
„Akkor pihentem, amikor kórházban altattak, és börtönben ültem” – interjú Stohl Andrással
Stohl András azt vallja, a balesete és börtönbüntetése után őt a színház, a színészet mentette meg, és az, hogy senki nem fordult ellene. A színésszel a Színházak éjszakájához kapcsolódó „Játék. Szenvedély” sorozatunkban beszélgettük.
hvg.hu: A vadászat nem egy hétköznapi hobbi – hogyan kezdődött önnél?
Stohl András: Nagyapám is, apukám is vadász volt, engem folyamatosan vittek magukkal, lehet mondani, hogy az anyatejjel, vagy az apatejjel szívtam magamba az erdő- és az állatok szeretetét. Szándékosan fogalmazok így, mert mindig az van, hogy a vadászok gyűlölik és megölik az állatokat. Ez tévedés, a vadászoknál senki sem szereti jobban az állatokat, senki sem csodálja jobban a természetet. Csak van egy bizonyos momentum a vadászat során, ami azzal jár, hogy elveszed egy állatnak az életét, ami kimondva valóban borzalmasan hangzik, de egyszerűen szükségszerű. Nyilván egy csomó olyan beállítottságú ember van, aki ezt képtelen lenne megtenni, ezzel a világon semmi baj nincs, de ha nem lennének vadászok, nem lenne már vad sem – totálisan elkorcsosulna az állomány, bizonyos állatfajok nagyon elszaporodnának.

hvg.hu: Mi az, amit ennyire élvez a vadászatban?
S. A.: Ha tudom, hogy este megyek majd vadászni, boldogabban kelek, hasonló ez, mint a színház, vagy mint amikor az ember előadásra készül. Alig várom, hogy zöld ruhába bújjak, és elindulhassak bármely területére az országnak. Nemcsak a tevékenységet imádom, nagyon szeretem az előkészületeket is, apám mondása mindig ott van a fejemben: „töltény, puska, távcső, ezeket végig kell venni”. Ha odaérek a területre, találkozom a vadászbarátokkal, akikkel egészen másról lehet beszélni, mint a színház. Kimegyek az erdőbe, ahol egyedül vagyok a természettel. Ha tudod olvasni a természet nyelvét, az olyan, mintha tudnál angolul vagy spanyolul. Olyan csodákat lehet látni, hogy az elmondhatatlan, még akkor is, ha nem látsz vadat. Eggyé válsz a természettel, a napfelkeltével. Ott van az is, hogy megméretteted magad az állattal szemben. Azt szoktam mondani, hogy ha már meg tudom célozni, akkor már az én ügyességemen vagy ügyetlenségemen múlik a dolog. Jó, ha odáig eljutunk, hogy rá tudom tenni a távcső szálkeresztjét bármilyen vadra, mert neki nagyon jó esélye van: sokkal jobb a szeme, a füle, ő van otthon.
hvg.hu: Nem volt furcsa, mikor először ölt?
S. A.: Nem, valószínűleg azért, mert máshogy szocializálódtam. Érdekes, mikor vittem haza egyszer nyulat vadászat után és a nagylányom még kicsike volt, két év körüli, úgy ölelte meg a vérző nyulat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. A kicsi gyerekekben még nincs ez a tartózkodás, aztán mikor cseperednek és látják a Bambit, ami egyébként nem őzike, hanem szarvas, akkor már eljön az „apa, ha mész vadászni, akkor vaddisznót lőhetsz, de őzikét ne, mert az olyan szép!”. Pedig az őzbak üzekedéskor úgy elveri a sutát, hogy sír. Így is szoktuk hívni a bakokat, a suta síró hangjával, mert akkor tudja, hogy a közelben fogamzásképes suta van.
hvg.hu: Igaz, hogy ha egy szabadnapja van egy hónapban, akkor inkább vadászni megy, ahelyett, hogy a családjával lenne?
S. A.: Ez konkrétan így van. Egész nyáron dolgoztam, a családomra is alig jutott idő, de most lesz egy napom, amikor elmegyek vadászni Zalába a barátaimhoz.
hvg.hu: Mit szól ehhez a család?
S. A.: Megértik, hogy ez a szenvedélyem, nagyon szeretem és szükségem van rá. De azért van, hogy őket is viszem, csak akkor az megint más, mert az ember nem egyedül van.
hvg.hu: Hány fokon kell izzani ahhoz, hogy ennyi mindent csináljon?
S. A.: A fene tudja. Ezt csinálom, amióta vagyok. Azon gondolkodtam múltkor, hogy nyilván törvényszerű volt akár a baleset, akár ez a szörnyű börtön cucc. Viccesen hangzik, de egyáltalán nem az: én akkor pihentem, amikor kórházban altattak, és börtönben ültem. Bár az teljesen értelmetlen volt, a legunalmasabb dolog a világon. A gyerekeknek mindig annyi energiájuk van, hogy sose lehet őket lelőni, csak amikor már kiakadnak és elalszanak, és mindig vártam, hogy nálam is eljöjjön ez, hogy majd megcsöndesedek vagy megtörök. Persze van olyan, hogy fizikailag nagyon fáradt vagyok. Ez a nyár bitang volt, forgattuk a Válótársak második évadját, a Pappa piát, próbáltam a Billy Elliotot, esténként játszottam Az őrült nők ketrecét.

hvg.hu: Mi motiválja? Pénz, ismertség?
S. A.: Nem tudom. Szerintem munkaalkoholizmusom van.
hvg.hu: Korábban azt mondta, hogy színésznek lenni együtt jár azzal, hogy az embernek labilis az idegrendszere.
S. A.: Nekünk sajnos ez a kellékünk, ez a munkaeszközünk: az eszünk és a lelkünk. Fontos, hogy egy színésznél mindkettő meglegyen, van, akinek csak az egyik, van, akinek csak a másik van.
hvg.hu: És önnek megvan mindkettő?
S. A.: Ezt döntse el ön. Itt a Vígben a büfés Feri bácsi megnézte az Istenítélet című előadásunkat. Sírt, és azt mondta, hogy belehalna, ha ezt kétszer egymás után kellene megcsinálnia, mert annyira megviselte a lelkét. Azt mondta, nem tudja, hogyan lehet így élni, hogy az embernek minden nap ilyen mélyre kell ásnia, vagy ilyen fájdalmat kell a felszínre hoznia, de hát a fene tudja, mi ezt már megszoktuk, nekünk ez a munkánk.
hvg.hu: A legtöbb esetben bemegy az ember a munkahelyére, csinálja a dolgát, este meg eljön – nem kell egy bizonyos lelkiállapot megteremtésén problémáznia. Ön hogyan készül az estékre?
S. A.: Ezt nem lehet feketén vagy fehéren leírni, legalábbis nálam biztosan nem. Ez olyan, mint a vadászatnál: benne van a fejemben, hogy este, mondjuk, Istenítéletet játszom vagy Őrült nőket. Ha nem is készülök rá, tudat alatt ez megy. Elmondom, ezt hogy vettem észre. Életemben egyszer fordult elő ilyen. Előadásom volt, a 12 dühös ember a Nemzetiben, amit játszottunk akkor már vagy százötvenszer: azonnal tudom, ha álmomból fölkeltenek is. Elfelejtettem ezt az előadást beírni. Ugye hét órakor kezdődik az előadás, hat óra húszkor Fóton ültem egy pizzériában, és előttem volt két deci rozé. Soha nem állok úgy színpadra vagy kamera elé, hogy iszom, vagy bármiféle tudatmódosító szer van bennem, ez az egy elvem van, nincs több. Fogtam a pohár szárát, amikor megcsörrent a telefon, hogy hol vagy? Mondom, hol lennék, Fóton. Mondták, hogy de hát előadás van a Nemzeti Színházban – ami pont a másik vége a városnak. Uramisten, oké, azonnal szálltam az autóba, és beértem hét óra előtt három perccel. Úgy kezdtünk hét után öt perccel, hogy berohantam, és a folyosón dobáltam le magamról a ruhákat, az öltöztető meg dobálta rám fel a jelmezt. Időben kezdtünk, de képzelje el, azt az előadást, amit tényleg minden nap tudtam, szinte végigbakiztam. Valószínűleg ezért az a színházi törvény, hogy hat húszkor bent kell lenned, ha héttől játszol. Vagy azért, hogy te magad átlapozd a példányt, vagy egyszerűen azért, mert itt vagy, fölvetted azt a ruhát, és elkezdesz tudat alatt rákészülni. Nagyon érdekes élmény volt.
hvg.hu: Hatnak a szerepei a viselkedésére?
S. A.: Olyan van, hogy amit próbálok, annak a hangulata rajtam marad, de Othello nem megy haza fojtogatni az asszonyt. Kétségtelen, hogy a hathetes próbaidőszak alatt, főleg a főpróbahéten kihat a mindennapos viselkedésemre.

hvg.hu: Korábban sokszor hangoztatta az interjúkban, hogy harcol az emberek szeretetéért. Ez azóta is így van?
S. A.: Így, és nem lehet kitörölni. Ez valami nyomorúságos…
hvg.hu: Kényszer?
S. A.: Jó fejnek nem szeretnék tűnni, én olyan vagyok, amilyen: azt szeretném, ha ezt szeretnék. Nálam kevés egyenesebb ember van, nem tartok magam elé álarcot.
hvg.hu: Mi csinálna, ha nem színész lenne?
S. A.: Nagyon szívesen lennék vadász Afrikában, és nagy vadszafarikat vezetnék, veszélyes vadakkal. Egy kafferbivalyt nagyon szeretnék egyszer életemben lőni, de hát ebből is volt már botrány.
hvg.hu: Mit szeret játszani, vagy látni a színházban?
S. A.: A titkot szeretem, azt, ha valakinek titka van. Meg ha érdekel, de az a titokkal meg a személyiséggel függ össze.
hvg.hu: Melyik szerepe kívánta meg a legnagyobb munkát?
S. A.: Mindegyik. Ha mondhatok egyet, akkor kettőt mondok: Proctor és Zaza, (az Istenítélet és Az Őrült Nők Ketrece c. előadások főszerepei – a szerk.) nagyon jó élmény, hogy egyszerre két ilyen pólusú szerepet játszok: egy abszolút férfit, aki pont abba hal bele, hogy pasi, és egy tök nőt. Úgy örülök, hogy ez nekem megadatott.

hvg.hu: Ha jól tudom, a következő évadban sem áll le.
S. A.: Lesz a Bűn és bűnhődés, lesz egy négyszereplős előadásunk Kovács Patríciával, Balsai Mónival és Schmied Zolival a Centrál Színházban, aztán jövök vissza a Vígbe Szentivánéji álmot próbálni, abban Zuboly leszek. Lehet, hogy április környékén bemutatunk valamit az Átriumban is, de az még nem teljesen biztos. Kemény évad lesz nagy szerepekkel. Nem panaszkodom, nem erről van szó: az a nehéz benne, hogy ha megy a szekér, az a baj, ha nem megy a szekér, akkor meg az. Rettenetes, az életem szar. (nevet)
hvg.hu: Gondolt rá, hogy a baleset után is lesz még ilyen jó időszaka?
S. A.: Nem. Egyáltalán nem, most sikeresebb vagyok, mint valaha. Ez nagyon nagy mázli, szerintem engem a színház meg a színészet mentett meg, és az, ahogy a baleset előtt dolgoztam – meg persze a kapcsolataim, mert senki nem fordult el tőlem. Elképesztő volt az a szeretethullám, ami akkor körülvett. Nagyon meghatódtam. Föltette az egyik portál a számomat az internetre, hogy akkor most szerezzünk néhány kellemetlen percet Stohl Andrásnak: kaptam gyalázkodó SMS-eket, de akkor sírtam először, amikor valaki a szeretetét fejezte ki irántam.
hvg.hu: Könnyen sír?
S. A.: Ahogy öregszem, könnyebben, igen.
Trokán Nóra: Volt, amikor teljesen kikészítettem magam
Játék. Szenvedély - az idei Színházak Éjszakája hívószavai. Olyan színészekkel beszélgetünk, akik noha estéről-estére rendkívüli szenvedéllyel játszanak a színpadon, elhivatottan művelik más jellegű hobbijaikat is. Ezúttal Trokán Nóra mesél a lovaglás szeretetéről, a ráncokról, és a hamarosan mozikba kerülő Kútról.