volna szívük egy-két számot kihúzni a végleges dallistáról, akkor ezzel a második nekifutással csaptak volna csak igazán az asztalra. Ezúttal kevesebb az egzotikus hatás, de több a kajlaság. Kajlaság alatt értve a fura megoldásokra, a meglepő váltásokra, a csapongásokra való hajlamot. Mindjárt az albumnyitó Giant helyre tesz mindenkit: a Django Django nem csak rendes zenekar immár, hanem ki is használta a több pénzt és időt a stúdiózásra és a dalok élesre hegyezésére. De folytathatjuk tovább a sort, mert a Born Under Saturn első fele szinte hibátlan: a Reflections a Hot Chip, a rá következő Vibrations az Animal Collective legjobb pillanatait idézi, míg a Shot Down egyfajta öndefiníciónak hat: minden benne van, amiért a Django Djangot szeretni lehet. Kár hogy az album második fele laposabbra sikeredett (bár lehet, csak több időt igényel), de ennek ellenére ez még így is egy 2015 egyik örömteli pillanata: közelről figyelhetjük egy kultzenekar születését. (B.Á.)

 

Jacco Gardner: Hypnophobia

 

Jacco Gardner egy időutazó, aki a 60-as évekből érkezett. Jacco Gardner Syd Barrett eltikolt barátja. Jacco Gardner a Zombies végig a háttérben maradó producere. Na jó, Jacco Gardner igazából egy varázsló, Hollandia kevésbé ismert csücskéből. Zwaagból, az elbújásra és az stúdió-bűvészkedésre tökéletesen alkalmas helyről származik.

Az első lemezén (Cabinet of Curiosities)  minden hangszeren, a basszusgitártól kezdve a furulyán át egészen a mellotronon az ő játékát hallhatjuk, szóval nem vitás, Gardner tipikusan XXI. századi, mindent magába szívó, az analóg hangzást a modern digitális korba szivárogtató előadó.

Új lemeze készítésekor elmondása szerint rengeteg 70-es és 80-as évekbeli sötét, misztikus filmet nézett. Úgy tűnik, a Gonosz lélek közeleg vagy a Fantasztikus labirintus megtette a hatását: az új album, a Hypnophobia olyan, mintha egy a sötét erőkkel elsőször találkozó gyerek készítette volna. Az első lemezhez képest több az ártatlanul induló, de hógolyóként egyre félelmetesebbre duzzadó szerzemény (a Before The Dawn nyolc perce például egészen elképesztő), de Gardner sokszor már nem is énekel, hagyja, hogy a hangszerek dolgozzanak (mint a címadó dalban). A Hypnophobia tökéletes filmzene lenne egy francia ifjúsági sci-fi sorozathoz: egyszerre játékos, baljós, titokzatos, és a végtelenbe törő. A tökéletes választás, ha az elmúlt évek nagy psych/barokk-pop kavalkádja miatt már csak a műfaj csúcsteljesítményeire vagyunk kíváncsiak. (B.Á.)

 

Bill Fay: Who Is The Sender?

 

Ismerik azt, amikor az egyszeri zongorista-dalszerző-énekes bő negyvenegy év után készít hivatalos új lemezt? Nos, mielőtt elmondanánk, mit hallanak ezen a lemezen, elmondjuk, kit hallanak ezen a lemezen. A folkos-soulos dalokban utazó angol Bill Fay a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lépett a pályára, két nagylemeze jelent meg (Bill Fay, 1970; Time Of The Last Persecution, 1971), melyek nem arattak megfelelő kommerciális sikert, így a művészt kiadója dobta. Fay visszatért a civil életbe, de otthon továbbra is készített felvételeket. Zenéje és személye időközben kultstátuszba került - bár erről ő nem sokat tudott -, olyanok rajongtak érte, mint az amerikai intellektuális fétiszenekar, a Wilco frontembere, Jeff Tweedy, az REM gitárosa, Peter Buck vagy Nick Cave. Két lemezét végül 1998-ban újra kiadták, 2004-ben megjelentették késő hatvanas évekbeli demóit (From the Bottom of an Old Grandfather Clock), 2005-ben késő hetvenes évekbeli felvételeit (Tomorrow, Tomorrow & Tomorrow), 2010-ben pedig egy dupla album jött ki nagyjából a két hivatalos lemez idején felvett dalokkal és későbbi házifelvételekkel (Still Some Light). 2012-ben aztán egy egészen elképesztő magasságokba emelkedő, szívhez szóló új lemezt készített Life Is People címmel.

A most megjelent új album ugyan nem ér fel azokba a szinte elérhetetlen magaslatokba, s nem is hordozza a negyven év utáni visszatérés különlegesség-kvóciensét, de még így is igen emlékezetes munka. Az a fajta album ez, amely úgy foglalja el a házat, hogy nem nagy dérrel-durral vonul be a főkapun, hanem a téglák között, a repedéseken át, a nyílászárók folytonossági hiányain keresztül szivárog be, s mire észrevesszük, már szabadulni sem tudunk tőle. Fay dalai - ha a könnyebbség kedvéért igazodási pontokat keresünk - néhol Peter Gabrielt vagy Dylant, másutt Van Morrisont vagy a korai Tom Waitset idézik, de kompakt, sajátos világot alkotnak, zeneileg nagyjából a folk, a soul és a városi dalok, a szövegeket tekintve pedig valahol az élet és a létezés értelmének elmélyült, emelkedett és giccsmentes vizsgálata körül.