Marika Hackman: We Slept At Last

Az idei év egyik legemlékezetesebb nagylemeze lehet a művészcsaládból származó és művészeti képzésben részesült 1992-es születésű angol gitáros-dalszerző-énekesnő, Marika Hackman bemutatkozó albuma, melyről hirtelen az jut az eszünkbe, hogy olyan, mint Joni Mitchell és a Cure keresztezése. Ez persze minden bizonnyal furán hangzik, de talán mégis viszonylag pontosan írja le azt, amit ezen a lemezen hallunk.

A We Slept At Last jobb kézről folkos, intim, kamarajellegű miniatúravilág, másfelől sötét, borongós, mély erdő, különleges univerzum, furcsa terekkel, pasztellszínekkel, opálos és monokróm textúrákkal, egyszerre akusztikus és elektromos hangtájképekkel.

Hackman - akinek a legjobb barátnője az ugyancsak fantasztikus dalszerző-énekesnő, Laura Marling - két éve jelentkezett első kiadványával, egy feldolgozásokból álló, csak letölthető formátumban kiadott EP-vel, melyet ugyanabban az évben követett az alt-J-s Charlie Andrew által  gondozott That Iron Taste című minialbum. Ezt követte további két EP, a Sugar Blind és a Deaf Heat.

Hackman most megjelent első "egész estés mozija" fantasztikus start, magához vonz, beszippant és el nem enged. Nem lepődnénk meg, ha többek közt a hvg.hu év végi albumlistáján is szerepelne.

Natalie Prass: Natalie Prass

Az elmúlt jó pár év - persze sok más minden mellett - az artpop-énekesnőké a popkultban; azoké, akikről a zenei sajtó természetesen (többnyire joggal) mindig megjegyzi, hogy Kate Bush köpönyegéből bújtak elő. Florence and The Machine, Marina and The Diamonds, Bat For Lashes, Joanna Newsom, My Brightest Diamond, Fiona Apple, és társnőik.

Natalie Prasst, aki tavaly még az indie-folk énekesnő, Jenny Lewis zenekarában volt billentyűs és vokalista, egyfelől ebbe a felsorolásba és kontextusba helyezhetjük el, de vannak itt más hatások is: musical, hetvenes évekbeli Stax-soul, vagy az a noir popsanzon, amit mondjuk a legendás Scott Walker vagy Dusty Springfield korabeli lemezein hallhatunk.

A sokféle hatás ellenére Natalie Prass bemutatkozó lemeze rendkívül egységes, igen hatásos és nagyon erős saját világ; nem az a fajta, amely egyből lenyűgöz, hanem inkább az, amely szép lassan, de igen biztosan szippant magába és aztán, mire leesik a tantusz, el sem enged.

Prass albuma a könnyűzene-történet szakítós lemezeinek jól dokumentált hosszú sorát gazdagítja újabb darabbal, egyébként pedig sok mindent tud egyszerre - tud például egyszerre mai és retrós lenni, úgy keserű, hogy édes, s úgy rendkívül személyes, hogy közben bárki, akinek már törték össze a szívét, azonnal érti, hogy mi a pálya.

Gang Of Four: What Happens Next

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik legfontosabb együttese, a punkot és funkot, marxizmust és tánczenét keresztező leeds-i Gang Of Four ugyan nem sok-sok év után tér vissza, hiszen legutóbb négy évvel ezelőtt adott ki sorlemezt, mégis különleges alkalom, hogy új albumot jelentet meg.

Az a négy évvel ezelőtti lemez, a 2011-es Content volt az igazi visszatérés, hiszen azelőtt utoljára 1995-ben adott ki a kezéből új dalokból álló munkát a kvartett, mely olyan zenekarokra volt nagy hatással, mint a Red Hot Chili Peppers, a Nirvana, a Rage Against The Machine, vagy az Interpol és a Franz Ferdinand. A Gang Of Four először 1977 és 1983, másodszor pedig 1987 és 1997 között működött.

Legutóbb 2004-ben állt össze, s a visszatérést egy régi számokat újrarögzítő lemezzel ünnepelte (Return the Gift, 2005). Egy évvel később eredeti felállásában adott turnét, majd tagcserék után - melyeket követően már csak az eredeti énekes, Jon King és a gitáros, Andy Gill maradt a gengben - jött a már emlegetett 2011-es új lemez, melyet most négy év után újabb stúdióalbum követ.

Ezen a lemezen, melyen már csak a gitáros, Gill képviseli az eredeti négyest, nem csak a frontember-posztra 2012-ben érkezett John "Gaoler" Sterry énekel, hanem mindenféle neves vendégek is: a Kills-ből és a Jack White-féle Dead Weatherből ismert Allison Mosshart, a Big Pink énekese, Robbie Furze, a legmeglepőbb fícsör, az Angliában élő német dalnok, Herbert Grönemeyer, és a japán kult-rocksztár, Hotei.

A végeredmény egy kísérletező, bátor lemez, mely nem ragaszkodik tíz körömmel a klasszikus Gang Of Four-hagyományokhoz, ám folyamatosan utal azokra, egy album, ami mer jelen idejű lenni, de nem bosszantóan fiataloskodó. Ami azonban nagyon hiányzik, az az elegendő igazán jó dal, és a beismerés, hogy ez inkább egy szerzői lemez (Andy Gill albuma), mint egy Gang Of Four nevű kollektíva munkája.

The Pop Group: Citizen Zombie

Amennyire nem vette jól ezt a kanyart az átalakult Gang Of Four, annyira nagyszerű a GO4 kvázi-testvérzenekara, a harmincöt (igen: 35!) év után új nagylemezt megjelentető Pop Group új albuma. Igaz, a bristoli marxista punk-funk-avantgarde-jazz-dub-reggae lázadók majdhogynem eredeti felállásukban jöttek össze három és fél évtized után.

Hűek maradtak hetvenes évek végi-nyolcvanas évek eleji hangzásukhoz, melyre egyszerre hatott a Sex Pistols, Miles Davis és a kortárs zene (ők maguk pedig egyszerre hatottak Nick Cave-re, a Sonic Youth-ra és a kétezres évek dance-punk zenekaraira, olyanokra, mint a Rapture, a Radio 4, vagy az LCD Soundsystem), de képesek voltak megújulni is, melyhez, friss önmagukon kívül, segítségükre volt napjaink egyik sztárproducere, Paul Epworth, akit leginkább Adele, a Foster The People, a U2, vagy a Coldplay lemezei révén ismer a nagyvilág, ám aki korábban több karcos, harapós zenét játszó gitáregyüttessel is dolgozott.

Az új Pop Group-album szinte végig izgalmas, néhol táncba hív, másutt kaotikus hangörvényekkel izgatja fel a hallgatót. Egy biztos: az ötvenes zenészek nem bácsis lemezt készítettek.

Will Butler: Policy

Will Butler, a "kis Butler", az Arcade Fire-frontember, Win Butler multiinstrumentalista öccse, az együttes örökmozgója, aki szintetizátorozik, basszusgitározik és ütőhangszereken játszik (2005-ben, Bécsben, a Flex nevű klubban bukósisakkal a fején lépett színpadra, és néha a dob helyett azt ütötte dobverővel).

Tulajdonképpen nem ezzel a lemezzel lép ki bátyja árnyékából, hiszen a Spike Jonze 2013-as A nő című filmjének főcímzenéjéért, a hamarosan Budapesten, az A38-on koncertező Owen Pallett társaságában Oscar-díjra jelölték - a mozi kísérőzenéjét egyébként anyazenekara, az Arcade Fire írta.

A most megjelenő album persze mégis afféle függetlenségi nyilatkozat, ráadásul nem csak üres deklaráció, hanem egy nem túl hosszú (alig fél órás), de tartalmas, kompakt és élvezetes dalgyűjtemény, amely még akkor is önértékű, ha nem kell nagyítóval keresnünk a nyilvánvaló hatásokat. Nyolc dal egy elképzelt hetvenes-nyolcvanas évek-utazásról, egy Talking Heads-, John Lennon-, Violent Femmes-, és Modern Lovers-rajongótól. Soha rosszabb bemutatkozást.

Noel Gallagher's High Flying Birds: Chasing Yesterday

A nagyobbik Gallagher-tesóról már az Oasis-években is tudhattuk, hogy a zord külső érző szívet tartalmaz, azaz, hogy Noel több mint bunkóságokat beszólogató bandavezér. A zenész - akinek a Beatlestől Bowie-n, a T-Rex-en, a Sex Pistolson és a Smiths-en át a Stone Roses-ig ívelő zenei pedigréjével sosem volt baj - szólóban aztán végképp megmutatta, hogy vele kapcsolatban nincs helye a klisés gondolkodásnak.

Első szólóalbuma is több/más/árnyaltabb volt mint egy Oasis-lemez Liam nélkül, és nincs ez másképp az ismét Noel Gallagher's High Flying Birds néven megjelentetett, a kvázi-zenekaros narratívától eltekintve természetesen szólólemezként értelmezendő új album esetében sem.

Sőt. Ha valaki 1995-ben vagy akár 1999-ben azt mondta volna, hogy az akkor attitűdben egymástól kozmikus távolságokra lévő Noel Gallagher és Damon Albarn időben nem távol egymástól, zeneileg persze nem egyező, de modorukban rokon, néhol epikus, kimunkált, középkorú férfilemezeket készítenek, akkor talán mosolyogtunk volna. Most is mosolygunk, mert az idősebb Gallagher-testvér második szólólemeze is jól sikerült.

Nagyjából azon az úton halad, mint példaképe, Paul Weller, de persze megidézi anyazenekarát is: szélesvásznú balladák és riffelős-feszes rock and rollok, meg finom, pasztelles, soulos, néhol még klarinétot és szaxofont is felvonultató grúvi finomságok jól eltalált egyvelege ez a lemez, melyen Noel egyik legnagyobb személyes hőse, az egykori Smiths-gitáros, Johnny Marr is vendégeskedik.

Father John Misty: I Love You Honeybear

Ha valaki nem értené, miért hagyta ott a Father John Misty név mögött megbújó Josh Tillman a folkzenét a mainstream popba katapultáló Fleet Foxest még 2012-ben, annak azt tanácsoljuk, nézzen meg egy élő felvételt hősünkről. A különbség ugyanis szinte már szemet szúr.

Tillman ugyanazokra az amerikai folk hagyományokra épít, mint a Fleet Foxes (ahol ő volt a dobos), csak a dalai jóval lazábbak, ironikusabbak, mondhatni Tillman nem szereti annyira komolyan venni magát, mint Robin Pecknold és angyalhangú kísérőcsapata.

Tillman előző önálló lemeze, a Fear Funhoz képest ezúttal csak kicsit változtatott a recepten, de ha már változtatott, akkor néha eléggé meglepőt húz. Az album legjobb pillanata egyértelműen a True Affection, ami szinte már paródiaszerűen szintipop, de Tillmannek még ez (sőt, főleg ez) is jó áll.

Az pedig már-már kabaré, amikor a nem épp hazafias szövegű Bored In The USA-ban konzervnevetés, és taps kíséri Tillman énekét. És akkor a gospeles, igazi fültapadást okozó When You’re Smiling Astride Me-ről még nem is beszéltünk. Szóval Tillman megint csak egy gitárt ragadó beatköltő benyomását kelti új lemezén is, csakhogy ezúttal még csípősebben fogalmaz.

Ibeyi: Ibeyi

Naomi és Lisa-Kaindé Díaz duójánál aligha találnánk most multikultibb produkciót a friss megjelenések között. Az ikerpár francia és kubai szülőktől származik, éltek mindkét kontinensen, ráadásul az apa, Miguel Díaz a Buena Vista Socia Club ütőse volt.

A fiatal ikerpár (az Ibeyi ikreket jelent nigériai nyelven) azonban nem csak a kubai zenei hagyományokat ápolja bemutatkozó lemezén. Minimalista hangszerelésű dalaik voltaképp a joruba vallás (egy Afrikából származó spiritulaista-gyakorlat) imái, a nyugati kultúráról átvett downtempo, jazz és soul elemekkel vegyítve.

Első meghallgatásra pont emiatt a sokszínűség, ősi és modern párosítása miatt nehéz befogadni az ikerpár dalait, de aztán hamar leesik, hogy két Díaz lány ugyanazt teszi, mint minden ambiciózus első lemezes produkció: próbálja lehető legpontosabban meghatározni önmagát.

Így aztán lehet ugyan egy – egy pillanatban Björkhöz vagy Kate Bushoz hasonlítani az Ibeyit, a két Díaz lány zenéje valahogy mindig ügyesen kitér az összehasonlítások elől. Csak egy dolog sajnálatos ezen a bemutatkozó lemezen: a kezdő Oya-Ghosts-River daltrió túl erős nyitány ahhoz, hogy utána ne érezzük önkéntelenül is laposabbnak az album második felét.