Mivel már az égvilágon senki sem emlékszik arra, hogy 2014-ben volt egy Robotzsaru-film, jött az a dél-afrikai férfi, akit pár éve a sci-fi nagy megmentőjeként aposztrofáltak, és csinált még egyet, bedobva a mesterséges intelligencia jól hangzó gumicsontját is a turmixgépbe. Ez az ember Neill Blomkamp, aki pár hete azzal került be újra a köztudatba, hogy rábízták az Alien-franchise legújabb részét, és akinek eddig két játékfilm állt rendezői önéletrajzában: a 2010-es Oscaron legjobb filmre is jelölt, zseniális District 9, illetve az Elysium című hollywoodizált szájbarágás, amit annak rendje és módja szerint darabokra is cincált a nép.

A Chappie valahol a kettő között helyezkedik el, ami még mindig nem rossz filmet sejtet – a legnagyobb baj az vele, hogy nem tudja eldönteni, mi akar lenni. Dokumentarista stílusban kezdődik, munkahelyi drámaként folytatódik, sci-fis világban játszódik, durva akciójelenetekkel operál, közben itt-ott a családi dráma, a felnövéstörténet és a gengszterfilm zsánereit is megvillantja. Ez pedig így egyszerre olyan sok, hogy a néző egyszerűen feladja, hogy bármi következetességet keressen a filmben.

InterCom

Kezdjük egy kis címtannal. Ilyen névvel, hogy Chappie – és most hagyjuk az elkerülhetetlen kutyakajás asszociációt –, nem lehet komoly filmet csinálni, kész. Ez olyan, mintha az Én, a robot címe az lett volna, hogy Robika. A District 9 és az Elysium például olyan címek, amik azt az üzenetet sugallják, hogy „te itt most egy jó kis tudományos-fantasztikus szösszenetet fogsz látni, amin el is fogsz gondolkodni, és jó lesz neked”. Aztán, hogy végül jó lett-e, az már más kérdés. De a Chappie nagyjából azt üzeni, hogy „jó, jó, sci-fi ez, de olyan vicces-aranyos fajta, amit a csajod sem fog unni”. És ez így nem igaz.

Na, de miről is szól a film? A közeljövőben járunk – ezt, ha máshonnan nem is, onnan tudjuk, hogy Anderson Cooper a CNN-en jelenti be az eseményeket –, ahol a bűnözés megállításáról egy fiatal zseni, Deon (Dev „Gettómilliomos” Patel) által tervezett, önállóan működő rendőrdroid-csapat gondoskodik. A droidot gyártó cég elnökénél (a totálisan alulhasznált Sigourney Weaver) Deon mellett egy idegbeteg katona (Hugh Jackman jutalomjátéka) is lobbizik a saját verziójával, az ember által irányított, kvázi drónként működő benga szuperdroidjával, a Szarvassal.

InterCom

A gondok ott kezdődnek, amikor Deon szabadidejében kifejleszt egy fincsi mesterséges intelligencia-szoftvert, és ellop egy sérült rendőrdroidot, hogy rátöltse a programot. Tovább bonyolódik a sztori, amikor a Deon által ellopott droidot továbblopja egy kisstílű bűnbanda, hogy megtanítsák bűnözni, hogy ki tudják fizetni a rivális kisstílű bűnbandát. Csakhogy a mesterséges intelligenciával feltöltött, időközben Chappie-nek elnevezett robotnak először ugyanúgy meg kell tanulnia mindent, mint egy gyereknek.

A legfrusztrálóbb az egészben, hogy egy tök jó vígjáték lehetett volna ebből a filmből, és így még a mondanivalóját is lehetett volna komolyan venni, de ezzel az össze-vissza csapongó forgatókönyvvel csak egy feleslegesen drámázó tanmese lett, itt-ott némi humorral. De tényleg, ilyen mondatok hangzanak el benne: „Az a baj a mesterséges intelligenciával, hogy túl kiszámíthatatlan.”, és annál sem tudok hirtelen rosszabb, csúcspontnak szánt szöveget felidézni egy előzetesből, mint a „Van tudatom. Élek. Chappie vagyok”. De, csak hogy lássuk mennyire egyszerű vonalakkal rajzolták a készítők a sztori vázát: az evolúciós, történelmi és mindenféle mérföldkőnek számító mesterséges intelligencia-programot egy pendrive-ra kiírt, CONSCIOUSNESS.DAT (consciousness = tudat) nevű fájl jelenti.

InterCom

Kár, hogy ilyen bugyután vezették fel az alaphelyzetet, mert a végére egészen összekapja magát a film. Igaz, nagyban segít az élvezhetőségben, hogy ekkorra már rég lemond a néző arról, hogy itt akármit is komolyan kéne venni.

Ha valami pozitívat ki lehet emelni a katyvaszból, akkor az a maga elborultságával szórakoztató színészi játék.  Hugh Jackman a kilencvenes évek fiúbandáival együtt kihalt frizurája és a bicepszén kidülledő erek által keltett kontrasztnak köszönhetően már jó kedvre deríti a nézőt, ahányszor színre lép, de Dev Patel is simán hozza a tech-zseni t – bár ezt a Híradósok című sorozatban láttuk már tőle. De Chappie karaktere sem 100 százalékig az animátoroknak köszönhető – a District 9 főszereplője, Sharlto Copley a digitális mozgásrögzítés (motion capture) technológiájának segítségével visz életet a végtelenül szerethető droidba.

InterCom

A legdurvább húzás Blomkamp rendezőtől mindenképp az volt, hogy a Chappie-t nevelő/fogva tartó gengszterek szerepét a Die Antwoord nevű, teljesen kattant dél-afrikai hip-hop banda két tagja, nevezett Ninja és Yo-Landi Vi$$er kapta (ők követték el az Enter the Ninja című dalt). Ezzel a húzással bukhatott volna hatalmasat, de végül ez lett az egyik legüdítőbb fegyverténye a filmnek. És ha majd egyszer a Chappie-re is őszintén visszatekint Blomkamp (ahogy tette az utólag elb*szottként jellemzett Elysiummal), akkor talán arra a következtetésre jut, hogy erre a két nagyon fura arcra kellett volna felépíteni a filmet.

Tehát aki a világ működéséről szeretne többet megtudni, vagy valamilyen egyéb nagyszabású gondolatmorzsára vágyik – ami, valljuk be, egy sci-fitől nem nagy kérés –, az csalódni fog. Ha azonban sikerül gyorsan elfogadni, hogy egy témájában semmi újat nem mondó, demagóg, ellenben szórakoztató filmmel állunk szemben, akkor egy jó moziélmény is kikerekedhet belőle.

Egy apró megjegyzés, amihez semmi köze Blomkampéknak. Én már nagyon rég nem tudok kiakadni a magyar szinkronteljesítményeken, de ilyen szörnyű hidegfutkosás már rég zajlott le bennem. Mivel elég sok gengszterarc feltűnik a sztoriban, rendesen kellett használni a szlenget, ami mindig kritikus pontja a fordításnak és az előadásmódnak egyaránt. E téren sikerült mindent alulmúlni. Gondoljunk arra, hogy az Irigy Hónaljmirigy egy Gaxsta Zolee-Dopeman párbeszédet parodizál. A Chappie szinkronja annál is rosszabb.