szerző:
Bicsérdi Ádám-Németh Róbert
Tetszett a cikk?

Hét nagyszerű lemez az év első hónapjából: klasszik indie, szellemes pszichedélia, táncos pop, sötét és kísérletező gitárzene, nagyigényű artpop, izgalmas elektronika. Jól indul az esztendő.

Mark Ronson: Uptown Special

Januárban talán még korai méreteset mondani, de könnyen lehet, hogy az, ami tavalyelőtt a Daft Punk Random Access Memories, tavaly pedig Pharrell Williams G I R L című albuma volt, idén az új Mark Ronson-lemez lehet. Elektronikustánczene-közeli, de abszolút mainstream popkontextusba pakolt, okosan kommersz könnyűzene, sok-sok (de legalább egy nagy) kislemezes slágerrel – ez a hevenyészett esetleírás.

Ami a sikerdalokat illeti, nos, a funkos, egész pontosan a hetvenes és nyolcvanas évek soul- és funk-zenéjét idéző Uptown Special még csak egy ilyet tud, az viszont nagyot durrant: a Bruno Mars vendégszereplésével rögzített Uptown Funk e pillanatban hetedik hete vezeti a brit kislemezlistát, és a Billboard-rangsor élére is feljutott (ez volt Ronson első amerikai listavezető dala). Az ínyenceknek meg ott a Tame Impala-vezérrel, Kevin Parkerrel felvett Daffodils és Summer Breaking, meg az album abszolút luxusközreműködőjével, Stevie Wonderrel összehozott, a lemezt tematikus keretbe záró két dal, az intro (Uptown's First Final) és az albumzáró (Crack in the Pearl, Pt. II).

Ronson, aki 2003-as debütáló albuma, után 2007-es, feldolgozásokat tartalmazó Version című lemezével robbant be, s időközben produceri munkáival (Amy Winehouse, Adele, Nas, Duran Duran, Paul McCartney) is gyűjtötte a kreditet, 2010-es nagylemezével, a Record Collectionnel kissé kicsúszott a kanyarban, most azonban jól korrigált, és nagy sebességgel halad a cél felé.

The Charlatans: Modern Nature

A Charlatans örök túlélő. Bő negyedszázados pályafutása átível zenei színtereket, de a zenekar megbirkózott tagcserékkel, börtönbüntetéssel, betegségekkel és halálesetekkel is. A Tim Burgess énekes vezette manchesteri zenekar még a kilencvenes évek elejének hedonista baggy/rave-színteréről startolt, jól működött a britpop-érában, Chemical Brothers-kollaborációival része tudott lenni a kilencvenes évek végi rock-elektronika fúziónak, de készített Rolling Stones-, Bob Dylan-, funk-, soul-, dub-, és poszt-punk/new wave-ihletettségű lemezeket.

A zenekart ért legutolsó csapás az volt, hogy a dobos, Jon Brookes, aki 2010-ben egy koncerten ájultan esett össze, s akinél azután agydaganatot diagnosztizáltak, 2013-ban meghalt (ő a Charlatans második halottja, hiszen Rob Collins billentyűs – akit egyébként 1992-ben fegyveres rablásban való bűnrészesség miatt elítéltek – 1996-ban autóbalesetben hunyt el).

A Charlatans azonban pályafutása legnagyobb, ötéves albumszünete után itt van, él, sőt, egyik legjobb kétezres évekbeli nagylemezét készítette el. A Modern Nature a remény és az élet lemeze – győzedelmes visszatérés. Nem feszes, zajos és karcos, mint az előző két album, hanem lélekkel teli, szívmelengető, laza és felemelő.

A nagyszerű lemez – melyet a zenekar három vendégdobossal, a New Order legendájával, Stephen Morrisszal, a Verve ütősével, Pete Salisburyvel és a Factory Floor zenészével, Gabriel Gurnsey-val hoztak össze – egyszerre idézi a klasszikus, hetvenes évekbeli funkot és soult, valamint a Charlatans gyökereit, a késő nyolcvanas-kora kilencvenes manchesteri buliéjszakákat.

Pond: Man It Feels Like Space Again

A Pond az elmúlt évek egyik legmenőbb zenekara, a Tame Impala kisöccse, mondják sokan, persze többé-kevésbé elnagyoltan és tévesen. A két ausztrál zenekar közül a Tame Impala egy kicsit mindig előrébb járt, és ugyanabból a városból származik (Perth), ugyanabban a modern pszichedelikus gitárpopban utazik. Ami ennél is erősebb kapocs, hogy a zenekar frontembere, Nick Albrook a Tame Impala turnéfelállásának gitárosa és basszusgitárosa volt évekig, míg Kevin Parker gitáros-énekes-dalszerző, aki tulajdonképpen maga a Tame Impala, vendégként zenélt (többek közt dobolt) a Pond lemezein. De további személyi átfedések is tetten érhetők a két zenekar között, egész pontosan a Tame Impala majd összes tagja zenélt a Pondban.

A Pond eddig hat nagylemezt készített, a térképre a 2012-es Beards, Wives, Denim helyezte fel, míg a moderált áttörést a 2013-as Hobo Rocket hozta el számukra. Ami a zenét illeti, a tájékozódási pontok: a késői Beatles, a korai Pink Floyd, a barokk pop, Todd Rundgren világa, a kora hetvenes garázsrock, ugyanannak a korszaknak a burjánzó soulzenéje. A kortársak és a közvetlen előképek közül meg olyanok, mint a Flaming Lips, az MGMT vagy a Foxygen.

Albrookék új lemeze a címhez méltóan elszállós, magukhoz méltóan eklektikus, finoman elektronikus, ihletett és szellemes stíluskeverék: az Elvis' Flaming Starról a hetvenes évekbeli David Bowie ugorhat be, a Holding Out For You csillagporos, szívhez szóló ballada, a Sitting On Our Crane John Lennont idézi meg, az Outside Is The Right Side pedig funky őrület.

Belle and Sebastian: Girls In Peacetime Want to Dance

Nem mondhatni, hogy az indie kardigános fétiszenekara, az 1996-ban alakult és lemezeket ugyanattól az évtől kezdve megjelentető skót Belle and Sebastian elkényeztette volna fanatikus rajongóit, mielőtt elkészítette most megjelent új nagylemezét. A zenekar – mely nevét egy 1965-ös francia gyermekkönyvtől kölcsönözte, s annyira egyetemista együttesként indult, hogy első, 1000 példányban megjelent nagylemezét a glasgow-i egyetem Music Business kurzusa jelentette meg – öt éve nem hozott ki új albumot (a legutóbbi: Belle and Sebastian Write About Love; 2010). Ráadásul a zenekarvezető, Stuart Murdoch filmes-filmzenés-szólólemezes próbálkozása, a közösség-finanszírozott God Help The Girl is vegyes kritikákat kapott.

A zenekar, mely 2003-as és 2006-os lemezével úgy tudott eggyel poposabbra váltani, hogy nem vesztett semmit hamvas és bájos, leginkább a Smiths-t, a Simon and Garfunkelt, Nick Drake-et, és általában a hatvanas évek beatzenéjét idéző hangzásából (melyhez egy kis bowie-s/Bryan Ferry-s glam és némi funk is csapódott) a most megjelent lemezzel újra megnyugtatóan jól teljesít.

Az Atlantában készített új album egyfelől olyan, mint egy rendes Belle and Sebastian-lemez, ami egyébként perfekt produceri kezelést kapott, másfelől azonban szolgál újdonsággal is, hiszen – ahogy azt a lemez címe is előrejelzi – több dal is határozottan trappol a táncos popzenébe, sőt, mint például a Pet Shop Boys-t is eszünkbe juttató Enter Sylvia Plath, a diszkrét elektronikus zenei hangzásba. Persze azzal a kikezdhetetlen ízléssel, kellemmel és finomsággal, ahogy azt Stuart Murdochéktól joggal elvárjuk.

Viet Cong: Viet Cong

2015-ben szinte lehetetlen bármivel is kiemelkedni a gitárzenekarok mezőnyéből. Vagy egyből jön az ítélet, hogy ebben a műfajban már nem lehet újat alkotni, vagy ha mégis frissen hat valami, arra hamar rásütik, hogy ezt már harminc-húsz évvel ezelőtt megcsinálta más – csak jobban.

A kanadai, négytagú Viet Congról már 2014-es Cassette című EP-jük miatt is sokan sugdolóztak, de debütáló lemezükkel ők jelenthetik azt a bizonyos, üdítő, friss leheletet a független gitárszíntér áporodott levegőjében. Köszönhetően annak, hogy bemutatkozó lemezük ugyan nagy elődöket idéz a posztpunktól egészen a noiserockig, de ezt kérlelhetetlen magabiztossággal teszi.

A Viet Cong boszorkánykonyhájában ugyanis könnyen megfér egymás mellett a légkalapáccsal diktált ritmus akár egy finom szintifutammal is. Dalt nehéz is kiemelni az albumról, mert mindegyik szám egyszerre izgága és dallamos, fülsértő és fülbemászó – hangozzon ez akármekkora ellentmondásnak is. Ha valaki egyelőre csak ismerkedne a zenekarral, annak a kvázi-sláger Continental Shelfet ajánljuk, de ha valaki a  Viet Cong vadabb oldalával kezdene, akkor annak a tizenegy perces, záró zajtámadást, a Death című szerzeményt javasoljuk.

A Viet Cong mindössze hétszámos lemeze nagyon ambiciózus munka, olyan, ami egy zenekar életében csak nagyon ritkán, jellemzően az első, második lemez tájékán jön össze. A 2010-es években talán csak a Parquet Courts ért el hasonló bravúrt ebben a műfajban.

Panda Bear: Panda Bear Meets The Grim Reaper

Hogy Panda Bear tényleg találkozik a címbéli Kaszással ezen az albumon? Nem tudni pontosan, mert ahogy az Animal Collective-vel ismertté váló hangszobrásztól, polgári nevén Noah Lennoxtól már megszokhattuk, ha van is bármilyen koncepció az album mögött, az pont annyira rejtett, hogy  senki se férhessen teljesen hozzá.

A Lisszabonban élő zenész sohasem az egyszerű megoldásairól volt híres: 2007-es Person Pitch című lemezét ma is a ’00-s évek egyik legegyedibb, legösszetettebb lemezeként tartják számon. Nem is csoda, hiszen azon a lemezen például egy XIV. századi francia zeneszerző kompozícióját és Kylie Minouge dalát is felhasználta.

A Person Pitchnél tapasztalt áll-leesést az új lemez ugyan nem fog okozni, de ha valaki az apró csodákkal is megelégszik, akkor nem fog most sem csalódni Lennox dalaiban. A védjegynek számító, egymásra pakolt hangsávok, a furábbnál furább hangeffektek, a trükkös, akár számon belül is változó ritmus is mind megtalálható ezen a lemezen, de valahogy az egész szellősebb a korábbi Panda Bear-kiadványok hangulatánál. Mintha Lennox ezúttal csak a napfényes lisszaboni tengerparton komponálta volna a dalokat. A végeredmény egy végtelenek tűnő dallam-, és tudatfolyam, néhol meglepően popos (Boys Latin, Mr. Noah) néhol zavarbaejtően intim (Tropic of Cancer, Lonely Wanderer, Selfish Gene) pillanatokkal.

Lennox egy ízben azt nyilatkozta, csak olyan zenéket szeret hallgatni, amik elsőre nagyon furának tűnnek. Ezzel voltaképp saját stílusát is tökéletesen leírta.

Gaz Coombes: Matador

Úgy tűnik, Gaz Coombes Damon Albarn útjára lép, és úgy idősödik, hogy egy percre sem válik saját maga paródiájává vagy csak egyszerűen nevetségessé. Coombes amúgy sem volt az a megosztó figura, exzenekara, a Supergrass a briteknél és a tengerentúlon is igazi kultbanda lett, köszönhetően a szinte végig egyenletes színvonalú lemezeiknek, mivel azok mindig még pont kellőképp kikacsintottak a britpop szcénából.

A Supergrass sosem lett stadionzenekar, nem is állt volna jól nekik, mint ahogy a szólókarrierjét egyre komolyabban vevő Gaz Coombes sem fog fellépni díjátadókon és egyéb csillogó eseményeken. Ugyanúgy ahogy egykori zenekarával, ezúttal is főleg a dalokban hisz, és a Matadoron az előző (amúgy kiváló Here Come the Bombs) lemezéhez képest még ambiciózusabb mind a dalszerkezetek, mind a hangszerelés tekintetében.

A csúcs talán a Detroit, mely egy egyszerű, befelé forduló dalnak indul, hogy aztán egy női kórussal és finom elektronikával megtámogatott nagy ívű kitárulkozássá váljon. Az egész Matador hasonlít egyébként erre a dalra, mivel Coombes meglepően sokszor épít a gitár helyett a billentyűs hangszerekre, és a meglepő váltásokra az album során. De persze sohasem bújik ki a bőréből: a kisujjából rázza ki a perfekt popslágereket, úgy, hogy csak a meglepően rövid lemez végén merül fel csak a kérdés, hogy a fenébe csinálta már meg megint?

Ha Coombes ilyen ütemben folytatja, akkor akár még kor- és pályatársa, Damon Albarn trónját is veszélyeztetheti.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
7 ezernél több új fertőzöttet találtak, elhunyt 146 beteg

7 ezernél több új fertőzöttet találtak, elhunyt 146 beteg

Videón a Microsoft csodaszemüvege: látványos a játék a HoloLens használatával

Videón a Microsoft csodaszemüvege: látványos a játék a HoloLens használatával

Lobenwein Norbert: „Nem gondolom, hogy az idei év a fesztiválokról fog szólni”

Lobenwein Norbert: „Nem gondolom, hogy az idei év a fesztiválokról fog szólni”