szerző:
Bicsérdi Ádám - Kollár Bálint - Németh Róbert
Tetszett a cikk?

Nyár közepén sincs uborkaszezon a zeneiparban, sőt: príma popdalok egy kanadai zenebohóctól; egy álomszerű, éteri mestermű; Prince legjobb tanítványa; időutazás a soulos hatvanas évekbe; az amerikaiak intellektuális csúcszenekarának remekműve; és fokozott izgalmak a jazz körül. Hallgasson zenét 35 fok felett is!

Mac DeMarco: Another One

©

Volt egy időszak, amikor követtem Mac DeMarco minden megmozdulását, böffenését. A jelenlegi indie-mezőny legszórakoztatóbb bohóca aztán valahogy kifulladni látszott. Az előző lemez, a Salad Days a maga nemében kiváló munka volt a nagy befutás és az állandó turnézás utáni kiábrándultságról, de úgy tűnt, DeMarco belefárad a szerepbe, hogy ő csempésszen némi humort a karót nyelt, magát túl komolyan vevő független színtérbe.

De a félelem hiábavaló volt: ugyan első blikkre az Another One csak egy jópofa blöffnek tűnik, egy EP-nek hosszú egy LP-nek rövid kiadványnak, de ahogy lefejtjük a dalokról az idióta körítést hamar leesik, hogy DeMArco cseppet sem vesztett dalszerzői képességeiből. Sőt, még jól is áll neki a mind a nyolc számot belengő hányavetiség. A kanadai zenebohócot eddig is ez a nemtörődömség és lazaság emelte ki a gitárzenei mezőnyből, de néhány szám jóval túlmutat egy feelgood nyári popdalon. A csúcs egyértelműen a két lassú szám, a címadó  Another One és A Heart Like Hers. Ezekben a számokban DeMarco már majdnem a giccsességig csupaszítja a dalait, de neki valahogy még ez is jól áll. Sőt, a legközelebbi lemezen, megkockáztatom, le is tehetné a gitárt, és maradhatna végig a szintetizátornál.

Ja, és az igazán nagy poén a lemez legvégén várja a rajongókat: anélkül hogy lelőnénk a poént, legyen elég annyi, hogy ezentúl nem kell ahhoz elszánt gruppie-nak lenni, hogy DeMarco lakásán találjuk magunkat, kávét szürcsölgetve.

(BÁ)

Beach House: Depression Cherry

©

A baltimore-i Victoria Legrand és Alex Scally duója mindig is szeretett kilógni a sorból. Az előző évtized nagy dream-pop hullámával lettek népszerűek (Beach House 2006, Devotion 2008), de ahelyett, hogy még évekig eléltek volna álomszerű, éteri szerzeményeikből, más irányba indultak. Egy ponton – a Teen Dreamen, majd még inkább az azt követő Bloomon – inkább erőteljesebbé, súlyosabbá tették a hangzásukat. Az egy szál gitárra, analóg szintifátyolra, na és a francia származású Legrand egyszerre dögös és törékeny hangjára épülő dalaikat az előző lemezen egy élő dobossal még szuggesztívebbé tették. Legrand minden koncert végén szinte már metálénekeseket megszégyenítő módon rázta a haját az Irene hosszú fináléjára. Érezhető volt, a mindig is visszahúzódó duó a határaihoz érkezett.

Az eddigi leghosszabb idő, három év telt el az előző lemez óta, és úgy tűnik a duó tényleg magába szállt. A Depression Cherry megjelenését egy nagyon szűkszavú közleményben jelentették be: a szöveg talán legérdekesebb része arról szólt, hogy az elmúlt években egyre nagyobb tereket betöltő, egyre agresszívabb megszólalásuk után úgy érezték, vissza kell térniük a természetesebb, bensőségesebb közegükbe.

Nos, a Depression Cherryvel ezt a célt abszolút elérték. Az elmúlt években igazi világsztár-bandává növő együttes egy teljesen időtálló, minden divaton felülálló lemezt készített. A Depression Cherry nagyon nem könnyű lemez, még a Beach House-rajongók számára sem. Az már elsőre érződik, hogy a dalok jóval visszafogottabbak, az élő dob is a háttérbe szorult, de valami titokzatos réteg még távolabb löki a Spotify/iTunes-uralta zenei valóságunktól ezt a lemezt, még a korábbiaknál is.

A címéhez méltóan lebegő Levitation, a zenekarhoz képest meglepően zajos Sparks, a titokzatos szövegű, és egészen zavarbaejtő Beyond Love, vagy az album leginkább szabadjára engedett darabja, a PPP mind ismerősek az eddigi Beach House-lemezekről, de valahogy mégis mások. Nem érettebbek, inkább csak még közelebb állnak ahhoz az ideális egyszerűséghez és tömörséghez, amin ez a két művész most már több, mint egy évtizede dolgozik.

Jobb, ha elfogadjuk, hogy a bordó, bársonyszerű borító nem vicc (itt jobban látszik az egyedi artwork), és a Scally-Legrand páros valami fontosat akar ezzel közvetíteni: tessék itt egy album, egy különálló univerzum, amit reméljük odateszel valahova a My Bloody Valentine vagy a Mazzy Star lemezek mellé a polcra. Oda, ahova a féltve őrzött, csak ünnepnapokon elővett albumok kerülnek.

(BÁ)

Miguel: Wildheart

©

Azt már talán mondani sem kell, vagy, ha mégis kell, hát mondjuk: az elmúlt évek egyik legizgalmasabb könnyűzenei történése a soknál is több izgalmas hiphop-, soul- és R&B-közeli zene megjelenése, melyeket ízlés szerint neveznek alternatívnak vagy látják el a neo előkével, a lényeg mindesetre az, hogy ezek a stílusok - minden, kétségtelenül létező sztereotípiával ellentétben - nem csak a legszűkebben vett kommersz-, rádió sláger-sávban hasítanak, hanem. Itt van például az 1985-ös születésű kaliforniai Miguel Jontel Pimentel, azaz Miguel, aki mexikói-amerikai apa és afrikai-amerikai anya gyermeke, aki, ha végtelenül leegyszerűsítve fogalmazunk, Prince jelenkori legjobb tanítványa. Ha mégis törekszünk az árnyaltabb megfogalmazásra, akkor természetesen érdemes több mindent is elmesélni róla. Például azt, hogy 14 éves kora óta ír dalokat, vagy azt, hogy szülei rock-, soul-, funk- és jazz-lemezein nőtt fel. Első lemeze 2010-ben jelent meg, de az album, ha nem is bukott, mert lassan azért elfogyott belőle 400 ezer, mégsem úgy és oda érkezett, ahová a művész kívánta, főként azért mert a menő Jive Records tipikus R&B-előadóként prezentálta a zenészt, ám ennek nem sok köze a valósághoz.

Miguelt két évvel később, a 2012-es Kaleidoscopic Dream című albummal ismerte meg a világ. Ez a lemez végre elérte a kívánt hatást: az Adorn című dalért Grammyt kapott, kiadott egy közös kislemezt Mariah Carey-vel (#Beautiful), s ha az évtized elejének neo-soul hulláma szóba kerül, Frank Ocean vagy The Weeknd mellett leginkább az ő nevét emlegetik. A Prince-szel való összehasonlítások is ekkor kezdődtek: ez a fajta izgalmas produceri kezelésen átesett, funkos, soulos, kicsit rockos, némileg elektronikus, pszichedelikus rétegekkel is bevont érzelmekkel és erotikusan is fűtött könnyűzene kétségtelenül Prince művészi attitűdjét és legizgalmasabb nyolcvanas évekbeli lemezeit is idézi.

Ami a most megjelent lemezt illeti, az a három évvel kiadott album egyenes és még karakteresebb, még önbizalommal telibb folytatása. Miguel új lemezén majdnem minden még-olyanabb mint elődjén: még fülledtebb, még pszichedelikusabb, még kísérletezőbb, még karcosabb (komolyabb szerepet kap a gitár), még személyesebb - igen jól lejön például az is, hogy a zenész időközben átköltözött New Yorkból Los Angelesbe. Az pedig, hogy a lemez utolsó dalában felbukkan Lenny Kravitz is, minimum szimbolikus: ő az az örök-tehetséges, és persze igen sikeres dalszerző-hangszeres-énekes, akitől az 1989-es Let Love Rule óta várunk (oké, inkább már csak vártunk) egy ilyen stílusokon átívelő, bátor, egyszerre populáris és kísérletező, a testnek, a léleknek és az agynak is szóló lemezt.

(NR)

Leon Bridges: Coming Home

©

Ez nem olyan, kiáltok fel, ez AZ. Igen, a 26 éves texasi születésű Leon Bridges úgy idézi meg a 60-as évek Motown/Stax-soul hagyományát (a kettő közül inkább a déli, memphisi Stax hangzása dominál), hogy nem céloz és nem utal a kor zenéjére, hanem egyenesen visszahelyez minket oda. Bemutatkozó lemeze, a Coming Home egész egyszerűen úgy szól, abban a modorban készült, úgy szólnak rajta a hangszerek, az effektek, a mikrofon úgy van beállítva, az együttes összességében úgy játszik, mint a Booker T & The MG's, s a lemezborító és úgy néz ki, hogy egyszerre csak ott vagyunk a múlt időben (s persze a klipek képi világát is ehhez a korhoz igazították). Ez persze még, ami a lemez értékét illeti, nem jelent semmit. Ettől a Coming Home lehetne egy érdektelen pastiche, egy mívesen elkészített, de jelen időben értelmezhetetlen szerepjáték. De nem az.

És, hogy hogyan jutott idáig? Néhány éve Forth Worth-i klubokban lépett fel, aztán találkozott annak a White Denim zenekarnak a két tagjával, amelyről a nagyszerű Bop English-lemez kapcsán már szót ejtettünk (a Bop English a White Denim frontemberének, James Petrallinak a szólóprodukciója). Bridges, Austin Jenkins és Joshua Block együtt kezdtek el dolgozni a bemutatkozó lemez anyagán, melyről előzetesen két dal, a címadó Coming Home és a Lisa Saywer került ki a netre. Hamarosan 40 lemezkiadó kopogtatott a gitáros-dalszerző-énekesnél - ezek közül Bridges 2014 telén a Columbiával kötött szerződést. Idén már többek közt Glastonburyben is fellépett.

Szóval, hogy nem, ez a lemez nem egy nagyszerűen elkészített utánzat és semmi több. Több annál. Egyfelől egy rendkívül személyes és szívhez szóló időutazás. Megindító azonosulás. Másfelől, és nyilván itt válik el a szakmunka a remekműtől, csomó emlékezetes dal, olyanok, mint a fülbemászó címadó dal, a csípőringató Better Man, a lötyögős Brown Skin Girl, a grúvi Smooth Sailin', a pörgős Flowers, vagy a lemezt puhán földelő River. Tényleg elképesztő, Sam Cooke és Otis Redding tapsolnak a mennyekben.

(NR)

Wilco: Star Wars

©

Az amerikaiak intellektuális fétiszenekaráról legutóbb akkor írtunk hosszabban, amikor tavaly decemberben megjelent az együttes pályafutásának első 20 évét összefoglaló What's Your 20 - Essential Tracks 1994-2014 című dupla válogatáslemez és a ritkaságokat csokorba gyűjtő Alpha Mike Foxtrot: Rare Tracks 1994-2014 című négylemezes kompiláció. A Wilco, mely sokak szerint az "amerikai Radiohead" – a hasonlat egyáltalán nem teljesen pontos, ám van benne némi igazság, vagy legalábbis értjük a szándékot: a Wilco, a Radioheadhez hasonlóan egyszerre tud népszerű lenni, és nem kötni művészi kompromisszumokat (ráadásul Beatles-, Neil Young- és Television-lemezeket minden bizonnyal Thom Yorke és Jeff Tweedy polcán is egyaránt találunk) – múlt hét pénteken egyszer csak mindenféle előzetes jelzés nélkül megjelentette új albumát. Legfeljebb csak annyit tudhattunk, hogy a zenekar, mely 2011-ben adott ki új sorlemezt (The Whole Love) új dalokon dolgozik – de hát surprise is the new leak, azaz: a meglepetés az új kiszivárgás, ahogy már arról több alkalommal is beszéltünk az elmúlt hónapokban.

A Star Wars azonban nem csak meglepetésszerű megjelenése miatt örömteli produkció, hanem azért is mert a zenekar legjobb munkája a szívmelengető 2007-es Sky Blue Sky és az együttes legbátrabb és legkísérletezőbb lemeze a 2004-es csúcsmű, az A Ghost Is Born óta (return to form, ezt a kifejezést használja az ilyen lemezekre az angolszász zenei sajtó). Bár a tavalyi évben fiával, Spencerrel Tweedy néven kvázi-szólólemezt megjelentető Jeff Tweedy gitáros-dalszerző-frontember zenekara előző két megjelenésével, a Wilco (The Album) című 2009-es lemezzel és a 2011-es The Whole Love című albummal sem vallott szégyent, azokat azért inkább nevezhetjük egy nagyszerű zenekar míves munkáinak, melyekre inkább a klasszicizáló megoldások voltak a jellemzőek a chicagói zenekart oly izgalmassá tévő okos és bátor kísérletezés helyett.

No, a Star Wars mindjárt két olyan számmal kezdődik, amiben aztán van kísérletezés, de csőstül: az alig több mint egy perces, aritmiás EKG tántorgó, zajos, avantgarde gitárattak, de a következő dal, a More... vége is zajba torkollik. A Random Name Generator, és a The Joke Explained egyszerre idézik a David Bowie-féle glamet és Lou Reed hetvenes évekbeli dolgait, míg a You Satellite zakatoló pszichedelikus menet a Velvet Underground hangulatában. És ha már a hatásokat soroljuk – melyekből a zenekar persze, mint mindig, most is biztos kézzel gyúrt saját Wilco-világot –, ott a White Album-korabeli Beatles (főleg Lennon és Harrison) modora is, többek közt a Taste The Ceilinggel és a Where Do I Beginnel, a King Of You-val és a végtelenbe kívánkozó, nagyívű Magnetide című záródallal, s persze vannak névjegyszerűen wilcós artpop-gyöngyszemek is, mint a Pickled Ginger vagy a Cold Slope.

(NR)

Kamasi Washington: The Epic

©

Kamasi Washington idei albuma úgy tiszteleg a jazz eddigi története előtt, hogy közben túl is mutat rajta, önálló, saját univerzumot hoz létre, amelynek a műfaj csak az egyik sarokköve. Közel háromórás játékideje alatt ugyan néha megbicsaklik saját grandiózussága alatt, mégis, annyira erőtől duzzadó és különleges, hogy megéri időről időre visszatérni hozzá.

Bár a The Epic már a negyedik szólóalbuma, a most harmincnégy éves tenorszaxofonos-zeneszerző eddig inkább session zenészként volt ismert: turnézott többek közt Snoop Doggal és Lauryn Hillel, dolgozott Thundercattel és olyan albumokon fújt, mint Flying Lotus tavalyi mesterműve, a You're Dead. Az igazi áttörést azonban Kendrick Lamar pár hónapja kiadott To Pimp A Butterfly című lemeze hozta meg, melyet már most az idei év egyik legfontosabb (hiphop) kiadványaként emlegetnek, és amelynek ő volt az egyik zenei rendezője. Az egyöntetű kritikai ováció, a Lamart övező figyelem és a TPAB sokszor free jazzbe hajló alapjait ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy régóta nem övezett jazz lemezt ekkora várakozás.

Washington pedig, ha nem is újította meg a műfajt, mindenképp friss vért pumpált az ereibe. A három lemez már az alcímekkel (The Plan, The Glorious Tale, The Historic Repetition) is egyfajta utazást sejtet és valóban: közel három óra alatt végigvisz minket nem csak a jazz legfontosabb korszakain, hanem az előadót ért legfontosabb hatásokon is. Ennek ellenére a The Epic egy pillanatra sem érződik zavarosnak vagy eklektikusnak, sőt. Olyan természetességgel vált egy Coltrane-hommage-ból Fela Kutit idéző afrobeatbe vagy egy jól ismert sztenderdből (Cherokee) funk-rockba, ahogy csak nagyon keveseknek tudnak. Nem kell jazzrajongónak lenni, hogy valaki értékelni tudja azt a virtuozitást, áradó kreatvitást és zeneiséget, ami a lemez szinte minden számában ott van.

Hogy mégsem tökéletes albumról beszélünk, az leginkább a hosszának tudható be. Hiába lett az ötvennégy számból tizenhét, még így is vannak üresjáratok, pillanatok, amikor a lemezt leginkább inkább az ambíció és a lelkesedés viszi előre. A kevesebb talán egy kicsit több lett volna, és itt-ott az önismétlés is felüti a fejét helyenként. Mindezek azonban eltörpülnek a tény mellett, hogy a The Epic három órája egy izgalmas, változatos zenei utazás, ami, ha rövid időre is, de reflektorfénybe állította és befogadhatóvá tette a jazzt olyanok számára is, akik amúgy talán soha sem nyitnának a műfaj irányába.

(KB)

Korábbi lemezajánlóink:

Ezeket a lemezeket vigye magával a nyaralásra

Ezektől a zenéktől lesz elviselhetőbb a hőség

Beengedjük a napfényt: ezek a zenék már a tavaszt ígérik

Friss, ropogós és nagyon ajánljuk

Nyolc igazi csemege: nyissa jó zenékkel a tavaszt

Mutatjuk január legjobb zenéit

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Félelmetes, ahogy egyszerre mozdul meg több tucat kínai robotkutya – videó

Félelmetes, ahogy egyszerre mozdul meg több tucat kínai robotkutya – videó

Egy kicsit mindenféle az új Citroen C5 X

Egy kicsit mindenféle az új Citroen C5 X

Felvásárolja a Microsoft az Apple Sirijét is fejlesztő Nuance-t

Felvásárolja a Microsoft az Apple Sirijét is fejlesztő Nuance-t