1956. október 14-én jelent meg Nagy Imre levele a Szabad Népben, amelyet még a hónap elején írt, s amelyben a pártba való visszavételét kérte, miközben fenntartásait is hangsúlyozta a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) irányvonalával szemben. A levél azért csúszott eddig, mert az állampárt legfőbb vezető testülete előző nap válaszolt Nagynak.

A Gerő Ernő első titkár vezette Politikai Bizottság (PB) október 13-án hatálytalanította az 1955. novemberi pártbüntetést, mert bár Nagy Imre „követett el politikai hibákat, ezek nem tették indokolttá a pártból való kizárását. A kizárási határozat létrejöttében jelentős szerepet játszott Rákosi Mátyás elvtárs személyi elfogultsága. Mindezeket figyelembe véve, a Politikai Bizottság Nagy Imre elvtársat visszahelyezi párttagsági jogaiba”.

Nagy Imre máshol is feltűnik a Szabad Népben

A Szabad Népben azonban Nagy Imre nemcsak a levelével tűnt fel: a pártlap beszámolt a koholt vádakkal az ötvenes évek elején kivégzett tábornokok és rendőrök újratemetéséről. Az „Eltemették a honvédség és a rendőrség hét mártírját” című cikk szerint Sólyom László altábornagy és társai hamvait helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben. (Sólyom kivégzését Rákosi idején az váltotta ki Germuska Pál had- és gazdaságtörténész szerint, hogy ellenezte a túlzott katonai kiadásokat az ötvenes évek elején, a jugoszláv és a koreai konfliktus idején.)

A Szabad Nép 1956. október 14-ei tudósítása szerint az újratemetésen részt vett Rajk László özvegye (Rajkot október 6-án temették újra) és Nagy Imre is. Két szintén koholt vádakkal kivégzett rendőrtiszttől Kopácsi Sándor rendőrezredes búcsúzott. Róla érdemes tudni, hogy a forradalom idején, Budapest rendőrfőkapitányaként és a Nemzetőrség második embereként játszik majd fontos szerepet. Kopácsi így búcsúzott: „ezek a mártírok nem a fasizmus elleni harcban áldozták fel fiatal életüket. A személyi kultusz, a jogtipró önkény áldozatai ők”. Egykori partizántársaihoz szólva hozzátette: „Azok a szörnyűségek, amelyeknek ti is áldozatává lettetek, soha többet nem ismétlődnek meg. Akik megkísérelnék ezt, az egész néppel találják magukat szemben, s a keserű tanulságokon okult nép ereje el fogja söpörni őket!”

Nemcsak szovjet hatás?

1956 októberében sokat emlegette a Szabad Nép a különböző szakszervezeti vezetőkre hivatkozva a jugoszláv ország munkástanácsait. Az előző napokban Gáspár Sándor és más magyar szakszervezeti vezetők is jártak Belgrádban, találkoztak Titóval, majd nyilatkozataikban, beszédeikben sűrűn emlegették az ottani munkástanácsokat.

Ennek hatása nem az állami irányításban, hanem a munkások között volt nagyobb: 1956. október 23. után sorra fognak alakulni Magyarországon a munkástanácsok, és ezek a forradalom legfontosabb szervei lesznek a helyi társadalomban, a munkahelyeken. Persze az október közepi kormányhatározat még nem politikai szervet látott az üzemi tanácsokban, így ezek jogkörét még csak óvatosan bővítették: ha a vállalat vezetőjének intézkedéseit ellenezték az üzem munkásai, akkor „a felügyeleti szerv ilyen engedélyezés kérdésében 30 napon belül” volt köteles dönteni. A döntés előtt azonban ki kellett kérnie „az illetékes szakszervezetek véleményét”.

A csúcsvezetés Jugoszláviába készült

Közben a magyar pártvezetés, élén Rákosi egykori második emberével, Gerő Ernővel Jugoszláviába készült. Ekkoriban zajlott az 1955-ben felgyorsult folyamat, a szovjet-jugoszláv kiegyezés. Tito gyanúsan nézett még mindig Gerőre, hiszen emlékezett rá, hogy az új magyar pártvezér pár éve még Rákosival és Sztálinnal kórusban zengte a Jugoszlávia elleni szidalmakat.

Gerő tehát most igyekezett mindent megtenni Tito kibékítésére, a Szabad Nép október 14-én Belgrádnak hízelgő vezércikket írt az ügyben. Gerő ekkor is, mint korábban, Sztálin idején, a szovjet elvárásoknak igyekezett megfelelni, csak éppen most Hruscsov békülékeny hangneme volt „érvényes”.

A vezércikk így kezdődött: „Ma este indul útnak a Magyar Dolgozók Pártjának küldöttsége Belgrádba, ahol megkezdődnek a tárgyalások a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének képviselői és a mi pártunk küldöttei között. E tárgyalások elé nagy érdeklődéssel, jó reménységgel eltelve tekint a magyar nép.”

Miért ilyen fontos a jugoszláv barátság?

A Szabad Népből rájöhetünk, mitől vált ennyire fontossá a jugoszlávokkal újra szövődő barátság: „A várakozás, a bizalom, az érdeklődés – jogos. Hiszen a kommunista pártok, a pártvezetők közötti, a XX. kongresszusa óta egyre gyakoribb és egyre növekvő jelentőségű tárgyalások, tapasztalatcserék általában igen figyelemre méltóak, s jó eredménnyel járnak.”

A szovjet XX. kongresszusra való utalás a hruscsovi politika enyhülő szakaszát jelentette, ebből fakadt a jugoszlávok iránti bűnbánat a magyar pártlapban is: „Fájdalommal emlékszünk azokra az időkre, amikor a két nép, a két ország között áldatlan és számunkra szégyenteljes viszály oly nagy károkat okozott gazdaságban, politikában, hitben és bizalomban egyaránt.”

A Szabad Nép dicsérte Tito politikájának lényegét, a szocializmus építésének jugoszláv (azaz: nem szovjet) módját is: „Őszintén becsüljük azt a kommunista pártot, amely új utakat, az ország adottságainak, a nép igényeinek megfelelő módokat keres a szocializmus építéséhez.” Ez egyébként egybeesett Nagy Imre politikájával is. Tudjuk, hogy ekkoriban a jugoszlávok kapcsolatban álltak – ha nem is Nagy Imrével, de – a hozzá kötődő újságírókkal, értelmiségiekkel. Nagy Imre célkitűzése is ekkor az „ország adottságainak” megfelelő politika volt.

„Keleti nyitás” 1956-ban?

Mindeközben a Szabad Nép beszámolt arról, hogy Pekingben megnyílt a magyar kereskedelmi kiállítás. Persze nem egyszerű hivatalnokok mentek ekkor Kínába: „Bognár József magyar külkereskedelmi miniszter Pekingben előadást tartott a kínai külkereskedelmi minisztériumban”. Bognár a magyar külkereskedelem problémáiról és „a kínai-magyar kereskedelmi kapcsolatok fejlődéséről” beszélt. Vagyis a Kínával folytatott kereskedelem bővítése már ekkor fontos volt a magyar politikának.

Eisenhower a szuezi válság végéről beszélt

Közben a nagyhatalmak Szuezről tárgyaltak az ENSZ-ben. „Anglia, Franciaország és Egyiptom külügyminiszterei megegyeztek a további szuezi tárgyalások hat alapelvében” – ezzel a címmel számolt be a Szabad Nép az Egyiptom körüli diplomáciai kavalkádról október 14-én. A krízis azért tört ki, mert Nasszer egyiptomi elnök 1956-ban, pár hónappal korábban államosította a szuezi csatornát, amelyen keresztül a nyugat-európai országok jelentős része bonyolította az olajimportját.

Október 12-én a Biztonsági Tanács zárt ülést tartott. Itt megegyezett a rendezés hat alapelvéről a brit, a francia és az egyiptomi külügyminiszter, bár „több kérdésben a nézeteltérések továbbra is fennmaradtak”. A hat alapelv közé tartozott „a szabad átkelés a csatornán”, „Egyiptom szuverenitásának tiszteletben tartás”, illetve hogy „a csatorna nem kerül egyetlen ország politikájának kizárólagos befolyása alá”. Szintén megegyeztek abban, hogy a befolyt illetékek egy részét „a csatorna fejlesztésére fordítják”, a függő kérdéseket pedig „döntőbíróság útján rendezik”.

Eisenhower amerikai elnök a televízióban azt mondta, hogy nagy örömére szolgál az előrehaladás a szuezi vitában. „Úgy látszik – jelentette ki –, hogy a válság igen súlyos szakasza lezárult. Ez azonban nem jelenti azt – tette hozzá –, hogy már teljesen túl vagyunk a veszélyen.”

Eisenhower teljesen tévesen ítélte meg a helyzetet. Az újraválasztására készülő elnök számára ekkor az volt a fontos, hogy az egész világban nyugalom uralkodjon, semmi se zavarja meg a novemberi elnökválasztást. Október végén viszont katonai konfliktussá fajult a dolog.

A szerző az OSZK-1956-os Intézet munkatársa.