Megjelent Lenin műveinek 35. kötete – a Szabad Népet, a kommunista pártlapot ez arra ösztökélte 1956. október 22-én, hogy Sztálinnal szemben Lenint dicsérje. Mindezt természetesen a hivatalos szovjet politikához, a hruscsovi desztalinizációhoz, a februári moszkvai kongresszushoz illeszkedve igyekezett megtenni a szerkesztőség: „Most, amikor az SZKP XX. kongresszusa után újra eredeti fényükben ragyoghatnak a lenini eszmék, amikor kritikusan felülvizsgálunk sok olyan tételt, amit az elmúlt években marxizmus-leninizmus címén tanultunk, és sokan tanítottunk is, marxista könyvkiadásunk e jelentős sikerének nagy aktuális elméleti és politikai jelentősége van.”

A mai olvasó benyomása az, hogy a cikk szerzője abban az álomban ringatta magát: csupán Sztálin hibái miatt nem sikerült – kis túlzással élve – a „kommunista Kánaánba” eljutni: „Ma már világos, hogy a gazdasági építőmunkában csakúgy, mint az ideológia területén, a kommunisták, a párt nevelésében csakúgy, mint a szocialista állam megszervezésében előbbre tarthatnánk, sok buktatót elkerülhettünk volna, sok önkritikát tehettünk volna feleslegessé, ha jobban ismerjük, s főleg hívebben követjük Lenint.” Valószínűleg itt a cikk szerzője nem a kronstadti matrózok (az 1917-es forradalom hősei) leverésére és Lenin más – Sztálinhoz hasonló kegyetlenségű – intézkedésére gondolt.

„Visszatérni a lenini eszmékhez” – ellentétben Rákosival

„Visszatérni a lenini eszmékhez, Lenintől tanulni – e jelszavakat írják ma zászlajukra a kommunista pártok szerte a világon. A vezércikk írója ezután egyértelművé teszi: Rákosi Mátyással szemben (akit ekkorra már leváltottak pártvezéri posztjáról) az 1953-55 közötti miniszterelnök, Nagy Imre „nemzeti kommunista” irányvonalát támogatja: „Lenintől tanulni, a lenini eszméket hazánkban is diadalra vinni csak úgy tudjuk, ha így cselekszünk, ha minden párt- és kormányhatározat megszületését mindenekelőtt a magyar viszonyok alapos felmérése, a tapasztalatok, a teendők mélyreható vitája előzi meg.”

„Az elmúlt évek sok hibája és bűne gyökerezett abban, hogy nem ez jellemezte a párt és a kormány szerveinek munkamódszerét. Rákosi Mátyás elvtárs egyszemélyi vezetése, amely 1953 júniusában sem szűnt meg teljesen, sőt 1955 márciusa után újra megerősödött, szükségképpen ebben az időszakban is hibák forrásává vált” – írja a vezércikk szerzője, hozzátéve: „egyes esetekben Rákosi Mátyás elvtárs személyes elfogultságának szerepe (mint például Nagy Imre elvtárs nézeteinek megítélésében) nyilvánvalóan homlokegyenest ellenkezik a tudományos lenini munkastílussal.”

Lengyelországban éppen egy nemzeti kommunista került hatalomra

Kelet-Közép-Európa meghatározó országában éppen ekkor a nemzeti kommunizmus egy másik reprezentánsa került hatalomra. Október 22-én már a nyilvánosság is megtudhatta, hogy „Wladyslaw Gomulka elvtárs a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára”. Gomulkát valójában már október 13-án kijelölték lengyel pártvezérnek – ahogy ezt Andrzej Paczkowski írja, s amint erről Mementó-sorozatunkban már írtunk is.

A Szabad Nép Varsóba kiküldött tudósítója a 22-ei lapban már Gomulka pártvezérként elmondott első nyilvános beszédéről is tudósított. „Lengyelországnak nagy gazdasági nehézségei vannak, amelyek nem csökkennek, hanem növekszenek. Emiatt az utóbbi időben nem tudták törleszteni a külföldi kölcsönöket. (…) A rossz gazdasági helyzetért most az egész nép, az egész munkásosztály fizet.” Éppen ezért „Lengyelország életének minden területén sok mindent meg kell változtatni” – citálta az új lengyel vezetőt a Szabad Nép.

Lépések a munkásönigazgatás felé

Ám Gomulka szerint „annak megszüntetésére, ami ma rossz Lengyelország életében, nem elegendő vezetők leváltása. Sok mindent meg kell változtatni a gazdálkodás rendszerében, az állam- és pártapparátusban.” „Meg kell mondanunk a dolgozóknak a teljes igazságot – folytatta. – Nem tudjuk most emelni a munkabért. Új eszközöket csak a munka termelékenységének növelésével, a gazdálkodás rendszerének megváltoztatásával lehet találni. Olcsóbban, jobbat és többet kell termelni.”

Ennek eléréséhez Gomulka szerint „segíteni kell a munkások kezdeményezéseit a gazdálkodási rendszer megváltoztatására és az üzemeknek több önállóságot kell adni”. Ez már-már Jugoszláviára utalt, ahol a munkástanácsok, a munkásönigazgatás szerepe ekkoriban a leglátványosabb volt Kelet-Európában. Ekkoriban Magyarországon a Szabad Nép és a Magyar Nemzet is előállt munkásönigazgatást erősítő ötletekkel, sőt a magyar pártküldöttség a délszláv országban éppen az ottani munkástanács működésével (is) ismerkedett.

Mi áll az újságcikkek hátterében a szovjet nagykövet, későbbi pártfőtitkár szerint?

Jurij Andropov 1956-ban budapesti szovjet nagykövet volt. Később a KGB főnöke, majd pártfőtitkár lett a Szovjetunióban. Andropov a forradalom kitörése napján, október 23-án küldött táviratot Moszkvába, amelyet Szakolczai Attila idéz Az 1956-os forradalom és szabadságharc című kötetében. A nagykövet ekkor Ács Lajossal való korábbi beszélgetéseiről számolt be, aki Gerő és Kádár távollétében – ők 23-áig Jugoszláviában utazgattak – a magyar Politikai Bizottság rangidőse, kvázi vezetője volt. Ács – Andropov szerint – „nagyon feszültnek és veszélyesnek” ítélte Magyarország belpolitikai helyzetét.

Ács „nyíltan bevallotta” Andropovnak, hogy a Politikai Bizottság „lényegében nem tud semmiféle komoly befolyást gyakorolni a párton belüli és az országban kialakult helyzetre”. Úgy vélte, hogy Nagy Imre és az „ellenzék” tekintélye nő a tömegek körében, és a sajtó is az ő kezükben van. „Ennek alátámasztására Ács elvtárs elmondta, ahhoz, hogy elérje a Politikai Bizottság érdekében álló cikkek közlését a Szabad Népben, már néhányszor kénytelen volt a Nagyhoz közel álló ellenzéki vezetőkhöz, Harasztihoz és Losonczyhoz segítségért fordulni.” (Itt Haraszti Sándorról van szó, akit kommunista létére Rákosi és Kádár is börtönbe csukatott, illetve Losonczy Gézáról, aki majd a Nagy Imre-perben kerül vád alá, és aki a börtönben hal meg 1957 végén.) Ebből is látható, hogy a két fontos napilap – a Magyar Nemzet és a Szabad Nép – a forradalom előtti napokban egyre inkább függetlenedett a hivatalos pártvezetéstől.

A DISZ szalad az események után

Közben itthon a diákság egyre radikálisabb követeléseket fogalmazott meg. A Szabad Nép címoldalából kiderült, hogy az addigi kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ is igyekezett reagálni erre: „A DISZ Központi Vezetőségének intéző bizottsága október 23-án délután 2 órára összehívta a DISZ Központi Vezetőségét. Napirendi pont: a DISZ helyzete és feladatai. (…) Az intéző bizottság helyesli a budapesti munkás- és középiskolás diákifjúság parlamentjének megrendezését, és október 27-ére összehívja az egyetemi ifjúság országos parlamentjét, amelynek fórduma elé terjeszti az ifjúsági szövetség újjászervezésére vonatkozó javaslatait.”

A DISZ-en azonban ekkor már túlfutottak az események. A szervezet képtelen volt az ifjúságra hatást gyakorolni. A szegedi MEFESZ megalakulása az előző napokban megmutatta, hogy a kommunista szervezeten kívül képzelik el a főiskolások és az egyetemisták a saját érdekeik képviseletét. A forradalom leverése után sem szervezik újjá a DISZ-t, helyette alakul majd meg a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség.

Alakul az Európai Gazdasági Közösség és az Euratom

Nyugat-Európában ekkoriban olyan folyamatok zajlottak, amelyek az egész kontinens jövőjét alapvetően meghatározták. Ezt olvashatjuk a Szabad Nép címoldalán: „Az európai szén- és acélközösség hat tagállama (…) megkezdte tárgyalásait az Euratomról és a közös piacról.” Itt a Közös Piac, az Európai Gazdasági Közösség, illetve a mai Európai Unió születésének közvetlen előzményeiről van szó. (A római szerződéssel együtt, 1957-ben jön majd létre az Euratom is, amely a nyugat-európai atomenergia-ipar összehangolására törekvő szervezet volt.  Magyarországon viszont 1956 októberében jelentette be a Tervhivatal szovjethű vezetője, Berei Andor, hogy új atomerőművet terveznek – és tegyük hozzá: 1956-ban nem az alakulóban lévő Euratommal működött együtt az Országos Tervhivatal.)

A szerző az OSZK-1956-os Intézet munkatársa.