Szükség van-e még egyáltalán a cannes-i filmfesztiválra?
Amikor mindenki Trónok harcát néz és csak egyszerre tizenöt szuperhősért hajlandó elvánszorogni egy moziba, a világ legjelentősebb filmfesztiválja küszködik, hogy releváns maradjon. Ódivatú intézmény vagy a filmművészet utolsó védőbástyája? A cannes-i filmfesztivált sokan temetik, de a helyszínen kifejezetten reménykeltő a helyzet.
Cannes-ban évről évre kicsit minden ugyanolyan. Ugyanazok a marcona biztonsági őrök veszik el a félig megevett, sorban állás közben elfogyasztott szendvicseinket, ugyanott lehet közepesen gyenge wifi-jelet befogni és ugyanúgy estélyi ruhába öltözött filmrajongók próbálnak a kijáratnál meghívót lejmolni a gálavetítésekre.
Rengeteg a visszatérő rendező és színész is, és míg Pedro Almodóvarnak, Ken Loachnak vagy a Dardenne testvéreknek automatikusan helyet biztosítanak a versenyprogramban, olyan fiatal színészek is Cannes-nak köszönhetik a komoly művészként való újjászületésüket, mint Kristen Stewart, Shia LaBeouf, Robert Pattinson (a Rendezők kéthete mellékszekcióban az ő új filmje, a The Lighthouse az egyik legnagyobb idei szenzáció) vagy Elle Fanning. Fanning egyébként idén zsűritag, de 21 évesen is veteránnak számít, hiszen már négyszer volt filmje a hivatalos programban és első cannes-i versenyfilmjében (Bábel) pont az a két Oscar-díjas Alejandro G. Iñárritu rendezte, aki most a nagyjátékfilmes zsűri elnöke.
Nem Oscar-előszoba, hanem a világ filmgyártásanak legjava
Cannes viszonya Hollywooddal évek óta hullámzó. Tavaly az amerikai sajtó temette a fesztivált, amikor kiderült, hogy alig kerültek be sztárok és neves amerikai rendezők a versenyprogramba. Az őszi Oscar-szezon nagyágyúi (A kedvenc, Roma, Csillag születik) kivárták a nyár végi velencei szemlét, Cannes-ban pedig japán, dél-koreai, egyiptomi és libanoni filmek versengtek az Arany Pálmáért. Más kérdés, hogy a cannes-i szervezők nevethettek az év végén, hiszen az említett három velencei bombasikert leszámítva mégis a cannes-i versenyfilmek közül kerültek ki a 2018-as év legjobb filmjei és a négy legfontosabb cannes-i díj nyertese (Arany Pálma – Bolti tolvajok, A zsűri nagydíja – BlacKkKlansman, A legjobb rendezés díja – Hidegháború, A zsűri díja – Kafarnaum – A remény útja) mind Oscar-jelölt is lett idén januárban.
A fesztivál tehát örömmel hangsúlyozza, hogy eszük ágában sincs a hollywoodi Oscar-kampány állomásainak sorába beállni,
ők a világ filmgyártásának legjavát kívánják bemutatni, és úgy tűnik, ebben továbbra sem akad komoly vetélytársuk.
Más kérdés, hogy a cannes-i Lumière-termen kívül akad-e a világon olyan hely, ahol ezrek nézik egyszerre Bong-joon Ho (Okja, Snowpiercer és idén az Élősködők), Abdellatif Kechiche (Adèle élete, most pedig a Mektoub, My Love: Intermezzo) vagy Xavier Dolan (Képzelt szerelmek, Anyu és idén a Matthias & Maxime) filmjeit. Az idei cannes-i versenyfilmek közül például egyelőre csak Quentin Tarantino (Volt egyszer egy Hollywood) és Pedro Almodóvar (Fájdalom és dicsőség) új filmjének van kitűzve magyar mozipremier-időpontja.
Élő legendák és hiteles arcok
A versenyprogramban egyelőre úgy tűnik, hogy remekül eltalálták az egyensúlyt a bérelt hellyel rendelkező öregurak és a fiatalabb generáció között. A fogadóirodák szerint Pedro Almodóvarnak van a legnagyobb esélye, hogy végre elnyerje az Arany Pálmát. A pár nap múlva a magyar mozikba is megérkező Fájdalom és dicsőség nem jobb film ugyan, mint a Mindent anyámról, a Beszélj hozzá! vagy az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, de mégis megkoronázza az életművet azzal, hogy Almodóvar bátran beismeri, hetven évesen igenis öreg, fáradt és a múltba réved. Ez az őszinteség némileg új megvilágításba helyezi azt is, hogy a spanyol mesteren miért kérjük már tíz éve számon az önismétlést vagy a régen legendásnak számító humora elapadását.
Nem változtatott a már kétszer fődíjat hozó recepten a 82 éves Ken Loach sem és láthatjuk a szintén szociodrámában utazó és szintén két Arany Pálma nyertes Dardenne testvérek újdonságát is. A Le jeune Ahmet egy radikalizálódó muszlim fiúról szól, ami azért is érdekes, mert a realizmus nagymestereinek Nyugat-Európájában korábban szinte kizárólag fehér emberek léteztek és csak az utóbbi két Dardenne-filmben kezdte el őket érdekelni a sokszínű Belgium. Az idei cannes-i versenyben pedig ezért szükségszerűen szembe fogják állítani filmjüket az első napon óriásit durranó Nyomorultak-átirattal (Les misérables), melyet a mali származású, elsőfilmes Ladj Ly rendezett, aki valószínűleg azért is tudta letaglózó hitelességgel és empátiával bemutatni a párizsi külvárosok bevándorlóinak életét, mert maga is onnan származik.
A Netflix továbbra is duzzog, de a határok a tévével elmosódtak
A Les misérables nemzetközi forgalmazására időközben lecsapott az Amazon, ami újra középpontba helyezte a két éve lángoló Cannes kontra streaming szolgáltatók vitát. A háborúba elsősorban a Netflix állt bele, miután a francia mozihálózatok nem engednek abból, hogy a legfontosabb szemléjük versenyfilmjei mindenképp moziba kerüljenek a cannes-i premiert követően. A helyi szabályozás szerint viszont a moziforgalmazást követően csak évekkel később lehet elérhetővé tenni a filmeket streamingelésre.
A Netflix ebből köszöni, nem kér, főleg, hogy az utóbbi években Európában is rohamosan nőtt az előfizetőinek száma. Tavaly a tíz Oscarra jelölt Roma lett a nézeteltérés áldozata (Velence persze örömmel bemutatta, bár azóta az olasz mozisok is tiltakoztak), idén pedig Martin Scorsese nagyszabású gengsztereposza, a The Irishman várja ki az őszi fesztiválszezont – a hivatalos indoklás szerint egyébként sincs még kész.
A Netflix azonban csak egy kis része a problémának, hiszen ők valószínűleg semmit sem veszítenek azzal, ha kihagyják Cannes-t, de a legtöbb rendező a felhőkig ugrál örömében, ha egy-egy ötvenfős New York-i és londoni moziterem helyett az egész világon elérhetővé válik a filmje.
A Netflix forgalmazta Amerikában a Testről és lélekről-t és a tavalyi cannes-i siker Lány-t is, míg a Hidegháború és A régi város mögé az Amazon állt be, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben tévésorozatot rendezett Jane Campion, Park Chan-wook, Cary Fukunaga, George Clooney és Nicolas Winding Refn is.
A tévé és mozi között elmosódó határokat a cannes-i filmfesztivál néha hajlandó elismerni, néha viszont makacsul elzárkóznak. Két éve David Lynch és a Twin Peaks visszatérését vörös szőnyeges gálapremierrel ünnepelték, a máig egyetlen női Arany Pálma-díjazott rendező, Jane Campion pedig A tó tükre egész második évadát elhozta Cannes-ba. Idén a dán fenegyerek, Nicolas Winding Refn kapott egy versenyen kívüli lehetőséget arra, hogy bemutassa új Amazon-sorozata, a Too Old To Die Young két részét (rá jellemző módon nem az első két részt választotta ki, hanem a negyediket és ötödiket), de ennyi ízelítő alapján elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki végig akarja nézni az egész évadot. Randomnak tűnő jelenetek, csigalassúsággal mozgó és beszélő, karakter nélküli szereplők, neonfény és folyamatos Lynch-nyúlások jellemzik az ultraerőszakos, de mégis minden izgalmat nélkülöző sorozatot. Felmerül a kérdés, hogy a nyolc évvel ezelőtti Drive után mennyi ideig jár még biankó csekk az előszeretettel trollkodó rendezőnek.
Amíg Tarantinót várjuk, Elton John biztosította a csillogást
A szakmabeliek egyöntetű véleménye, hogy Cannes-nak muszáj lesz kiegyeznie a streaming szolgáltatókkal, mert a klasszikus hollywoodi stúdióknak egyre kevésbé éri meg a Riviérára jönni. Míg tíz-tizenöt évvel ezelőtt egymást érték a Croisette-en a hollywoodi partik és szakmai rendezvények, most több stúdió teljesen távol marad vagy csak jelképesre korlátozza a cannes-i jelenlétét. Kivétel persze a keddre (a Ponyvaregény bemutatójának napra pontosan 25. évfordulójára) időzített Volt egyszer egy Hollywood premier, amelyen Quentin Tarantino Margot Robbie, Leonardo DiCaprio és Brad Pitt kíséretében mutatta be várva-várt újdonságát. Tarantinót istenítik Cannes-ban, amikor például váratlanul megjelent a rendkívül szórakoztató és virtuóz versenyfilm, a The Wild Goose Lake bemutatóján, szinte teljesen elvonta a figyelmet a kínai stábról.
Akit viszont a kínai, szenegáli vagy francia versenyfilmek hidegen hagynak, kénytelen volt beérni Elton Johnnal és az életét feldolgozó Rocketmannel. A versenyen kívüli premier kapcsán sokan újabb bizonyítékát látták Cannes térvesztésének és kétségbeesett populista lépésnek gyanították a Bohém rapszódia sikerét meglovagolni próbáló, újabb rocksztár-biográfia beválogatását a programba. Szerencsére erről szó sincsen, a Rocketman valóban kommersz közönségfilm, szöges ellentétben a versenyben látható szociodrámákkal és zsánerfilmekkel, de kreatív musicaljeleneteivel és hiteles drámai ívével megérdemli, hogy itt legyen. A címszerepben Taron Egerton szenzációs alakítást nyújt, az I'm Still Standing betét pedig megidézi a 36 évvel ezelőtti Cannes-t, amikor a dalhoz forgatott videoklipben Elton John bikinis és fecskés táncosai ellepték a Croisette-et. A nagy sikerrel fogadott film bemutatója utáni partin viszont kár lett volna ilyen forró hangulatot várni; ugyanis évek óta ez
a legesősebb fesztivál és a bikini helyett az esernyő lett az elengedhetetlen kiegészítő.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Tarantino utálja a spoilerezést: nyílt levelet írt Cannes-hoz
Címzett: Cannes. Aláíró: Quentin. Tárgy: Ne spoilerezzetek!
Huszonöt éve mutatták be a Ponyvaregényt, és azonnal kitört körülötte a hisztéria
Vannak azok az áldott pillanatok a filmtörténetben, amikor nagy tehetségek találkoznak. Ilyen volt az is, amikor Harvey Keitel megkapta a Kutyaszorítóban forgatókönyvét, amelyet egy ifjonc rendező, egy bizonyos Quentin Tarantino írt. Most mindketten ünnepelnek: 25 éve mutatták be Tarantino világraszóló klasszikusát, a Ponyvaregényt, Harvey Keitel pedig 80 éves lett.
