Lehetett azt sejteni, hogy miután a dán direktorkirály mondott pár mondatnyi töményet Hitlerről, és ennek következményeként kitiltották Cannes-ból, művészileg se hagyja majd annyiban a dolgot. Visszamegy ő még oda, aztán lesz nemulass! Hisz ez az „annyiban nem hagyás” mi más lehetne (leginkább), mint egy film, amibe majd jól beledolgozza sérelmeit, megmondja a tutit, és belerúg azokba, akik félreértették őt azon a bizonyos sajtótájékoztatón – és most direkt nem szorítottam idézőjelek közé a félreértést, maradjunk csak Trier álláspontjánál.

Elvégre, erről szól A ház, amit Jack épített: hogy miért hülye mindenki, és miért (szomorú, kényszeres, szabadságra vágyó) zseni Lars von Trier.

Egyébként (vagy inkább kicsit sem egyébként) az a helyzet a Dogma mozgalom egyik atyjával, a Hullámtörés, a Táncos a sötétben, a Dogville – A menedék és nagyon többek között a Nimfomániás rendezőjével, hogy öntömjénező, sebnyalogató magatartása sosem volt képes hatástalanítani tehetségét. Trier akkor is lebilincselő, sokszor magnetikus erejű, korszakos jelentőségű szerzői filmeket készít, ha az ember legszívesebben háttal ülne a vászonnak, mikor a film pereg – nem azért, mert ne lenne izgalmas, amit láthatna, hanem mert iszonyú irritáló tud lenni ez a fickó, s arroganciája filmjein keresztül is egyre zavaróbban érezhető. És akkor még irracionálisan finoman fogalmaztam.

Vertigo Média / A ház, amit Jack épített,

Új kirohanását mocskosul lehet gyűlölni – bestiális erőszakosságában, nyomasztásában van olyan durva és nyomasztó, mint mondjuk az Antikrisztus, csak A ház, amit Jack épített tényleg nem más, mint 152 perces, mesteri arcoskodással megfogalmazott, cinikus, úgynevezett költői magyarázkodás. A gyermekdalocskából kölcsönvett cím életre kel: a címszereplőt tényleg Jacknek hívják, tényleg szeretne házat építeni. Csak éppen nem feltétlenül hagyományos mérnöki minőségében érzi magát művésznek, hanem azért, mert hosszú ideje gyilkol embereket. És ezek az „incidensek” bontják részletekre a filmet – a keretet pedig Jack saját narrációja adja, ahogy egy bizonyos Verge-nek (igen, Bruno Ganz nem más, mint Vergilius, igen, az a Vergilius, üdvözlégy Dante) elmesél jó néhány esetet, s ezáltal igyekszik igazolni, hogy mennyire nem érti meg senki. Pedig és tulajdonképpen!

Vertigo Média / A ház, amit Jack épített,

Mondhatnánk, azzal, hogy Trier öntudatát Matt Dillon briliánsan megformált ragadozójába költöztette, tulajdonképpen saját magával is kegyetlenül elbánik, ám a film elsősorban a nézőjével szórakozik. Tessék csak nyugodtan összeírni a megtekintés előtt, mit nem szeretnének SOHA látni szélesvásznon, játékfilmben, s Jack nagy eséllyel megcsinálja valamelyiket, és egyenesen az arcunkba tolja – esetlegesen mindegyiket. A ház, amelyet Jack épített szó szerint gyilkos humorú pokoljárás, szó átvitt, s a keretjátékra nézve konkrét értelmében is. Antihősünk gyerekeket, nőket, időseket, bárkit megöl (még Uma Thurmant is, ejnye!), halott testüket se tiszteli, és egy ideig szerencséje is van – pontosabban mindig szerencséje van. De az a ház, az csak nem akar felépülni.

Vertigo Média / A ház, amit Jack épített,

A ház persze mi más lehetne, mint Trier életműve, amely a meg nem értettség, vagy a sok „akaratlan” privát hülyeség, vagy a határok átlépése miatt, de állandóan inog, s egyszer tán összeomlik. Pedig hát én igazi géniusz vagyok, műveltségem megkérdőjelezhetetlen, sugallja Trier. Mit sugallja, meg is mutatja – hisz azt tessék elképzelni, hogy egy bizonyos jelenetben még saját korábbi filmjeiből is bevág részleteket, azokkal igazolván, hogy tessék, hát ezek például alkotások, igazi alkotások, és mennyit kockáztattam értük! És ki hálálja meg neki? Senki! Rohadtul senki!

Szóval, lehetne legyinteni erre a filmre, meg ki lehet róla menni szörnyülködve, ahogy sokan megtették idén Cannes-ban, meg lehetne azt mondani Lars von Trier-ről (lehet is!), hogy hiába hadovál itt filozófiáról, bölcsészkedik az emberiségről a mi kárunkra két mészárlás között, amikor ki se lát a saját seggéből. De szerény, cinefil véleményem szerint azt nem lehet rá mondani, hogy ne menne neki még ebben a szánalmas, búcsúzkodó(?) összegző(?) állapotában is az, amit filmkészítésnek hívnak.

Igen, A ház, amit Jack épített felháborítóan öncélú edzettségi fokmérő, ha úgy tetszik művészi rejszolás, amelyből egyenesen a szemünkbe spriccel a művész fölényes fájdalma – de még így is, még ezzel együtt is olyan film, amire egyszerűen képtelen vagyok azt írni, hogy rossz lenne.

Mert tényleg egy igazi zseni csinálta. A fene egye meg ezt a magányos idiótát.