Mit tenne, ha egyszer valaki bekopogtatna önhöz, és azt mondaná, hogy egy kőgazdag, elhunyt ember esetleges reinkarnációja? Innen indít Tasnádi István legújabb filmje, az Egy másik életben. Főhősünk, Árpád (Molnár Áron) liftszerelőként tengeti napjait, feleségével egy másfél szobás lakás jutott nekik, na meg egy nagy adag hiteltörlesztés. Egy nap a Perlay Inc. egyik képviselője (Anger Zsolt) keresi fel, hogy bemutassa cégét, és egy megállapodásra kérje fel a liftszerelőt.

A vállalat egy úgynevezett markertechnológia segítségével nyomokat hagy a lelken, ezáltal az adott személy halálát követően annak reinkarnációiban is követhető lesz. Így tehát, ha valaki még életében mesés vagyont halmozott fel, azt „letétbe helyezi” a cégnél, hogy ők az újjászületett lelkének odaadják. Árpád – felesége unszolására – végül belemegy abba, hogy részt vegyen a játékban, ahol mindenféle agyament teszteket hajtanak végre az „esélyes lelkeken”: ezek segítségével a cég munkatársai egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, azaz, hogy rájöjjenek, ki a dúsgazdag Michael Korsós inkarnációja.

A disztópiához erős karaktereket írtak, a cég vezető neurológusprofesszora egy körülbelül tízéves kislány (nála hamar rájöttek, ki az inkarnáció), az asszisztensek sterilek, hidegek, és totálisan hátborzongatóak, de a profi képből teljes mértékben kilógó, szintén esélyes hajléktalan (Fekete Ádám) is egy izgalmas adalék a történethez. Tasnádiék annyival súlyosbították a helyzetét, hogy különböző idegi bántalmakat is adtak neki, nagyon egyértelmű tehát, hogy neki lenne a legnagyobb szüksége arra a pénzre.

Molnár Áron fiatal férjként és a haját tépve is hatalmasat játszik, a hirtelenharagú, öreg és kőgazdag Michael Korsós szerepére sikerült úgy elmaszkírozni Mucsi Zoltánt, hogy ha lehet, inkább nem találkoznánk vele a sötét utcán, cserébe a fiát, a kopasz, pocakos és bedugult orrú Tibort (Lengyel Tamás) nagyon alulírták. Olasz Renátó (szintén Korsós inkarnáció-esélyese) mintha csak átsétált volna az Aranyélet-díszletből ebbe a filmbe, pénzéhesen, rosszfiús ingben, csípős megjegyzésekkel a nyelve hegyén. Egy ponton – miután sikeresen lealázott mindenkit, egy frappáns kérdéssel foglalja össze, mit is csinálnak majd velük:

tehát nyitogatni fogják a csakráinkat?

Főhősünk pedig unottan tölti az orra alá dugott teszteket, önként és dalolva kínálja fel agyhullám-frekvenciáit, miközben csirkékről és pezsgőkről festett képeket mutogatnak neki, de jó ideig kitart, hisz mégis ki adná fel csak úgy, ha adott esetben tényleg hozzávágnának a végén néhány milliárd forintnyi örökölt vagyont. Közben persze folyamatosan figyelik, még alvás közben is jegyzeteket készítenek róla, az egész olyan, mint egy, a jó értelemben elcseszett valóságshow, hiszen a különböző feladatok után egyre inkább szűkül a kör, egyszer el is hangzik, hogy „fél órád van összepakolni és elhagyni a házat”.

Abban a világban, ahol egy egész iparágat húztak fel mások hitének kihasználására, olcsó lett volna bedobni egy lenyúlós csavart, ezért Tasnádi rögtön az elején tisztázza, hogy a cég legálisan működik. Ettől még újra és újra gyanút kelt bennünk, hogy a játszma vége egy hatalmas lehúzás lesz, és ügyesen von párhuzamot a vállalat és a kamuegyházak működése között: beránt, utána pedig nem ereszt, hiába akarja az ember foggal-körömmel otthagyni a rendszert, mégis mindig benntartják.

Tasnádi István az egyik interjúban a Black Mirror stílusához hasonlította a filmet, aztán egy másikban elmondta, hogy már százszor megbánta, hogy ilyen magasra rakta a lécet, de egyébként nem lőtt mellé a film hangulatát vagy a hangvételét illetően. Gépekkel detektálni a lelket, nyomot hagyni rajta beteg, de zseniális ötlet, ahhoz viszont, hogy sikerüljön, le kell merülni a szereplők pszichéjének legmélyebb bugyraiba. Talán az időtartam, talán a költségvetés szabott ennek határokat, de érdemes lett volna bátrabban kifejteni, hogy vajon tényleg beleőrülhetünk-e abba, amit elődeink – akármilyen formában is - ránk hagytak örökül, vagy hogyan próbálunk menekülni az átörökített hibák elől. Ez a kérdés egyébként kapott egy iszonyúan erős ábrázolást, de aztán a levegőben maradt, nem követte sem erős elhatározás, sem morális mélyrepülés válaszként.

Mert mi van, ha Árpádról tényleg bebizonyosodik, hogy a kicsit sem makulátlan Korsóssal a lelkében született? Azon túl, hogy kötelező felvennie a nevét, és onnan kell folytatnia az életét, ahol előző testében abbahagyta, magáévá kell-e tennie azokat a hibákat, amelyeket nem ő követett el? Van-e abban felelőssége, hogy jóvátegye őket? Számtalan film, sorozat feltette már a kérdést, hogy mi egyáltalán a lélek, hol érnek véget a hozott mintáink, és hol kezdődik a mi személyiségünk, Tasnádiék pedig mintha idő előtt átugranák ezt a részt, és inkább a pénz vs. az én teljes levetkőzése-válaszútra fókuszálnának. A MEMO stábjával forgatott film mindenképpen figyelemre méltó, azt kívánjuk, bár lett volna idejük további kérdésfelvetésekre is.