szerző:
Tetszett a cikk?

Punkzenekarnak is nagyszerű volt Joe Strummer együttese, de 1979-ben megmutatták, van élet a no future után is, és elkészítették a poptörténelem egyik legjobb lemezét.

 

Jazz, soul, funk, punk, pop, újhullámos gitárzene, reggae, ska, swing – ha nem ismernénk ezt a lemezt, gyanakodva húznánk össze a szemöldökünket, hogy mi ez. Hogy lehet-e ennyi stílust egy lemezre pakolni. Hogy nem lesz-e egy ilyen lemezből irtózatos katyvasz, élvezhetetlen összevisszaság. Fókuszálatlan, mindenki kedvét kereső súlytalan semmiség.

A helyzet az, hogy ez a kevés kivétel egyike, ami erősíti a szabályt.

A lemez épp 40 éve, 1979. december 14-én jelent meg. Érdekes, hogy miközben egy angol zenekar lemezéről beszélünk, és a cím a brit fővárost emlegeti, az albumot Amerika inspirálta. A négytagú zenekar 1978-es lemeze, a Give ’Em Enough Rope után úgy turnézott a tengeren túl, hogy csupa rhythm and blues-előadóval zenéltek, többek közt Sam & Dave-vel és Sreamin’ Jay Hawkinsszal és Bo Diddley-vel. Nem meglepő, hogy megfertőzte őket a roots zene, a modern könnyűzene ősképe.

Hazatérve, új londoni stúdiójukban ezekkel a stílusokkal kezdtek kísérletezni. Azt érezhették, hogy a változó könnyűzenei klímában, a punktól távolodva ezek jelenthetik a továbblépést. A zene nagy részét a gitáros, Mick Jones, a szövegek jelentős részét az énekes-gitáros, Joe Strummer írta. Producernek az ismert R&B-specialistát, Guy Stevenst kérték fel, aminek a kiadó nem kifejezetten örült, tekintve, hogy Stevens akkoriban komoly alkohol- és drogproblémákkal küzdött. De Strummerék kitartottak a döntésük mellett, és később sem bánták meg elhatározásukat. Mi sem, tekintve a végeredményt.

„Úgy pop, hogy punk”, kaptam el nem is olyan régen egy kocsmai beszélgetést, amiben két férfi nem a London Callingról, hanem egy másik lemez másik Clash-daláról, a Rock The Cashbah-ról beszélgetett, de ugyanez éppenséggel teljesen igaz a London Callingra is. A London Calling úgy vitte tovább, úgy őrizte meg, megváltoztatva/megszüntetve a zenekar punkmentalitását, hogy annak lendületét és bátorságát keresztezte a korábban már emlegetett ezer zenei stílussal. Nem egyszerűen lekopizták a klasszikus stíluselemeket, nem simán csak fejet hajtottak előttük, hanem a saját (punkos) képükre formálták azokat.

A London Calling ráadásul úgy is zseniális, hogy most is megjelenhetne: igaz, hogy alapvetően 1979-es látkép a korabeli Londonról, de némi változtatással akár jelen idejű hangulatképek gyűjteménye is lehetne; a szociális problémák, a nagyvárosi depresszió, az elidegenedés, a szex, a depresszió azóta is ott vannak a slágerlistán.

Persze, ha belegondolunk – és akkor itt már áttértünk arra, hogy ki mindenkire volt hatással a Clash – a későbbi éveknek-évtizedeknek is megvoltak a London Callingjai. A Smiths, a Blur, a Suede, a Streets, a Libertines és társaik munkásságában ott visszhangzik ez a lemez.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Programozható metaanyagot fejlesztettek ki Svájcban

Programozható metaanyagot fejlesztettek ki Svájcban

Nem, a gazdagok adókedvezményei a gazdagokon kívül senkinek nem jók

Nem, a gazdagok adókedvezményei a gazdagokon kívül senkinek nem jók

Virológus a kínai vakcináról: A hátamon feláll a szőr attól, hogy egész koronavírussal oltsunk

Virológus a kínai vakcináról: A hátamon feláll a szőr attól, hogy egész koronavírussal oltsunk