szerző:
Scheer Katalin
Tetszett a cikk?

Egyesek szerint időpocsékolás, mások szerint jó szórakozás. Sokszor azok sem tudják, hogy működik, akik a hasznossága mellett érvelnek. Alig százötven éve vált mindenki számára elérhetővé, ám a digitalizáció következtében máris veszélybe került. Pedig ha leszokunk az elmélyült olvasásról, olyasmiről mondunk le, amitől jobb emberré válhatunk. Maryanne Wolf olvasáskutató szerint a deep reading kiveszése egyenesen a demokráciát veszélyezteti.

Ma már, a legújabb neurológiai kutatásoknak köszönhetően tudjuk, hogy egy jó könyv konkrétan áthuzalozza az agyunkat. Maryanne Wolf amerikai olvasáskutató viszont, aki Reader, Come Home: The Reading Brain in a Digital World (Olvasó, gyere haza: az olvasó agy a digitális világban) címmel írt könyvet a témáról, azt állítja, nem arra születtünk, hogy olvassunk. Nincs bennünk olvasógén, nincs az agyunkban olvasásért felelős terület. Míg a beszédképesség genetikailag kódolva van bennünk, ahhoz, hogy olvasni tudjunk, az agyunknak meg kell változtatnia a szerkezetét. Az olvasás elsajátítása során sajátos agyi áramkörök jönnek létre, amit az bizonyít a legnyilvánvalóbban, hogy az analfabéták nem rendelkeznek ilyenekkel.

Ez a komplex, több független agyterületet összekapcsoló átalakulás tesz képessé bennünket arra, hogy az egymás mellé rakott elvont jelekből, a betűkből, fogalmakat és képeket alkossunk. Kellő gyakorlattal már az sem okoz gondot, hogy az olvasott szövegből információkat nyerjünk, hogy bonyolultabb mondatszerkezeteket és gondolatmeneteket is megértsünk, sőt az így szerzett ismeretre kritikusan reagáljunk. A szépirodalmi művek olvasása során azonban ennél jóval több minden történik bennünk és velünk.

2013-ban Emanuele Castano és David Comer Kidd tett közzé egy tanulmányt a Science magazinban arról a kísérletről, amelynek során szépirodalmat, lektűrt, illetve szakszövegeket olvastattak a résztvevőkkel, majd különböző teszteknek vetették alá őket, amelyekkel azt vizsgálták, mennyire képesek felismerni más emberek érzelmeit és szándékait. Azok, akik a teszt előtt szépirodalmat olvastak, nemtől, kortól, iskolázottságtól függetlenül jelentősen jobb eredményeket értek el, mint a másik két csoportba tartozók. Egyetlen novella elolvasása elég volt ahhoz, hogy – legalábbis átmenetileg – javuljanak az empátiás készségeik.

©

Az agyi képalkotó eljárások fejlődésének köszönhetően az utóbbi években már olyan kísérletek is születtek, amelyek megmutatják, pontosan mi történik az agyban szépirodalmi szövegek olvasása közben. Ezekből pedig az derült ki, hogy az olvasás során bennünk megképződő érzetek és élmények ugyanolyan lenyomatot hagynak az agyban – legfeljebb kevésbé intenzívet –, mintha az olvasottak valóban megtörténtek volna velünk. Vagyis az irodalom nem csupán szimulátorként működik, hanem a regényolvasás során tényleges emocionális és szociális tapasztalatokra teszünk szert, amelyek valóságos változásokat idéznek elő bennünk.

Aktuális hasonlattal élve,

az irodalom olyan, mint egy legyengített kórokozót tartalmazó vakcina.

Erőteljes érzelmeket és interperszonális konfliktusokat élhetünk át biztonságos körülmények között, kényelmes fotelben ülve, anélkül, hogy elhagynánk a privát szféránkat vagy kilépnénk a komfortzónánkból. Túlléphetünk saját világunk keretein, a regény elolvasása után pedig más emberként térhetünk vissza. Amikor azonosulunk egy szereplővel, perspektívát váltunk, mintegy az ő szemével nézzük a világot, megértjük a mozgatórugóit, és szó szerint együtt érzünk vele. Felfedezzük magunkban a Mást.

©

Castano és Kidd hipotézise szerint ahhoz, hogy ez a varázslat megtörténjen, jó szövegekkel kell találkoznunk. A sémákkal és klisékkel operáló lektűrök egydimenziós szereplőinek viselkedése kiszámítható, a végkifejlet pedig előre látható, ezért az ilyen olvasmány nem serkenti munkára az elménket. Egy komplex világot elénk táró, összetett jellemeket felvonultató regény viszont beindítja a képzelőerőnket és a kreativitásunkat, arra késztet, hogy értelmezzük a szereplők jellemét és cselekedeteit, hogy feltárjuk az okokat és az okozatokat, és saját véleményt alkossunk a regényvilágban történtekről.

Amikor olvasunk, egyszerre vagyunk színészek és rendezők:

fejben eljátsszuk az összes szerepet, és megkonstruáljuk a történet teljes világát. Vagy másképpen, regényolvasóként úgy működünk, mint egy csoportterápiát vezető pszichológus: igyekszünk feltárni és analizálni a résztvevők érzéseit, motivációit, céljait, megküzdési technikáit, közben pedig folyamatosan reflektálunk a bennünk zajló folyamatokra. Ezt a fantasztikus emberi képességet szaknyelven mentalizációnak hívják.

Mindebből az következik, hogy a szépirodalom-olvasás komoly önfejlesztő munka, amely lenyomatot hagy az agyban és kihatással van a gondolkodásunkra és a viselkedésünkre. Az olvasásból nem csak az egyén profitál, hanem az egész társadalom. A jó regényeken edzett állampolgár olyan erényekre tesz szert, mint a kritikai gondolkodás, az önreflexió, az empátia, a nyitottság és az elfogadás. Éppen ezért Maryanne Wolf szerint a deep reading – minőségi szövegek elmélyült olvasása – kiveszése egyenesen a demokráciát veszélyezteti.

©

Hogy néz ki mindez a magyar iskolapadból?

Tóth Krisztina esete Az arany emberrel ezt a veszélyt vetíti előre. Egy kortárs író egy ártatlan körkérdésre válaszolva kritikát fogalmaz meg a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, mire a magyar társadalom megbotránkozva felhördül. Jókai Mór szent és sérthetetlen, vele szemben kritikának nincs helye. Ez a heves reakció éppen a mentalizáció hiányáról – vagy alacsony szintjéről – tanúskodik. Képtelenek vagyunk a másik ember gondolatainak, szándékainak és motivációinak értelmezésére, illetve a saját érzéseink dekódolására, mert nem így szocializálódtunk. A szocializációs hiányosságainkat pedig nem pótoltuk szépirodalmi művek olvasásával.

Tóth Krisztina és a kommentelők: amikor az irodalom nem több mint bunkósbot

Az író nem darálta le Jókai Mór könyvét, csak azt mondta, kivenné Az arany embert a kötelező olvasmányok listájáról. De a darálással se kavarhatott volna nagyobb vihart, pedig érdemes lenne eljátszani a gondolattal, hogy egy-egy kötelező olvasmány világképe nem tanórai, hanem „csak" praktikus, hétköznapi értelemben talán még fontosabb is lehet egy fiatal olvasó számára, mint egy mű többi tulajdonsága.

Az olvasáskutatók természetesen nem állítják, hogy a szociális intelligencia, az empátia, az önreflexió és a kritikai gondolkodás kizárólag a szépirodalommal való találkozás során alakulhat ki. Csak annyit mondanak, hogy a minőségi irodalom látványosan javítja ezeket a képességeket, és komoly szerepet játszik vagy játszhatna a családi háttérből adódó hátrányok kiegyenlítésében – amiben mellesleg a magyar iskola évtizedek óta átlagon alul teljesít.

Amíg irodalomórán a szentek életét tanuljuk és szent szövegeket értelmezünk, ahelyett, hogy primer élményeket szereznénk arról, mit tesz velünk egy jó írás, és megpróbálnánk rájönni, milyen eszközökkel éri el tudatmódosító hatását, nem változik semmi. Azok a gyerekek, akik nem vitathatják meg az iskolában, hogy a politikai szándékon túl van-e irodalmi értéke a Nemzeti dalnak, vagy hogy Az arany ember szüzséje és karakterábrázolása összetettebb-e egy spanyol szappanopera forgatókönyvénél, később sem lesznek képesek az árnyalt, kritikus, autonóm véleményalkotásra.

©

Egy jó tanár persze ma is megteheti, hogy kultikus helyett kritikai olvasatra ösztönzi a diákjait, csakhogy ilyen tanárból nem véletlenül van túl kevés. Ehhez ugyanis a rendszer ellenében kell működni, kvázi partizánként, dacolva az irdatlan mennyiségű tananyaggal, a 21. századi gyerekek megszólítására alkalmatlan kötelező irodalommal és a végtelenül elavult didaktikai módszerekkel.

Ideje lenne eldönteni, mi végre tanítunk irodalmat az iskolában. Az a cél, hogy a nehezen definiálható „általános műveltség” nevében könnyen felejthető információkhoz juttassuk a fiatalokat? Az a cél, hogy olyan szövegek olvasására kényszerítsük őket, amelyek sem az életkori sajátosságaiknak, sem az élethelyzetüknek nem megfelelőek? Azt akarjuk, hogy az irodalmat ósdi, nehezen érthető, unalmas cuccnak tartsák, amiről mindenki azt állítja, hogy fontos, de senki sem él vele?

Nem teljesen reménytelen a kötelező irodalmat közel hozni a diákokhoz

Hogyan lehet a drámapedagógia eszközeinek segítségével rátalálni a Toldi vagy a Hamlet dilemmáira? Szükség van-e igazságkeresésre, és létezik-e rossz válasz? A színházpedagógusok által alapított Szabad Labor Drámaműhely többek között a kötelező olvasmányokhoz kapcsolódva készít és vezet drámafoglalkozásokat az általános és középiskolákban.

Vagy netán hallgatunk az olvasáskutatókra és azokra a megszállott irodalomtanárokra, akik „fű alatt” már bizonyították, hogy ezek a fiatalok, akik „folyton csak a telefonjukat nyomogatják”, éppolyan vevők a költészetre, mint a nagyszüleik – csak éppen rengeteg dolog vonja el a figyelmüket a koncentrált, mély olvasástól?

Annak idején számunkra az olvasás egyetlen riválisa a tévé volt a maga egyetlen csatornájával. Ha azt akarjuk, hogy a digitális bennszülöttek az őket körülvevő ezernyi inger ellenére képesek legyenek átélni a regénybe merülés varázslatát, sürgősen változtatnunk kell az irodalomoktatás rendszerén. Az ugyanis már a hétfői adásszünetek idején is elavult volt.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!