Kicsit hihetetlen, hogy csak most karolta fel teljes egészében a videojáték-esztétikát a filmvilág, és újdonságnak számít  a Hardcore Henry látványvilága – pedig még a Doomból is készült film, azt most hagyjuk, hogy milyen. A szubjektív beállítást (angolul POV, vagyis point of view) persze nem most először veszik elő mozifilmben, Hitchcocktól a slasher horrorokon át Gaspar Noéig sokan, sokszor használták már rövidebb-hosszabb ideig – erről hamarosan külön cikkben olvashatnak majd.

Azzal, hogy a Hardcore Henryt kinevezzük a videojátékok mozis nagykövetének, nem kicsit állítunk: csak a nagyobb vállalásokat számba véve olyan konkrét videojáték-adaptációkat láthattunk már filmen, mint a Mortal Kombat, a Tomb Raider, a Resident Evil, a Max Payne vagy a Prince of Persia. A trendet jól mutatja, hogy idén két szuperprodukció (Warcraft, Assassin’s Creed) mellett még az Angry Birds nevű okostelefonos játék filmadaptációját is láthatjuk.

Hardcore Henry

Ehhez képest a Hardcore Henry nem direkt adaptáció, inkább egy, az FPS játékok kliséiből összeeszkábált, de azért mégis valamiféle eredetiségre törekvő akciófilm. Már a kezdése is tipikus gamer húzás: egy rövid gyerekkori megaláztatás-flashback után (Henry apja szerepében: Tim Roth) egy metálfehéren csillogó laboratóriumban ébred a főhősünk, ahol egy gyönyörű nő vezeti végig a főbb tudnivalókon. Henry egy szörnyű baleset után ébred fel, amnéziában szenved, nem tud beszélni, mellesleg hiányzik egy karja és egy lába – utóbbiakat gyorsan pótolják, de a többire már nem marad idő.

Egy elegáns megoldással szépen kijátszották, hogy a főhős miért nem tud megszólalni a film során, így végig megmarad az érzet, hogy mi magunk állunk a történet középpontjában. A labortól egy kisebb felfordulás után búcsút veszünk, majd hamarosan a még nem felismerhetetlenül megváltozott, de már láthatóan disztópikus Moszkvában találjuk magunkat, ahol a már bemutatkozott, képregényszerű főellenség katonái elől kell menekülni.

Itt csatlakozik be a történetbe napjaink egyik méltatlanul alulfoglalkoztatott zsenije, a dél-afrikai Sharlto Copley (District 9, A szupercsapat, Chappie), aki egy olyan izgalmas karaktert alakít, amelyet szintén a számítógépes játékok világából kölcsönöztek: az általa játszott Jimmy ugyanis gyorsan bekövetkező halála után is képes új formában feltűnni különböző helyeken. Henry így csak Jimmyre számíthat abban, hogy megtalálja és megmentse feleségét – akire egyébként nem emlékszik, de a film elején felhúzott az ujjára egy gyűrűt.

Hardcore Henry

A nem túl bonyolult sztorit hajlamosak túlmagyarázni, egy idő után idegesítővé válik az a fáradt technika, hogy egy nagy, információdús monológot félbeszakít egy hirtelen támadás, és már megyünk is vissza kaszabolni. És azon se lepődjünk meg, ha a végére sem áll össze a kép, melyik karakternek mi is a motivációja – ahogy ez lenni szokott sok olyan filmnél, ahol a főellenség valamiért a világ elpusztításán szorgoskodik.

Logika és mély tartalom helyett viszont kapunk egy olyan intenzív akciórohamot, ami pont azért tudja lekötni a nézőt, mert a klasszikus, a nyolcvanas éveket uraló akcióforma 2016-ra szinte teljesen kifulladt, a százmillió dolláros robbanások ma már senkit nem nyűgöznek le – ellenben az olyan alkotásokkal, amelyek valami újat próbálnak nyújtani a műfajban, mint ahogy a tavalyi Mad Max, vagy most a Hardcore Henry.

Hardcore Henry

És bár jelenleg egy olyan mozis kultúrában élünk, ahol egy-egy váratlan sikerfilm azonnal trendet képes indítani – gondoljunk csak arra, hogy a Deadpool mintájára most komplett szuperhős-forgatókönyveket írnak át, hogy egy kis iróniát, felnőtt humort csempésszenek beléjük –, ez remélhetőleg nem azt jelenti, hogy mostantól ömleni fognak ránk a belső nézetes filmek. Már csak azért sem, mert a Hardcore Henry másfél órája is olyan fárasztó vizuálisan, hogy ha ebből most meg kéne néznem még kettőt-hármat rövid időn belül, biztos, hogy csak megbízható neurológus kíséretében tenném.

Az elsőfilmes rendező, a vulgáris szerzők közé azonnal feliratkozó Ilya Naishuller egyébként egy orosz rockzenekar, a Biting Elbows frontembere, és korábban a banda klipjeit rendezte. A Bad Motherfucker című dalhoz készített videó szintén belső nézetből lett felvéve, és ment egy jó nagy kört az interneten, aminek köszönhetően már 33 millióan látták, ez volt a legfőbb inspiráció a Hardcore Henry elkészítéséhez – a kliphez hasonlóan a filmet is fejre csatolt GoPro Hero 3-as kamerákkal forgatták.

Naishullernél eggyel ismertebb név a producer személye, a kazah Timur Bekmambetov ugyanis már rendezőként is bizonyított: a méltatlanul alábecsült, Angelina Jolie-féle akciófilm, a Wanted mellett elkészítette az egyik legszórakoztatóbb történelmi zsáner-mashup filmet, az Abraham Lincoln, a vámpírvadászt is. Aztán megkapta az utóbbi idők leghálátlanabb feladatát Hollywoodban, a Ben Hur remake-jét ugyanis ő rendezte – hát, idén kiderül, mit sikerült kezdenie a klasszikus eposszal.

Ha nem az a szédülős típus, ha nem zavarja a töménytelen vér és a különböző belső szervek látványa, ha moralizálásmentesen ki tudja kapcsolni az agyát másfél órára, ha vevő az új formai megoldásokra, akkor jelenleg a Hardcore Henry a legszórakoztatóbb film a mozikban.

A Hardcore Henry április 7-től látható a magyar mozikban.